Hodossy Gyula
Amikor sárgulni kezd, foltokban
„Ebben az időtlenségben
már mindenre van időm,
ahogy távolodom magamtól…”
(Gál Sándor)
Imike nincs itt, itt volt,
Gyuri nincs itt, itt volt,
Sándor nincs itt, itt volt,
bátyám nincs itt, itt volt.
Körülvesz az időtlenség szent nyüzsgése,
hiányt mormol, és kérdőjeleket gyárt,
van belőlük már, akár száz zsákkal,
hogy legyen mit elém szórni,
mint rózsaszirmot diadalmenetkor.
Voltam az elmúlás temetésén,
a sárga agyagos föld nem akart temetni,
a göröngyök egymáshoz ragaszkodva
próbálták megúszni a gödröt, a sírgödröt.
A szél magába roskadt,
rátelepedve a fák leveleire,
a domboldal füvére,
süttetve magát a Nappal,
hogy erőre kapjon,
aztán megint szálljon, simogasson
s romboljon, mindent elsimítson.
Amikor az időtlenség fiatal volt,
semmire sem volt ideje,
folyton-folyvást mindenhonnan elkésett,
lekéste a születését, a megerősödését,
az éretté válását,
a múlt és jelen összefonódását,
a testvéri kötelék megszilárdulását,
mert nem volt ideje kivárni az időt,
saját időtlenségének idejét,
az öröklét másodpercbe tömörülését,
mindenható megértő mosolyát.
Imike nincs, távolodom magamtól,
Gyuri nincs, távolodom magamtól,
Sándor nincs, távolodom magamtól,
bátyám nincs, távolodom magamtól.
A magánynak nincs ideje,
a magánynak nincs semmije,
csak a sok-sok zsákba tömött
kérdőjel az övé,
a várakozás,
a hangtalan hang,
a bénaság ereje az övé.
A magány emlékeket gyárt és éget,
a hő szénné égeti a vágyat,
a szén kővé keményedik,
hogy út lehessen,
mely végtelen, körbe-körbe halad,
melyen összeér a múlt és jövő,
a kálvária minden stációja.
Távolodom magamtól,
mint amikor a zöld pázsit
sárgulni kezd, foltokban,
amikor a múlt felzabálja a jövőt,
az időtlenség az időt.
Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.
