Versek

 

 FeketeVince.jpg

 

Fekete Vince

 

A Kárpátok géniusza

 

Nem félek! Nem félek többé! Miként akkor sem
féltem. Hallani, ahogy kívülről valaki rázza az
estére kulcsra zárt vaskaput. Nem látjuk,
hogy ki az, hiába ágaskodik nagyanyám a
tornác végén, a kisablak mögött, mert nem.
És apám sem, aki épp lefeküdni készülődik,
és most akkor… Erőszakos ez a rázás-kopogás,
a kilincset rángató mozgás, és mintha hívna,
mint a fény, tiszták most is és élesek azok
a körvonalak. Fel kell kelnie apámnak akkor,
be kell vetnie az ágyat anyámnak akkor. Ki
kell húzódnia a konyhába nagyanyámnak
akkor. De miért ne mehetnék én ki az udvarra?
Miért ne nyithatnám én ki a vaskaput? Ott
maradsz, megértetted! Mondja apám, aki
nagyon ideges. Nem mész sehová, mondja
anyám, és ő is ideges. Rázza a kaput, be
akar jönni. Nem fordul sarkon, nem megy
vissza, haza, ki tudja, lefeküdni. Menj ki te,
mondja anyám apámnak, megyek-megyek,
mondja apám idegesen. Majd egyszer,
mintha évszázad telne el közben, bejönnek.
„Ki hallgatja itt a Szabad Európát?!” „Az istenit
a kurva kölykinek, senki”, hallom. Nagyanyám,
jaj, istenem, micsinált apád, jaj, micsináltál?
Félünk mindannyian. Fél apám, látom rajta, fél
anyám. Fülelek én is nagyanyám mellett
a konyhában. Leültek, mondja nagyanyám,
isznak, apád pálinkáztatja a szilvából. De miért
jött, mit akar? Bézáratja, elviszik, mi lesz
velünk? Nem hallok semmit. Nincs hang.
Valami bugyborékolni kezd a testemben.
A torkomban? A gyomromban? A beleimben?
A fényt nézem, a szobából ide világító
gázlámpáét. A bűzét, a szagát érzem.
Fekszem az ágyon, nagyanyám imádkozik
az ablaknál, az úrangyala köszönté szűzmáriát,
könyörögjünk, kérünk téged úristen, öntsd
lelkünkbe szent malasztodat. Majd hirtelen,
hosszú idő után hallani kezdem a külső zajokat,
érezni a testemet. Elmegy, mondja nagyanyám.
Lehunynám a szemem, hogy ne lássam, ne lássam,
mi történt kint, de nincs szemhéjam, lát a szemem,
látok. Nagy-nagy csend, apám ül az asztal mellett,
sír, nem tud felállni, nem mozdulnak a végtagjai.
Részeg. Fájdalom van benne, hasztalan erőfeszítés,
lemondás, tehetetlenség, bénultság. Odaszaladok
hozzá, odabújok, összeborulunk és sírunk mindannyian.

 

Karácsony

 

Hogy melyikük legyen az angyal. Ő, aki
életében legelső alkalommal. Vagy ő, aki
eddig minden évben. És hogy melyiküké a
szebb? Melyiké talál jobban a szobába. Melyiket
könnyebb feldíszíteni. Ki legyen a Kisjézuska,
amikor a nagyon kevés örömük közül az egyik
a karácsony volt. És azok az ünnepek, amelyeket
hogy, hogy nem, de azokban a szó szerint sötét
időkben még megtarthattak. Ott vannak mind
a konyhában, a gázlámpa pislákoló fényében,
pirul a tökmag a korpakályha tetején, és el kell
döntenie az anyának, nagyanyának, hogy hogyan
is legyen. De hogyan lehet dönteni igazságosan?
Apa és fia között igazságot hogyan lehet tenni?
Ráadásul úgy, hogy anya vagy te is. Egymásnak
feszül ott két… mi is? Az apa nem akar engedni.
A fiú, már nem kamasz, még nem felnőtt, életében
először: ő sem. Hiszen az első fenyőfájáról van
szó. Amit egyedül ő szerzett, igen, szerzett, Isten
tudja hogyan, és ő azt szeretné. Mert az szebb,
jobban tetszik. Az anyának is. De ő itt most ezt
valamiért nem mondja. És a nagyanyának is,
és ő se mondja, szintén valamiért. Veszekedéssé
fajulnak a dolgok. Visszaszól, visszadörmög,
ahogy az apa mondja. Rikácsol azon a hülye
kappanhangján. Elkezdik kerülni az asztalt.
Mint amikor víz fröccsen lámpa üvegére, és
széttörik minden. Iramodik előle, ő pedig utána.
Hirtelen váltással elébe vág, és kézháttal megüti.
Bevágja a fejét a forró cserépkályhába. Atya, Fiú,
Szentlélek, veti a keresztet a nagyanya. Szétpattant
a lámpacső! Fut, megy le a sötét utcán, fut el
a házból, a faluból, a gyermekkorából. A fa
kettőbe, háromba törve. Mint a lámpacső is.
Mint a gyermekkora is. Angyal, Kisjézus,
mielőtt még világra jöhetett volna. Valahol
valaki az éjben még szusszan egyet, és
befelé fordul. Van két éve még. Van pár éve
még. Pár esztendő hideg, sötétség. És remény.

 

Más történet

 

Tíz nap múlva jöttek csak a mesterek, nagyjából
aznaptól lett szép az idő, addig szinte naponta esett.
Ház, kisház, istálló, ezeket kellett újrafödni, elavult rajta
a régi, hámlott, mállott, kilyukadt, befolyt az eső. A kisházon,
az istállón egészségkárosító azbeszt hullámpala, azt is el
kellett távolítani, alatta, a könnyebbség kedvéért, gondolom,
ott maradt még a kettővel korábbi lakó zsindelyből készült
fedele, arra szegezték rá a törékeny, akkor még jónak, és
nyilván olcsóbbnak számító hullámpalát. A kisház tetején,
a szegődeszkáknál, a zsindely és a pala közé beköltöttek a
madarak, békés egymás mellett élésben verebek, szajkók,
miegyebek. A mester csak úgy dobálta maga mögé a fészkeket
a tetőről, hajította le fiókástól, mindenestől az udvarra, a gyepre,
az esővíznek odakészített nagy edénybe is potyogott a csupasz,
tátogó fiókákból egynéhány. Ne, úszni tanulnak, vigyorgott
a félnótás segéd, nagy láncokkal a csuklóján, meztelen felsőtestén
a barnára cserzett bőr, mint a fiókáké. Csak a munka menjen,
ment a munka. Estére felkerültek a teljesen új széldeszkák is
a régi, korhadt deszkák helyére, az új cserép is, a kémény mellé
bádogból a burkolás, ahogy kell. Már készültek, holnap is nap van,
különben is hatig tart a munka, reggel nyolctól, de még megittak
egy-egy pohárka pálinkát az udvarban, amikor felnézett egyikük
a tető irányába, nézz oda, bazmeg, micsinálnak! Ott köröztek a
madarak a széldeszkák körül kétségbeesetten, be akartak menni
az egykori réseken, repedéseken, a bejáratot keresték, csapkodtak
a szárnyukkal, nekirepültek a deszkáknak, a tetőnek, eszelősen
röpködtek a kisház körül, a diófáig, majd vissza a kerítésre,
s megint, aztán valahová tovaszálltak, később megint visszarepültek,
ugyanolyan kétségbeesetten, napokig jöttek, napokig próbálkoztak.
Kiröppensz otthonról, és nem találsz többé vissza, nem találod a
bejáratot, nincs többé otthon sincs, a régi tárgyak, hiába hely, épület,
nem nyílik ajtó, nem tárul szoba, hiába utca, ház, ez volt az én…,
mondod, de elakadsz, itt éltem…, elakadsz, ennyi…, nem
igaz, nem így volt, más történet jön. Nem is volt talán igaz soha?

 

Megjelent a Bárka 2023/1-es számában. 


 Főoldal

2023. március 16.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png