Lovas Anett Csilla
A show véget ért
Beszámoló a DESZKA Fesztivál második feléről (március 25–29.)
Derűsen, lelkesen és kissé fáradtan írom le ezt a mondatot: véget ért a 2014-es DESZKA Fesztivál. Bár voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, már képtelen vagyok befogadni több előadást, mégsem bántam meg, hogy végigkövettem a programsorozatot. Sok kivételes alkotást láttam, melyek után ilyen gondolatok cikáztak a fejemben: ebben egy perc üresjárat sem volt – rokonszenves a társulat – bárcsak még egy kicsit tovább tartott volna – nagyon kreatív a drámaíró... és még sorolhatnám. A fesztivál számomra biztató tendenciákat mutatott a kortárs magyar színházművészettel kapcsolatban, hiszen magas színvonalú előadásokat láthattam, ez a nívós program a válogatókat is dicséri.
Kezdjük a végéről! A fesztivál szombaton a Quimby zenekar színházi estjével, a Quimby Teátrummal zárult, előtte az értékelő szakmai záró konferencián és az utolsó szakmai beszélgetésen vehettünk részt. A délelőtti beszélgetésben többek közt Pintér Béla és Társulata Titkaink című darabját értékelte Tóth Erzsébet költő, Árkosi Árpád rendező és Nánay István kritikus. Mindannyian elismerő szavakkal méltatták az előadást, és számomra is ez volt a fesztivál egyik csúcspontja. A társulat mindig izgalmas témákkal foglalkozik, ez alkalommal az ügynökkérdést dolgozták fel a rájuk jellemző groteszk látásmóddal, briliáns színészi alakításokkal. Előadásaikban leginkább azt szeretem, hogy a színészek egy pillanat töredéke alatt képesek a komikumot tragikumba, a humort döbbenetbe fordítani. Péntek este is számos ilyen pillanatot láthattunk: például a Csákányi Eszter alakította Pánczél György elvtárs komikus, apró önkényúrból esendő emberré változott egyetlen gesztussal: levette a szemüvegét. Mellette kiemelném még Stefanovits Angélát is, hiszen úgy gondolom, a fesztivál egyik legeredetibb alakítását mutatta be a már 10 évesen is megfásult, gunyoros, népzenegyűlölő Ferike szerepében.
Titkaink (Mészáros Csaba fotója)
A Titkainkat megelőző pénteki előadások azonban nem arattak osztatlan sikert a közönség körében. A Csokonai Nemzeti Színház Novemberi éjével kapcsán Nánay István kérdését idézem: „számoltatok azzal, hogy ez egy befogadhatatlan anyag?” A szombati beszélgetés résztvevői igazán bátor vállalkozásnak tartották, hogy a színház műsorra tűzte a darabot, de a dráma hátterében álló lengyel történelmi kontextus Magyarországon nem ismert. A nagyváradi Szigligeti Színház művészei Forgách András tragédiáját, A fiút állították színpadra, és bár a történet – egy drogfüggő fiú öngyilkossága – megrázó is lehetett volna, a túljátszott szerepek, a rosszul funkcionáló tér és a sehová sem vezető veszekedések miatt nem megdöbbenve és elgondolkodva, hanem inkább értetlenkedve léptem ki a Horváth Árpád Stúdiószínház ajtaján. Az előadásnak üdítő színfoltja volt Dimény Levente (Lelkész), Tóth Tünde (Gondnoknő) és a Fiút játszó Varga Balázs, őket szívesen megnézném más szerepekben is.
A csütörtöki és a szerdai napokon viszont igazán különleges produkciókat láthattunk. Csütörtök este a Forte Társulat érkezett a Víg Kamarába A nagy füzet című előadással. Agota Kristof regényének filmfeldolgozása után kíváncsian vártam, hogyan működik ugyanez a történet a színpadon. Nem csalódtam: ez volt az első darab, amit a társulattól láttam, és az első öt percben elvarázsoltak. A varázslat többek közt abban áll, hogy ebben az előadásban bármi bármivé átváltozhat: krumpliszsákból papucs lesz, több zacskó spagettiből készül el a nagy füzet, nokedliszaggatóból hóként hull alá a nokedlitészta. A varázslók pedig a színészek, akik a különböző zöldségek, élelmiszerek, konyhai eszközök mellett a testüket is úgy használják, hogy a néző egy percre sem tudja levenni a szemét a színpadról. A dinamikus jeleneteket statikus, kimerevített képek váltják, amelyekben testek, fények, árnyak látványa varázsol el.
Különleges volt a szerdai napon Beckett Első szerelem című novellájának színpadi adaptációja is, melyet monodráma formájában a Csokonai Nemzeti Színház művésze, Mészáros Tibor adott elő.
Első szerelem (Máthé András fotója)
És különleges volt a monodráma után egy kétszereplős darabot látni: a Jel Színház Wilhelm-dalok című előadásában Nagy József és Bicskei István játszott. Ezzel a társulattal is először találkoztam, és nagyon izgalmasnak találtam azt a kb. egy órát, amit a színészekkel és Tolnai Ottó-szövegekkel töltöttem. Nem könnyű az addig és azóta látott darabok bármelyikéhez is kötni a Wilhelm-dalokat, hiszen ennyire nehezen felfejthető, expresszív képek és monológok más alkotásokban nem tűntek fel. Mégis olyan „szigetet” alkotott ez az előadás, amelyre kár lett volna nem elhajózni: rendkívül emlékezetes színpadi metaforákat láttam, ezekért a legkülönösebb előadásokat is érdemes végignézni.
Wilhelm-dalok (Henning János fotója)
Az „érdemes végignézni” szószerkezetet a fesztivál számos produkciójáról mesélve használtam, de talán egyik előadással kapcsolatban sem gondoltam annyira komolyan, mint mikor A show folytatódikról beszéltem. A Titkaink mellett számomra ez volt a fesztivál másik tetőpontja. A Karaván Művészeti Alapítvány keddi előadása egy 18 éves roma fiú budapesti viszontagságairól szólt. A fiú, Gyuszi, egy showműsor keretében járja végig az albérlet- és munkakeresés, valamint a párkapcsolat különböző stációit. A műsor bizonyos pontjain zöld és piros kártyák felmutatásával szavazhattunk arról, merre haladjon tovább Gyuszi élete. A játékmester olyan helyzetekben szavaztatta meg a közönséget, amikor valóban kiélezett volt a döntési szituáció, és akármit is választottunk, mindig ott motoszkált bennünk a kérdés: nem lett volna jobb inkább a másik kártyát felemelni? A voksainkat ugyan nem számolták meg, így a cselekményre nem voltunk hatással, de figyelhettünk saját döntési mechanizmusainkra, amelyekre a hétköznapokban talán nem mindig reflektálunk. A darab után beszélgetésre hívták a közönséget az alkotók. Külön beszámolót érne a vitába torkolló, nem mindennapi eszmecsere, de tanulságként csak annyit vonnék le a Játékmester szavaival: „Az élet nem habostorta, hanem húsdaráló!”
A fiú (Petru Danci fotója)
Kedden két kísérőprogramon is részt vettem: a délutáni szakmai beszélgetésen és az esti Kulter-esten. A szakmai beszélgetés résztvevőivel hol egyetértettem, hol vitáztam gondolatban – például nem gondolom, hogy ésszerű volt „kisszerű, nívótlan történetnek” minősíteni Krusovszky Dénes Az üveganya című drámáját, hiszen a színpad az „átlagember” problémái számára is nyitva áll. A Kulter.hu kulturális hírportál „Az emberi test után” című estjén Áfra János és Németh Zoltán költők, Bartók Imre író és Kalmár György, a DE Angol-Amerikai Intézetének oktatója beszélgettek az emberi test határairól, az ember-gép közti átjárhatóságról és jövőbeni összefonódásukról.
És itt érkezünk vissza a hétfői naphoz, melynek programjairól korábban már beszámoltam, ahogy a péntektől vasárnapig terjedő időszakról is. Beszámolóim azonban nem lehetnek teljesek. Hiszen még szó sem esett a Csokonai Nemzeti Színház nagyszerű Antigonéjáról, az esti koncertek remek hangulatáról, a felolvasószínházakról, a bábszínházi előadások leleményes megoldásairól… A show folytatódik Gyuszija azt mondja a játék kezdetén: „Biztos, hogy nyerni fogok ebben a játékban!” Gyuszi vesztett; mi, nézők viszont nyertünk: élményeket, jókedvet, továbbvezető gondolatokat, sokáig megmaradó emlékeket.
Baltasar Espinosa, Szepetneki János, Akárki és a többiek
Beszámoló a DESZKA Fesztivál első négy napjáról (március 21-24.)
A 2014-es DESZKA Fesztivál kapcsán sokszor elhangzott már, hogy minden eddiginél hosszabb és változatosabb programsorozat várható. Bár még csak a fesztivál félidejénél járunk, mégis beigazolódni látszik az állítás: péntek délutántól hétfő estig számos emlékezetes és színvonalas produkciót láthattunk.
A rendezvény megnyitója a Csokonai Nemzeti Színház nézőtéri büféjében zajlott. Az ünnepség kezdeteként Borbély Szilárd Míg alszik szívünk Jézuskája című betlehemes misztériumának epilógusa hangzott el, a művet Újhelyi Kinga színművésznő zenésítette meg, és Gyülvészi Péter karvezető írta át kórusművé. A színház ezzel a művel ajánlotta az idei DESZKA Fesztivált a nemrégiben elhunyt író, költő emlékének. A jelenlévőket Ráckevei Anna, a színház igazgatója, Halász János, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára és Kósa Lajos, Debrecen polgármestere köszöntötte.
Az esemény különleges pontja volt a március 15-én díjazott művészek köszöntése: a taps a Kossuth-díjas Kóti Árpád színművésznek, a Balázs Béla-díjas Mispál Attila filmrendezőnek, illetve a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett Dánielfy Zsolt színművésznek és Asbóth Anikónak, a Vojtina Bábszínház igazgatójának szólt.
A Kalózkaland, a Bors néni, Bors!, és a Madarak voltunk című előadásokkal a fesztivál megnyitotta kapuit a fiatalabb korosztály felé is pénteken és szombaton. A Jorge Luis Borges novellájából készült Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése bár a bábszínház eszközeivel (is) élt, az előadást mégis felnőtteknek szánták. A szombathelyi Mesebolt Bábszínház és a Kőszegi Várszínház közös produkciójában különböző síkok fonódtak össze: Jézus Krisztus és Baltasar Espinosa élettörténete, bábszínházi eszköztár és az élőszereplők játéka, vásári komédia és passiójáték elemei keveredtek az előadásban. Az evangéliumi események bábok segítségével elevenedtek meg, Baltasar történetét pedig hús-vér színészek játszották. Baltasar unokatestvérével elutazik annak birtokára, ahol megismerkedik a birtokon élő családdal. Hirtelen ömleni kezd az eső, és el sem áll napokig, Baltasar pedig eközben a Bibliából olvassa fel a családnak Jézus történetét. A díszlet harsány színei és a hangos zene önfeledt életörömöt varázsoltak a színpadra, azonban a beékelődő latin zsolozsmák és a női szereplők fekete ruhái komorabbá színezték a látottakat, mindez előrevetítette Baltasar közelgő tragédiáját is.
Akárki
Ez a maximalizmus a Stúdió K szombati előadására, a Szamár a torony tetején című bábjátékra is jellemző. A darab szerzője, Zalán Tibor igazán humoros és eredeti karaktereket képzelt el, a művészek pedig úgy szólaltatták meg és mozgatták a bábokat, hogy azok élettelivé váltak a színpadon. A színpad feletti kivetítőn Marc Chagall festményeit láthatjuk, a bájos figurák is mintha egy-egy Chagall-képről léptek volna elő. A darab főszereplője egy kisfiú, Boldizsár, aki répát eszegető, a háztetőn hegedülő nagyapját odahagyva indul édesanyját megkeresni a Holdban, és csatlakozik hozzá örökké zsörtölődő szamara, Zebulond is. Kettejük útja tele van viszontagságokkal, a néző jót derül a kalandokon és a fergeteges nyelvi humoron. De hogy kerül a szamár a torony tetejére? A két szereplő végül Párizsban, az Eiffel-torony tetején fejezi be útját, ahonnan a kisfiú valóban felmászik a Holdba, a szamár azonban a földön marad és hazatér a nagyapóhoz.
A bábelőadást követő Bükkfaszéki Márika című vásári komédia is a vidámság jegyében telt. A commedia dell’ arte és a misztériumjátékok világát idéző darab Kele Fodor Ákos műve, és az Erdélyi Vándorszínház tagjai adták elő az Ady Parkban. A kamaszos derű határozta meg az esti előadást: a pécsi MÜSZI Diákszínjátszó Csoport Originál láger című előadása vidám és komoly perceket is tartogatott. A fiatalok a MODEM egyik termében rendezték be a játékteret, a szereplők a közönség soraiból léptek ki és oda ültek vissza. A színészek váltogatták a szerepeket, de a végén egységbe fonódtak össze a különböző szólamok. Azonban a tinédzserkori szerelmek általában nem tartanak örökké, ahogy ezt a darab is megmutatja, de emellett számos más kamaszproblémát is felvillant az előadás. Az este Háy egy másik darabjával, A Gézagyerekkel folytatódott, melynek különlegessége, hogy szerb nyelven szólat meg. Mindkét darabban valamiféle átalakuláson mennek keresztül a szereplők, de míg a kamaszok a sokféle tapasztalat által megerősödnek, addig Gézagyerek autizmusa súlyosbodik.
A színházi előadások sora a hétfői napon ismét különös sorsok történetével folytatódott. Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét Forgách András öntötte drámai formába Holdvilág és utasa címmel, a darabot a Pesti Magyar Színház előadásában láthattuk. A forgószínpad, a centrális elrendezés, a nézők és színészek közelsége formailag izgalmassá tette az előadást, ám a regény erős atmoszférája a színpadon csak kevéssé érvényesült. Az előadás a szerelmi sokszöget emelte ki a történetből, a sajátos időszerkezet (ugrálás kamaszkor és felnőttkor között) pedig új fényt vetett a regény bizonyos részleteire, még inkább összekapcsolva a múltbéli és az elbeszélés jelen idejében játszódó történéseket.
Az előadások értelmezését szakmai beszélgetések segítik, felolvasószínház keretében a legújabb kortárs drámák közül is megismerhetünk néhányat, esténként pedig zenés programok kísérik a fesztivált. A színes programkavalkád során sokféle helyszínt látogathatunk végig, így minden szempontból garantált a változatosság. Bízom benne, hogy a fesztivál második része is a sokszínűség és a magas színvonal jegyében zajlik majd!
