Kiss Judit Ágnes
Post POSzT poszt
avagy fesztivál után
A visszatérő POSzToló, akár néző, akár színházi ember, panaszkodik. Hogy semmi nem olyan már, mint az elején, mikor a hajdan nomád Országos Színházi Fesztivál letelepedett Pécsett. Sokkal kevesebb a látogató, kevesebb a közönség is, a szakmai érdeklődő is. Régen lehetetlen volt egy óránál rövidebb idő alatt végigsétálni a Király utcán, annyi ismerősbe botlott az ember. Több volt az Off-program, nagyobbak a bulik a színészkantinban. Most az utcán lézengő turisták inkább a Sétatér Fesztivál miatt jönnek, bort kóstolnak, flekkeneznek. Nincs igazán fesztiválhangulat, hiányoznak a fiatalok, az egyetemisták, a pécsi felsőoktatási intézmények hallgatói és a budapesti vagy a kaposvári színművészeti egyetem diákjai. Nehezebb bejutni az előadásokra, jegyet szerezni, vagy földön ülni végig egy előadást, nehezebb szállást szerezni, és minden drágább is lett.
Nincs pénz, ebben egyetértett a Magyar Színházi Társaság, a Magyar Teátrumi Társaság és a Dramaturgok Céhe. Ez utóbbi szervezet idén a szokott összegnél egymillió forinttal kevesebből gazdálkodva hozta létre a megszokott színvonalat, bár a közreműködőknek fizetni, és még csak szállást adni sem tudtak.
Több fanyalgó megszólalás hangzott el a fesztivál ideje alatt színházi emberek szájából arról, hogy a valódi szakma, a valódi minőség ma már nem a POSzT-on található, és többen hasonlóan ítélték meg az egész programot a fesztivál végén is. A pécsi színházlátogató viszont ugyanúgy örült a fesztiválnak, mint korábban, hiszen helyben nézhette meg az ország legjobb előadásait, amikre egyébként nem jutott volna el.
A legtöbben a megkérdezettek közül annak ellenére a budapesti színházakat emlegették, hogy a fesztiválon két határon túli (a komáromi és marosvásárhelyi) és hat vidéki színház (Szombathely, Zalaegerszeg, Debrecen, Miskolc, Pécs, Kaposvár) szerepelt a négy budapesti (Örkény, Víg, Proton, Nemzeti) mellett.
Ezt a hangsúlyeltolódást némiképp alátámasztja, hogy a legsikeresebb előadás ebben az évben is budapesti volt. A szakmai zsűri (Gyöngyössy Katalin színész, Nagy Viktor rendező, Dobák Lívia dramaturg, Füzér Anni tervező, Jászay Tamás kritikus, Zalán Tibor író és Pawel Szkotak a Teatr Polski w Poznaniu igazgatója), a háromtagú színészzsűri (Egri Márta, Haumann Péter, Tóth Auguszta) és szintén háromtagú közönségzsűri valamilyen formában a tizenkét bemutatott darab közül nyolcat talált díjra érdemesnek. Ezek közül négy budapesti – tehát a kiválogatott fővárosi produkciók közül mindegyik méltó volt az elismerésre.
A nagydíjnak minősíthető legjobb előadás és legjobb rendezés a Vígszínházé illetve Mundruczó Kornélé. A legjobb férfi és női főszereplőnek, a legjobb díszletnek, jelmeznek, dramaturgiai munkának járó elismerést és különdíjat szintén budapesti produkciók nyerték el. A díjak számát tekintve a legsikeresebb három előadás az Örkény Színház Peer Gyntje, a Vígszínház Jóembert keresünk című előadása és a Proton Társulat előadásában a Szégyen című regényadaptáció volt. E tekintetben tehát úgy tűnik, a fővárosi túlsúly megmaradt.
Erős volt a társulati színházak jelenléte, amelynek Magyarországon nemcsak komoly hagyománya, de – annak ellenére, hogy az európai színházi trendek ennek ellentmondanak – élő gyakorlata is van. Úgy tűnik, ez a működési forma kedvez a magas színvonalú előadások létrejöttének, mivel a színészek itt nemcsak egy adott produkció erejéig működnek együtt, nemcsak egyéni szerepformálás születik, hanem színpadon mozgó szereplők csoportként is értelmezhetőek. Jó példa volt erre az Örkény Színház Peer Gynt előadása, amely leginkább megközelítette egyéb jellemzőivel is a totális színház fogalmát.
Annak ellenére, hogy a zsűri nyolc előadásban látott értékelésre, elismerésre méltót, Jászay Tamás kritikus a Népszabadságban megjelent cikkben úgy fogalmazott, „míg korábban 3-4 minősíthetetlen előadás fordult elő a válogatásban, és 6-8 a ’rendben’-től a zseniálisig, ez az idén fordítva alakult.” A zsűri tagjaként azonban nem részletezte, ő melyik előadásokat tartotta zseniálisnak, és fel tud-e sorolni 6-8 minősíthetetlen produkciót. Zseniális lett volna a több díjra is érdemesített Szégyen, a Peer Gynt, a Jóembert keresünk, és minősíthetetlen A vágy villamosa vagy a Bányavakság? Esetleg a Vaknyugat?
Mindenesetre ha egy zsűritag ilyen kijelentést tesz, fel kell tenni a kérdést, valójában milyen fesztivál a POSZT, milyen alapon, milyen kritériumok mentén és kik válogatják a versenyprogram előadásait. A legjobb előadások gyűjtőhelye a pécsi találkozó? Szemle a magyar nyelvterület minden tájáról? Az előadást összegzők többen nehezményezték, hogy idén a két válogató együtt alig 150 előadást nézett meg, míg a korábbi években volt, aki egymaga 300-at.
A válogatók saját bevallásuk szerint igyekeztek a magyar színház minden táján felbukkanó jelenlegi trendeket, formai és tematikai megoldásokat felvonultatni, az idézett zsűritag, Jászay Tamás véleménye erről a már említett Népszabadság-cikkben az, hogy két konzervatív ízlésű öregúr válogatása alapján kellett ítéletet mondaniuk.
Volt, aki ennél még tovább ment, és minden döntésben kultúrpolitikai erővonalakat vélt felfedezni, mintha a Magyar Színházi és a Magyar Teátrumi Társaság kompromisszumaiból, egymásnak tett gesztusaiból rajzolódna ki egy középszerű fesztivál képe. Ha épp nem is hangzott el hangosan, a fesztivál ideje alatt suttogva mindenki kultúrpolitikai vitákat, nézeteltéréseket emlegetett. Hogy a színház átpolitizált intézmény, legalább akkora ordas közhely, minthogy az irodalom is a politika hatása alatt áll. Ennek mentén beszélünk Magyar Színházi és Magyar Teátrumi Társaságról, (Szépírók Társaságáról és Magyar Írószövetségről?).
A legnagyobb felháborodást Vidnyánszky Attila rendezése, a Bolha a fülbe okozta, amelynek szakmai beszélgetése is a nevetséges és kínos közt félúton helyezkedett el. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy sem a rendező, sem a főszereplők nem jelentek meg, így valójában az összejövetel okafogyottá vált, amit a felkért hozzászólók a maguk módján jeleztek is.
Bolha a fülbe
„Hogy kerül ide ez az előadás?” – kérdezték többen: kritikusok és nézők, ízléstelennek találva a produkció humorát és erőltetettnek a politikumát. Egyesek politikai hátszelet emlegettek, eszerint muszáj volt a Nemzeti leendő igazgatójának egy rendezését bemutatni, a Bolha a fülbe versenyprogramban való szerepeltetésének valójában csak gesztusértéke van, sőt a válogatókat vádoló hangok is megszólaltak. Noha az előadást Szigethy Gábor javasolta, Solténszky Tibor dramaturg is megvédte dramaturgiai szempontok alapján. Számára az volt az érdekes, meddig feszíthető egy darab váza beépített plusz jelenetekkel, játékokkal, improvizációkkal úgy, hogy még felismerhetően önmaga maradjon. Míg a Bolha a fülbe a rendezői koncepció tekintetében gerjesztett vitákat, ízlésbeli kérdéseken és a politikai felhangok erőltetésén lehetett háborogni, a nézők lelkesen ünnepelték a színészeket, és hangosan derültek egész este.
A Komáromi Jókai Színház III: Richárdjában inkább egy rosszul sikerült előadás fagyasztotta meg a nézőteret. Koncepcionálisan semmi kivetnivalót nem találhattunk a rendezésben, a szakmai beszélgetés során többen vehemensen védték a címszereplő Mokos Attilát, mintha egyetlen gyenge előadásból egész életművét kérdőjeleznénk meg. Ez a mentegetés azonban úgy hatott, mintha a „nem fáj az, csak úgy érzed” mintájára megpróbálnák a jelenlevőknek elmagyarázni, hogy az előadás valójában jól sikerült. Márpedig rossz előadás, gyenge alakítás van, és ez még nem tragédia, még a legjobb előadásokat válogató országos találkozón sem. Aki egy-egy előadást többször lát, tudja, hogy alig hasonlítható egyik a másikhoz. A POSzT-on ráadásul jószerivel senki nem a saját játszóhelyén adja elő a darabot, nem abban a térben, ahol az készült, a szakmai beszélgetéseken többször elhangzott, hogy túl nagy térbe kerülve elveszett egy-egy kamaraszínházi produkció.
Ez lehetett a helyzet a zalaegerszegiek Színésznők című előadásával, amely eredeti helyszínén sokkal hatásosabb és nyomasztóbb. Egyedül Ecsedi Erzsébet kapott a színész zsűritől díjat, és ezt megalapozottnak érezhetjük. Kevés olyan színészi alakítást lehet látni (és kevés ilyet lehetett a fesztiválon is), ahol a nézőben fel sem merül, hogy szerepet alakító színésznőt lát, ahol a szerep mögül olykor kitekint a díva, hanem egyszerűen maga a darabban megírt figura van jelen. Ecsedi Erzsébet a szerep mögött tökéletesen eltűnő művész, akinek a munkáját jogosan illette az elismerés.
Színésznők
A várakozással ellentétben nem kapott egyáltalán díjat Jeles András rendezése, A félkegyelmű, pedig lebilincselő, hatásos előadás. Talán ez sem tudott annyira hatni szokatlan, nagyszínpadi környezetében, mint a szombathelyi közegben. Jeles rendezései általában lassúak, szélsőségesen kidolgozottak, és többnyire látványvilágukkal hatnak. Itt sem volt ez másképp, a vizualitás dominált, de Czukor Balázs Miskin hercege is kimunkált és meggyőző alakítás volt.
A zsűri negligálta Méhes László Picasso kalandjai című előadását, Jászay Tamás egyenesen professzionális revüműsornak aposztrofálta, és nehezményezte, hogy egy korábban megcsinált Pesti Színházi előadást másolt le a rendező a pécsi társulatra alkalmazva. Ezzel kapcsolatban az is felmerült, hogy nemcsak a befogadó városnak tett gesztusként került-e az előadás – amely egyébként nézők és kritikusok egyöntetű véleménye szerint nagyon szórakoztató volt – a versenyprogramba.
A Bányavakság a legjobb férfi és női mellékszereplő díját is elhozta. Nagy Dorottya Iringó szerepéért, Bányai Kelemen Barna pedig Florin, a román rendőr megformálásáért hozhatta el az elismerést. A darab (amelynek szövegét angol fordításban is kivetítették) elsősorban nyelvi igényességével, és groteszk humorával hatott a közönségre.
Az „Édes Erdély”, a magyar tiszta forrás közhelyességével állítja szembe a valóságot: a kis faluban élők teljes reménytelenségét, mindezt egy aranycirádás keretben, szarvasos falikép előtt, mintha az egész erdélyi paraszti giccs csak egy kommersz falvédő volna. Noha a magyarok és a románok együttélésének kérdései nyilván leginkább a határon túl húsba vágóak, a magyar történelmi traumatizáltság ismerős mondatai csengtek vissza a „Ki kezdte? Ki a hibás” témájú dialógusban, ahol a magyar polgármester és a román rendőr sorolják a történelemben visszafelé haladva, miért jogos, hogy „ők”, románok illetve magyarok „csak visszaütöttek.”
Hosszú, pást-jellegű színpadot épített Bérczes László az egymásra acsargó Connor-fivéreknek a Vaknyugat előadásán. Talán azért, hogy a két oldalon ülő nézők egymással ugyanúgy szembe kerüljenek, ahogy a darabbeli testvérpár. (Hasonlóan szabálytalan elrendezéssel, a hagyományos dobozszínpadokkal szemben csak a Nemzeti Színház Amphitryon című előadása élt.)
A Vaknyugat figurái jól megrajzolt, egyszerre szerethető és gyűlölhető alakok, Székely Csaba figuráinak rokonai. Nem véletlen, hogy a Hunyadkürti György által megformált Valene megszerezte számára a legjobb férfi mellékszereplő díját (bár ugyanennyire lehetett volna főszereplőknek is tartani a Connor-testvéreket).
Több darab is visszaigazolta a drámai nyelv, illetve a friss fordítás fontosságát. Mintha a színpadon hamarabb tűnne elavultnak egy szöveg, mint könyvben olvasva. Így került színre Brecht drámája Térey János fordításában, Ibsen műve Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordításában, és a Vaknyugat színvonalához is rengeteget adtak Varró Dániel különleges nyelvi leleményei.
A Peer Gynt valóban a legjobb előadások egyike volt, nem véletlenül méltányolt a szakmai zsűri a zenét, a dramaturgiai munkát, Polgár Csaba alakítását és a jelmezeket egyaránt. Ascher Tamás rendezése Ibsen (szigorú dramaturgiai vonalak mentén meghúzott) szövegét, és a szerepeket játszó színészeket helyezi a középpontba. Tudatosan vonja össze a szerepeket, és minden szerepnek valódi jellemet épít. Peer Gyntje elsősorban apafigurákkal harcol, és az életében támogatóként felbukkanó nők mind valamennyire anyafiguráknak tűnnek.
Peer Gynt
Érdekes, hogy a másik legtöbb díjat hozó, sőt valójában győztes Jóembert keresünk mennyi negatív kritikát gyűjtött össze a bemutató óta. Több kritikusa szóvá tette, hogy a rendező sokat markol, keveset fog, hogy túl sok kérdést akar föltenni, de valójában nem mélyed el egyben sem, hogy rengeteg hatásvadász látványelemet vonultat fel, hogy kommersz és didaktikus, valójában köze sincs a brechti intellektuális színházhoz, hogy a „körúti színjátszás” mindenből fogyasztható bohóckodást gyárt.
Ugyanakkor az egyik zsűritag szerint szinte ez volt az egyetlen előadás, amely megszólítja a nézőt, amely azzal a világgal foglalkozik, amelyben élünk. Valójában ugyanezzel foglalkozik a Szégyen, a Bányavakság, ha egy székelyföldi kis faluba helyezi is a történetet, vagy a Vaknyugat, és a maga szimbolikus világában még a Peer Gynt is. Ugyanakkor Brecht teoretikus színháza valóban a legalkalmasabb arra, hogy direkt és szélsőségesen szembesítsen a világgal, amelyben élünk.
Hasonló kegyetlen szembesítés volt a Szégyen című előadás. Naturalizmusa, az erőszak extrém ábrázolása azonban megosztotta nézőit. Erről a szakmai beszélgetésen is szót ejtettek. Volt, aki falhoz állítva érezte magát a provokatív darabtól, megérintette és lenyűgözte, mások – laikus nézők és sokat látott kritikusok – azonban épp az erőszak túlzott bemutatása miatt már az első jelenetben színpadra tett nemi erőszak brutalitása után bevallottan nem tudtak és nem akartak az előadással együtt haladni.
A szakmai beszélgetéseknek egyébként leginkább kellemetlen, olykor kínos felhangjuk volt. Egy-egy ilyen alkalom már-már a botrány határát súrolta: nem jelent meg a rendező, a főszereplő színészek – senki, akit az adott előadásban kompetens személyként lehetne megnevezni. Nyilván egyéb elfoglaltságaik okán igazoltan voltak távol, de a szakmai beszélgetés értelme jelenlétük híján mindenképp megkérdőjeleződött.
Több beszélgetésen éreztem sértettséget viszont a jelenlévő rendezőkön. Ha a kritikus ír valamit, az alkotó nem válaszolhat, kénytelen lenyelni a véleményt, ezekben az esetekben viszont a hozzászólók bármely óvatos kritikai megfogalmazását a rendező nemegyszer indignálódva kérte ki magának még akkor is, ha vita helyett szinte végig az előadás egyöntetű dicséretet hallgathatta.
Vitának nem sok helye volt A vágy villamosa megbeszélésén, ahol mindkét felkért hozzászóló rajongott az előadásért. Kiss Csaba egyfajta feminista megközelítésű rendezéssel a hangsúlyokat a női szereplőkre helyezte. A Blanche-t kompromittáló jelenetek kikerültek az előadásból, így a jobb napokat látott, de elbukott nő egyfajta eszménnyé emelkedett. Mindabban, amit Stanleyről elmond, valójában igaza van, és a férfi először tehetetlen majd erőszakos fellépésre csak aláhúzza ezt az állítást. Stella figurája, melyért Lovas Rozi idén a legjobb harminc év alatti színésznőnek járó díjat elhozhatta, ennek a nőiességnek a szélsőséges példája. Konfliktuskerülő és alárendelődő, férje mellett áll, de nővérét is megérti – és gyereket vár, egyszerre teljesedik ki az előadás során anyaként és a nagyon szépen megrendezett szeretkezés jelenetben szexuális lényként.
A másik fiatal színésznőnek járó díj Tenki Rékáé lett, aki Gothár Péter rendezte Amphitryon Alkménéját játssza a Nemzeti Színház előadásában. Kleist darabja erős mai, politikai áthallásokkal szólalt meg, mostani bizonytalanságainkra, kiszolgáltatottságunkra játszott rá.
Korábban említettem már, milyen kevés kortárs magyar irodalmi szöveg kap helyet a színpadokon, illetve ennek a fesztiválnak a programjában. Van példa nagy színházi sikerekre, évek óta több színház műsorán fenn vannak, és rengeteg nézőt vonzanak Háy János drámái (A Senák, a Gézagyerek) és Egressy Zoltán darabjai (Portugál, Sóska, sültkrumpli), az utóbbi időben pedig Székely Csaba Bánya-trilógiája.
A Színházi Dramaturgok Céhe fontosnak tartja, hogy további ilyen sikeres művet jutasson el a színházakhoz, ezért minden évben megrendezi Nyílt Fórumát, ahol felolvasószínházi formában három kortárs magyar dráma hangzik el, további három, a Nyílt Fórum Füzetekben megjelent műről pedig szakmai beszélgetéseket, vitákat tartanak. A fesztivál végén kiadják a legjobbnak járó Vilmos-díjat.
Idén a legnagyobb érdeklődésre Székely Csaba Bányavidék címen megjelent trilógiájának harmadik része, a Bányavíz tarhatott számot, amelyet Csizmadia Tibor rendezésében mutattak be. Az abszurd hangütésű színmű a korábbi darabok világába vezet, ugyanazon a színvonalon, ugyanazzal a groteszk humorral mutatja be a korábbi művek falujának világát, most a részeges plébánost és szeretőjét állítva a középpontba.
Egressy Zoltán drámakötetének megjelenése kapcsán az Idősutazás című vígjátékot adták elő Harangi Mária rendezésében, melynek külön érdekessége, hogy az egyfelvonásos darab eredetileg a békéscsabai drámaíró versenyre született, a szerző később írta tovább, és méltónak tartotta drámaíró életműve részéve tenni. A darab leginkább bohózat, amely nem közelíti meg a sokak által szeretett Sóska, sültkrumpli, Portugál, vagy akár a Három koporsó árnyalt emberábrázolását, valójában csak játék a cselekmény bonyolításával és kibogozásával.
A Vilmos-díjat idén Mikó Csaba Apátlanok című drámája kapta, amely egy család totális érzelmi és erkölcsi széthullását állítja párhuzamba a rendszerváltás társadalmi átalakulásával. A versenyprogramban futó kortárs, ír dráma, McDonagh Vaknyugat című műve lehetne hasonlóan kiábrándító, ha ellensúlyként nem volna az a humor, amely Mikó Csaba szövegében csak alig-alig tűnik fel. Világa, a magánélet kiszolgáltatottsága és elsivárosodása, az anyagi és lelki nyomor ábrázolása iszonyúan nyomasztó. Nyomasztóbb a III/III-as ügyekkel foglalkozó drámákénál, amelyek közül az egyik, Kenedi János és Tar Sándor leveleiből összeállított Megtisztulás helyett című, Kiss Csaba rendezésében szintén a Nyílt Fórumon hangzott el, a másik pedig, Méhes Attila: A Bihari fedőnevű ügynök élete, szintén a Nyílt Fórum Füzetekben jelent meg.
Kevésnek és szegényesnek ítélték az idei Off-programokat. Helyet kaphattak itt a sikerese színművészeti egyetemi vizsgaelőadások, gyerekprogramok, koncertek, kiállítások, a diákszínjátszók gálája, a Nemzetiségi Színházak Fesztiválja, a Független Roma Fesztivál. Több népszerű, belvárosi helyszín megszűnt néhány éve, például a Dante, ami a régi fesztiválozók szerint leginkább biztosította a fesztiválhangulatot. Új helyszínként a belvárosban a Nappali Kávézó – amely egyben szálláshely is – biztosított lehetőséget koncert, színházi produkció és kiállítás számára.
A POSZT játszóhelyei között néhány éve szerepel a Zsolnay negyed. Mára várható lett volna, hogy integrálódjon a fesztivál egyéb helyszínei közé, a versenyprogram egyes előadásai is a Janus Egyetemi Színpadon zajlottak, de még mindig inkább tűnik zárványnak, mint életteli kulturális központnak. Tömegközlekedéssel nehezen megközelíthető, az utolsó busz elég korán elmegy, és bár több egyetemi órát tartanak itt, és a tanév során van diákélet, a fesztivál alatt még mindig a Király utca volt az igazi a fókusz, a Nemzeti Színház, a Kamaraszínház, illetve a többi belvárosi helyszín: a Dominikánus Ház, az Irodalom és Művészetek Háza.
A színház egyik legfontosabb kérdése mindig is a finanszírozás volt. Az állami támogatásokból élő intézményekre lesújtottak a különféle megszorító intézkedések, a független színházak pedig az ellehetetlenülés szélén állnak. Az állami támogatás kevesebb mint egy százaléka jut rájuk.
Ennek kapcsán volt érdekes vita a TAO-ról, a társasági adóról, amely lehetővé teszi, hogy adókedvezmény fejében a színházakat a jegybevétel nyolcvan százalékáig magáncégek, gazdasági társulások támogassák, cserébe adójóváírást kapnak. Ez egyszeriben megszüntette a szponzori rendszert, mivel senki nem fog anyagi előny nélkül támogatni egy kulturális intézményt, ha megteheti úgy is, hogy ez anyagi érdekét szolgálja.
A támogatási forma egyfelől előnyös a színházaknak, ugyanakkor sok teátrumigazgató eleve úgy tervezi az évadot, hogy minél több népszerű (olcsó sikerre esélyes? hatásvadász? kommersz?) TAO-esélyes előadás tűzhessen műsorra. Számos visszaélésre is fény derült: fantomtársulatok dél-amerikai fellépéséi, illetve az ügynöki munka, amely a mecénásként fellépő cégek és a kulturális intézmények között áll, és komoly hasznot húz a lehetőségből. Ráadásul a TAO most már sportcélokra is igénybe vehető, hazánkat ismerve pedig több vállalat fogja a labdarúgásra fordítani a bevételeit, mint a színházra. Ezek ismeretében a társaságiadó-törvényt több helyen módosították, a színházak pedig remélik, hogy a finanszírozási kérdésekben ez a támogatási forma hatásos lesz.
Szinte mindenütt elhangzott, hogy a pécsi fesztivált át kell szervezni, újrakezdésről, újrastrukturálásról szólnak a színházcsinálók, valójában semmiféle konkrétum nem hangzott el arról, milyen lenne ez az új, átszervezett és újrastrukturált POSZT. A néző addig is színházba jár, tapsol, örül a jó előadásoknak, bosszankodik a kevésbé sikerülteken, véleményt formál, a színész pedig játszik. Ki-ki, ami a feladata.
