Csobánka Zsuzsa Emese
Útvesztő
Egy mentő állt a sínen,
az aluljáróban a férfi fejét
szandálra fektetve láttam.
Két perc türelmet kért
a vezető a reggeli
lélekvándorlásban,
ahol a múltam szembejött.
Beljebb haladva
a fémes, sárga testben,
sodort egy férfi és egy nő,
elhajlás, átfordulás,
hajléktalan testek az úttesten,
egyetlen pillanaton múlt ez is.
Ha mozdulok, meg tud nyílni ő is.
Ha szólok, kapcsolódni kész lesz.
De köddé foszlott,
a megtorpanó szív
verte félre a billentyűket.
Nem indultunk el egymás felé.
Tényleg két perc volt.
A Duna felett a szigetre láttam,
szájkosaras kutyával állt egy nő,
baseballsapkában,
amikor kijózanodtam.
A Szentlélek tér is egy állomás csak,
és így a többi mind, átevezve a léten,
az ötvenes nő felszisszent,
egy másik nekiütközött véletlenül
a tülekedésben, én leszálltam.
Engedd meg neki, hogy a maga útját járja.
Szálljon le, ha sínekből
egy másik terepasztalt álmodott magának.
Hagyd, hogy sóhajtson olyan lombokat,
amik sudáran fogják fel a fényt
egy bátrabb holnapért.
Akkor is, ha tüdejében
neked nincs helyed.
A villamosablak szemében
vadvirágok nőnek.
Megy tovább a hegyek gyomrába,
biztos van, ahol épp
esküvőre készülődnek,
örök hűséget fogadni vakon.
De ez itt az örök távolságok világa.
Fémhez fém hiába koccan,
csikorgó hidegben mozdul
e lét otthontalan kálváriája.
A múlt leszállt,
a telefonját babrálva lépett.
Ahogy a szívemet ketten
hordágyon emelték magasba,
a mentőautóra még visszanézett.
Finoman biccentett.
Idegen nem is látta volna.
De a kölcsönlakás, a test,
zavarodva nézte,
hogyan távolodik belőle egy rész,
a közös út lehetősége.
Megjelent a Bárka 2024/1-es számában.
