Balogh Tibor
Pestfoglalók
Vidéki Színházak Fesztiválja – Thália Színház, Budapest, 2013
Az új évszázad új időszámítása szerint, 2013 szeptemberében második alkalommal rendezték meg Budapesten a Vidéki Színházak Fesztiválját. Az esemény házigazdája – kedves vendéglátó – a Thália Színház volt. A színházak maguk dönthették el, az előző évaduk melyik produkcióját tartják érdemesnek a budapesti megmérettetésre, mi az, ami méltóképpen reprezentálja műhelymunkájukat. A program véglegesítésében azonban Lantos Anikó fesztiváligazgató is fontos szakmai szerepet kapott, s persze befolyásoló tényezőnek bizonyult az épület termeinek befogadóképessége is.
A reprezentáció egyik kedvenc mutatója a kortárs drámaírókkal ápolt kapcsolat. Talán nem eltervezetten, de a sors jóakaratából mindenképpen, kortárs magyar költők darabjainak előadásaival kezdődött a fesztivál. Nyitányként, Galambos Péter rendezésében a Csokonai Színház mutatta be Borbély Szilárd Jászaiját. Néhány perccel később kezdődött a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház vendégjátéka, Krusovszky Dénes tragikomédiája, Az üveganya.
Borbély Szilárd darabja bejárta azt az utat, ami a kézirattól a bemutatóig terjedő folyamatban a legtermékenyebbnek mondható: 2012-ben, a VI. Deszka Fesztiválon – akkor még A nagy Jászai, akit ma este a kis Krippel Mari alakít címmel – bekerült a felolvasószínházi programba. Abban az életpillanatában találjuk Jászai Marit, amikor a veseműtéte előtti altatásra vár. A visszaszámlálás alatti révületben indul útjára az emlékezete, végigjárva a karrierhez vezető pályát, addig a fordulópontig, amikor – Keglevich báró intendánsi kinevezése miatt – éppen felmond a Nemzetiben, és a Vígszínházhoz szegődik. A már elkészült szövegrészek felolvasását követően megvallotta Borbély Szilárd, hogy nem egészen így gondolkodott a darabról. Egy kisrealista történetet tervezett a Jászai-napló alapján, amelyben majd némi iróniával tükröződni fog a freudi hatásra felstilizált gyerekkor, aztán lepereg benne az élete, s az öngyilkosság gondolatán átbillenve szabadul meg a haragoktól. A veseműtét-motívum nem tőle eredt: Galambos Péter rendező ötlete volt. Immár a közös szövegkonyhán, az együttes munka eredményeként bővült ki a szereplők köre; alakultak új szervezetű dialógusokká a naplóbejegyzések. A felolvasószínház – az érzékek laboratóriuma. Ez a felolvasószínházi délután – részben a színészek felkészültsége, részben a közönség aktivitása okán (Sirató Ildikó színháztörténész hozzászólásai) – valódi műhelyhangulatot hozott, az egész fesztivál legsikeresebb programja volt, s egyben emlékezetes alakításokban bővelkedő, értékes bemutató ígérete is.
Azért mondom a legsikeresebb programnak, mert beteljesedett az ígéret. A címszerepben Ráckevei Annával olyan előadás kerekedett, amelyben a partnerek – Oláh Zsuzsa az öltöztetőnő és az anya, vagy Varga József, a zsaroló férfi és a többiek – nem életrajz-illusztrátorként tévelyegnek a színpadon, hanem precízen kidolgozott kabinetdrámákat teremtve, a Jászai-sors szerves részévé tették magukat. Ráckevei pedig híven beteljesíti a szerzői instrukció-vallomást: „Nem titkolta, hogy őszintén és rajongva szerette önmagát, de hiúságánál csak a szakma iránti alázata volt nagyobb. A nemzet szentségében hitt, temploma a Nemzeti Színház volt, amelyért nem habozott önmagát is feláldozni akár, hogy megvédje a kiüresedéstől. És nem titkolta, hogy szerette a pénzt, mert abban a függetlenségének zálogát látta. Kíméletlen zsarnok volt és érzékeny nő egyszerre. A darab a nagy Jászai sebezhető, elrejtett arcát villantja fel. A pátosz mögött megbúvó fanyar iróniát, élete groteszk esendőségét. A nap huszonnégy órájában játszó színésznőt, aki sosem lankad és minden részletre ügyel. Ízig-vérig modern volt, mint akkoriban oly kevesen. A legtöbbet tudta, ami sokszor fájdalmas: pontosan ismerte önmagát. És bár színész volt, sosem játszott, egyszerűen őszinte volt.” (Borbély Szilárd) Ezzel a rendezéssel Galambos Péter a művészidentitást ábrázoló arcképcsarnoka középső darabját alkotta meg. Az első eleme e triptichonnak a Robert és Clara Schumann-nak, valamint az ifjú Brahmsnak tragikus szerelmi háromszögét témául vevő Trió, a Székesfehérvári Vörösmarty Színház POSZT-fődíjas előadása volt; a harmadik ugyancsak debreceni munka, a Gulácsy Lajos életéről szóló, Na’Conxypanban hull a hó (utóbbiról olvashattak kritikát korábban a Bárka lapjain).
Amiként egyetlen ügyű/szenvedélyű emberek Galambos színre vitt hősei, ugyanúgy egy-rögeszméjű Krusovszky Dénes hőse, Az üveganya börtönből szabadult, majd az édesanyja elvesztése után elmegyógyintézetbe kerülő Krammere.
Életképként indul az előadás. A Krammer édesanyja temetésére kijelölt munkások kocsmaasztalnál szkandereznek, az ivó szegletében a játékgépet próbálná megfejni egy magányos iszákos, a bögyös-faros csaposlány pedig birtokolja a teljes kültelki életteret. Folytatódik a való világ típusú tévéműsorok hangnemét idéző beszélgetés a második jelenetben is: az édesapja gyászában valamelyest osztozni merészelő fiatalasszony férje, már-már az Éjjel nappal Budapest macsóinak ordenáréságával osztja az észt. Sztarenki Pál rendező beszédstílus-választásában elképzelés van: a lehető legélesebb kontrasztot teremteni a normális nép, és a hamarosan megjelenő gyászoló fiú, az éteri őrült között. A bevezető két jelenet egyébként információtár. Megtudjuk belőlük, hogy Krammer öt évet ült börtönben, amiért a másodmagával privatizált cégük adócsalásaiért egyedül vitte el a balhét. A börtönévei alatt az üzlettársa elvette a feleségét, a lánya elfelejtette az arcát is. Az édesanyja fogadta be, és a házukból ki sem lépett az ő halála napjáig. A ’mily kicsi a kisvárosi világ’ dramaturgiája szerint, az éppen várandóssá lett Kramer-lányt a csapos lánnyal csalja a férje, akinek viszont az egykori üzletfél az apja.
A kicsi kisvárosi világ önismétlő, a gyermekek megöröklik az ősök gyarló természetét, s ez így a normális mindenki szerint. Az egyforma nép szabványnekrológot érdemel. Nos, ezt gondolja másként Krammer. Igazságtalanságnak tartja, hogy élete végén elveszik az embereknek a különbözőséghez való jogát, kezdve a kórházrabságtól, a megbékéltető temetési prédikációig. Fellázad ez ellen. Arra gondol először, hogy bebalzsamoztatja az édesanyját, és üveg alatt őrzi majd maga mellett. Vesz is egy lottószelvényt, de elhibázza a számokat, ezért tölti át az urnából a hamvakat egy műanyag éthordóba, s csempészi haza nejlonszatyorban a temetőből. Otthon, a lányával való dulakodás közben az edény tartalma a földre borul. Megrendítő installáció a zárókép. A fehér szobafalra hamu hull, s a domborulatokra rakódó fekete porszemek kirajzolják az anya vonásait.
Krammer a nyerőszámokat elhibázza, és véletlenül mond igazat – mindig. Bellus Attila szétszórt figyelmű, tévképzettől tévképzetig közlekedő, halk-bolond autistát alakít. Az autista elmestátus tartozéka az anyafüggőség, a gyöngéd, de megmásíthatatlan hozzá tartozás. Tartozék továbbá a géniusz: az ő emlékezetét zárja börtönbe a halottbúcsúztató, amikor ugyanazt hirdeti az anyjáról, mint bárkiről – vélekedik a bolond, s vajon nincs-e igaza?
Krusovszky darabja felidézi bennem a Háy János féle dramaturgiát, részint az autisztikus személyiség középpontba állítása, részint a társadalmi mélybe helyezett cselekménye miatt. A Háy-dramaturgia természetéből fakadóan, a főszereplő és a környezete között hol a süketségnek, hol a félreértésnek kell uralkodnia. A félreértés olykor nevetséges, máskor tragikus. A Thália színházbeli előadáson az életképeket megjelenítő színészek mindegyike partiban volt: tudtak túljátszóan bohózatiak lenni, ahol úgy illett, s a végén költészetté nemesedett játékukban a megrendülés – hiszen költőből sajtolták.
A Jászai címszerepéért Ráckevei Anna, Az üveganya főszerepéért Besenczi Árpád (Lacibá, Krammer volt cégénél munkavezető) elnyerte a fesztivál zsűrijétől a legjobb női, illetve férfi alakítás díját. A zsűri tagjai – Jókai Anna író, Molnár Piroska színművész, Szekeres Adrien énekesnő, Jónás István, a Magyar Rádió Zrt. vezérigazgatója és Zoboki Gábor építész – egybehangzóan szavaztak a legjobb előadás díjáról is, amelynek nyertese a kecskeméti Katona József Színház Hangyaboly című produkciója lett (kritika az előadásról: http://www.barkaonline.hu/szinhazak/3073-a-fal-fuele). Értékelésükben kiemelték, hogy vidéki szinten nehéz ideális szereposztással műsorra tűzni valamit. A Hangyaboly erénye, hogy minden szerepben messzemenően rátermett színészt látunk. Apáca-történetként plakátozta a kecskeméti direkció a Hangyabolyt, azt ne higgye a publikum, hogy Kaffka Margit regényének adaptációja környezetvédelmi dráma. Vagy mégis? Ha kiterjesztjük a fogalmat az emberi lélek világára, akkor a jótét-csínytevő zárdanövendék, Király Erzsi cselekedetei alapján igen: lelki-környezetvédelmi játékot látunk. Trokán Nóra (Király Erzsi), alagsori-panorámás elefántcsonttornyából körtét gördít sétáló pajtásai lábához. A bűn körtéjét. Beleharapni, vagy leadni a konyhán, a rendtartás szerint? A lelkeket mentő, nyüzsgő, mindentudó, fejlett leány valójában a legmagányosabb teremtmény, akinek intellektusával képtelen lépést tartani a zárdavilág. Ám ez a minden szitán átlátó nagykamasz a magánéletében végzetesen hiszékenynek bizonyul: azt képzeli, az őszinte szenvedélyt csak őszinte szerelemmel lehet viszonozni – bölcs-balga leány. Ha a fogalom tágabb értelmében, kortársi drámaként tekintünk az új regényadaptációra is, akkor azt mondhatjuk, a mai szövegek teljes diadalát hozta a fesztivál. A Hangyaboly színpadi változata Németh Virág munkája.
Gergye Krisztián rásegítő munkája okán, van kortársi hangoltsága Petőfi Nyíregyházán bemutatott drámájának, a Tigris és hiénának is. Tasnádi Csaba igazgató úgy érezte, meg kell mutatnia Koltay M. Gábor vitákat kavaró rendezését a budapestieknek. A merész vállalkozást a Magyar Teátrum méltányolta: a legígéretesebb fiatal színésznek szánt díját – jelen sorok szerzője javaslatára – Vaszkó Bencének, az előadás főszereplőjének adta. Ő a Tigris és hiéna Saulja. A bonyolult politikai és szerelmi viszonylatokat megjelenítő darabban mindig a képzeletbeli erőtér magjaként van jelen, bárhová vetődjék is a színpadon. Úgy ötvözi a temperamentumot a bölcsességgel, amint a szerepe szerint tennie kell, ahogyan azonban az ő életkorában a színészek erre még többnyire éretlenek. (Bencének második diplomája a színészi. A Testnevelési Egyetemen tett kitérője miatt elveszítette az esélyét arra, hogy a legígéretesebb 30 év alatti pályakezdőként jutalmazzák. A Magyar Teátrum díja szerencsére nem életkorhoz kötött.)
Tanulságos előadás-karriereket ismertek el a különdíjakkal. A Vidéki Színházigazgatók Egyesülete díja Szabó Gabinak, a szegediek Pipás Pistája főszereplőjének jutott. A legjobb alakításnak címzett díj azonban nem csak neki, Rieger Pálné Fődi Viktóriának, az átokházi tanyavilág hóhérának szólt, hanem a Pozsgai Zsolt által írott tanyawestern érzékeny színpadra vivőjének, Kovács Frigyes rendezőnek, és a játszók mindegyikének. A rendező szerint „a történet nagyon izgalmas. Nemcsak azért, mert megtörtént eseményeken alapul, hanem azért is, mert van egy nagyon erős drámai helyzet. Pipás Pista komoly, férfias dolgokat hajt végre, és aztán kiderül róla, hogy nő. Ez egy borzasztó jó alaphelyzet, amire a darab profi módon van megkonstruálva. Attól is nagyon érdekes a mű, hogy a magyar lélek habitusáról beszél. Arról a pusztító és önpusztító hajlamról, ami a génjeikbe van kódolva. Nagy hagyománya van ennek a magyar irodalomban, gondoljunk csak Arany Jánosra, Móricz Zsigmondra vagy Sánta Ferencre.”
Az átokházi brutális világnak látszatra szöges ellentéte, a valóságban azonban közeli rokona az a zárdalégkör, amelyet Dér András a Hangyabolyban érzékeltet. A rendfőnökválasztást megelőző korteshadjáratot a kolostori iskola növendékei szenvedik el, a legfelelősségteljesebb pillanatban, amikor jövendő sorsukról még szabadon dönthetnének. Az intrikák és személyes lelki tusák kitűnő alakítások sorozatában jelennek meg. Úgy gondolom, a zsűri által legjobbnak ítélt előadás, és a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete által elismert Pipás Pista volt ennek a fesztiválnak a legemlékezetesebb színházi eseménye.
Nem kevésbé tanulságosak a szerényebb díjakkal elismert, vagy az elismerés nélkül maradt előadások sem. A békéscsabai igazgató, Fekete Péter igazi kitelepülős hangulatot szervezett, zenével, csabai ízek kóstolásával – hagyományteremtő szándékkal –, ami közben a színpadon lázasan dolgoztak azért, hogy a Lear királyuk speciális hang- és fénytechnikája szinkronba kerüljön a televíziós felvételkészítők lehetőségeivel. Kompromisszumkereső fáradozásukat elismerendő, az MTVA azonnal felajánlotta nekik a különdíját. A békéscsabaiak árat fizettek azonban az áldozatkészségükért. A megváltozott technikai jelekre való összpontosítás közepette elterelődött a figyelem a cselekmény diktálta dramaturgiai arányokról: a szegedi rendezéséért minden elismerést megérdemlő Kovács Frigyes olyan erőtől duzzadó, vehemens Lear-alakítást mutatott ezen az estén, amihez nem sikerült a partnereknek dinamikában alkalmazkodniuk. Ezért a fővárosi bemutatkozás alatta maradt szakmai értékben a hazainak. (A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) díját megosztva kapta a Veszprémi Petőfi Színház Adáshiba című előadása, valamint a Békéscsabai Jókai Színház Lear király című produkciója.)
Ami Kecskeméten sikerült – az ideális szereposztás megtalálása a műsorra tűzött darabhoz –, az másutt nem maradéktalanul teljesült. A legjobb mellékszereplő díját kiérdemlő alakítás – Kerekes Éváé – a tatabányaiak előadásában (Kosztolányi Dezső: Édes Anna) például főszereppé emelkedett, amiben persze közrejátszott az is, hogy az adaptáció megváltoztatta a dramaturgiai súlypontokat. Balázs Péter igazgató Szolnokról a maga rendezte Sárga liliomot hozta a Tháliába. Bíró Lajos színműve döbbenetesen időszerű látlelete a békességteremtő korrupciónak. A rendezés a legjobb vígszínházi hagyományokat idézi – a nyugatias, fanyar iróniával öntözgetett oroszos lélektani realizmus –, a kulcsszereplők egyenetlen teljesítménye azonban nem engedi folyamatosan érvényre jutni ezt a kettős hatást.
Az új évszázad új időszámítása. Valójában nem a második vidékfesztivált rendezte idén a Thália Színház. 1951-re kell visszanyúlnunk az időben. Akkor, az egységesített-államosított színház rendszerben a Népművelési Minisztérium és Színház és Filmművészeti Szövetség hozta létre az első Országos Színházi Fesztivált, amelynek még akkor az volt a neve, hogy a Magyar Színjátszás Ünnepi Hete. Ez az Ünnepi Hete, 1951-ben még valóban 1 hét volt, júniusnak az utolsó hete, tehát akkor, mikor már a szezonnak vége volt, és természetesen Pesten. Olyan előadások kerülhettek oda, melyet a színházak szabadon választottak ki, de nem teljesen szabadon, hanem a párt ideológiai bizottsága által jóváhagyottan, esetenként felülbíráltan. A kezdeményezés 1956-ban elhalt, hosszas kihagyás következett. 1980-ban, az akkori Magyar Színházművészeti Szövetség főtitkára, Vámos László volt az, aki elnökségi ülésen felvetette, itt lenne az ideje egy olyan fesztiválnak, amelyen a vidék meg tud mutatkozni. Az első fesztiválra 1982-ben került sor Budapesten. Előbb csak a vidékiek vettek részt, később feltüntették a plakátokon némelyik fővárosi színház előadását is. 1984-től versenyként hirdették meg, de csak a vidékiek között. 1985-ben lett általános verseny, és innentől kezdve jó pár éven keresztül a szisztéma ugyanaz: akárhány előadásukkal jelentkezhettek a színházak. 1991-ben vidékre került a fesztivál, és innentől kezdve 10 éven keresztül különböző városokban rendezték meg, szigorú programválogatással. A vidékre költözködés újra felvetette az igényt az iránt, hogy a Budapesten kívüli színházak megmutathassák az előadásaikat a fővárosban. Történtek változatos kísérletek, ám egyik sem igazán kényeztette el a Pestre bátorkodó teátrumokat.
Most új fejezetet nyitott a Thália. A hatnapos rendezvényen tizenegy produkciót – nyolc nagyszínpadi és három stúdióelőadást – láthatott a fővárosi közönség. A rendezvény hamar rangos kulturális eseménnyé növekedett: jellemzően teltházak előtt futottak az előadásai, némelyikükre a késve jelentkező díszvendégeknek is csak a kakasülőn tudtak helyet szorítani. A versenyprogram zsűrijébe ismert személyiségeket tudott meghívni a fesztiváligazgató. A fesztiváljelleget kísérőprogramok sorozatával fokozták.
A kora őszi időpont kifejezetten előnyös: a kőszínházi élményekre kiéhezett pesti és környéki közönséget célozzák meg, műfaji sokszínűséggel. Előnyös továbbá azért is, mert tartalmaz önzsűriző elemet: olyan produkcióval jelentkeznek a színházak, amelyeket a székhelyükön nem ítélt halálra a közönség, az előző évadról átkerülnek a következő repertoárjába (időállóak tehát). Lehet az előadás karrierjének nyitánya is, a bemutatkozás a Tháliában: itt tekintik meg a POSZT válogatói, és az itteni fogadtatás hírével indulhat a sorozatjátszás a székhelyen. Úgy tűnik, a Nemzeti Kulturális Alap által nyújtott 22 millió forintos támogatás nem haszontalan.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
