Markó Béla
Honvágy
Olvasom, hogy huszönöt órás fárasztó
utazás után megérkeztek az odesszai
oroszlánok a marosvásárhelyi állatkertbe.
Néhány napig pihenniük kell, és aztán
meg lehet nézni őket. Vagyis látogathatók
lesznek, ahogy az újságban írják. Ukrán
menekültek vannak már egy ideje itt is.
De az oroszlánokat is menekíteni kellett?
Igen, őket is természetesen. Háború van.
Meg hát veszélyesek lehetnek, ha esetleg
a bombázások miatt kiszabadulnak. Ezt is
a híradásokból tudom. Vajon mennyivel
veszélyesebb egy oroszlán, mint például
egy állig felfegyverzett katona? Kilenc
oroszlán érkezett, néhány hónapig
itt lesznek, majd állítólag továbbviszik
őket Amerikába. Hét felnőtt oroszlán
és két néhány hónapos kölyök. Otthon
már összeszoktak, nem lesz gond velük.
Otthon? Az oroszlánok otthona? Odessza?
Persze nekünk is vannak oroszlánjaink
itt Marosvásárhelyen. Ukrán oroszlán,
magyar oroszlán. Vagy román? Ezt nem árt
tisztázni ebben a városban. Ráadásul itt van
az a gyermeteg szójáték, hogy talán mégis
orosz az oroszlán. Lány. Orosz lány. De ez
csak magyarul érthető. Vagy csak magyarul
félreérthető. Minden szóban van egy másik szó.
Abban is, hogy háború. Minden történetben
van egy másik történet. Mint mondottam,
már vannak itt ukrán lányok. Gyermekek is.
Hol vannak az oroszlánok, kérdik most az
ott maradt odesszai gyermekek a fülsiketítő
csendben, amikor éppen nincsen légiriadó.
Hol vannak az odesszai gyermekek, kérdik
az ukrán oroszlánok a marosvásárhelyi
állatkertben, mert ők talán megérzik,
hogy más a szaguk a magyar és román
gyermekeknek. Idegen hely. Nem Odessza.
Miért kell elűzni az oroszlánokat? Hatalmas
fejüket felénk fordítják, nem értenek semmit
az egészből. A gyermekek sem. Nem tudtam
én sem mostanáig, hogy Marosvásárhelyen is
lehet honvágya valakinek Odessza után.
Ahonnan hiányzunk
Az állandó kényszer. A sóvárgás.
A lelkiismeretfurdalás. Hogy éppen
száz másik helyen kellene lennem.
És persze itt is, ahol éppen vagyok.
De milyen szívesen beszélgetnék most
a többiekkel. Töprengnék. Hozzászólnék.
Egyetértenék. Ellentmondanék. Igen,
az egyre gyötrőbb hiányérzet. Biztosan
hiányzom én is. Hallgatom a rigófüttyöt
a verandán, de száz másféle madárszó
vár rám. Irigylem azokat, akik a sirályok
rikoltozását. Vagy akár a varjúkárogást.
Mindegy, valami mást. Isszuk ketten
a kávét, ez a mi választásunk, miközben
tudjuk, hány meg hány beszélgetés van,
ahol ott kellene lennünk. Nem igaz,
hogy tele van velünk a világ. Mi sem
halljuk, látjuk, tapintjuk mindazt,
ahonnan hiányzunk. De hiányzunk-e?
Úgy kell-e elképzelnünk ezt a nyugodt
beszélgetést a verandán, mint a teljes
jelenlétet? Vagy mint a hiányt? Hiszen
ez a törvény. Egyszerre csak egy helyen
lehetünk. Akkor meg mitől is kellene
félnem? Hogy előbb-utóbb elkövetkezik
a pillanat, amikor már nem száz, hanem
százegy helyről hiányzom? Vajon
tényleg olyan nagy különbség-e ez?
Az utolsó szó
Még Velencében a Szent Márk téren is
olyan könnyű becsapni az angyalokat.
Egy marék kukorica már rabul ejti őket.
Pedig az imént még messze fent lebegtek
szabadon, szárnyukon meg-megcsillant
a fény, ahogy tovaszálltak. Angyalsuhanás
az égen. Nehézkes galambléptek a földön.
Totyogás, csipegetés, óvatlanság. Nem kell
elmenni ezért a lagunákig. Ott látszólag
biztonságban vannak. De itthon egy-egy
véres tollcsomó az úton. Vagy a sötétszürke
verebek is. Összetartanak. Ha jön egy autó,
felröppennek idejében. Mennek mind arra,
amerre a legelső elindult. Szállnak egyfelé
seregestül, de aki a raj legvégére marad,
nem mindig tud átrepülni a túloldalra
a sebesen közeledő hűtőrács előtt. Nézem
a visszapillantó tükörből. Hever élettelenül.
Jobb lett volna neki egyedül dönteni
és éppen az ellenkező irányba igyekezni.
Csakhogy talán olcsóbb egyetlen halál,
mint a fejetlenség, ha ki-ki külön próbál
menekülni. Összeütköznek? Zűrzavar lesz?
Tömeges pusztulás? Valószínűleg. Szórom
a magot az angyalok elé. Eszembe jut
a bibliai példa. A megváltó? Nem ő az első,
hanem éppen a legutolsó? Írok kitartón,
amíg egyszerre csak felröppen a vers is.
Az a kérdés, vajon be tudtam-e fejezni.
Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.
