Versek

 

1._Mark___B__la.jpg

 

Markó Béla  

 

Hitvallás

 

Már rég tudom, hogy nem a teremtő,
hanem a teremtés tökéletes. Hiszen
az ember nem tud repülni, de képes
repülő szerkezetet gyártani. Vagy pedig
egyszerűen csak enni ad a rigónak,
a galambnak, a varjúnak, a verébnek,
hogy repülhessenek. Szorongástól
szorongásig élek, és egyre rövidebb
ideig tart a megkönnyebbülés, hogy
túl vagyok egy feladaton. De ha megírok
egy szonettet, működik. Akárcsak a
kétségbeesetten kaparászó bogár
a markomban. A szó szoros értelmében
könyörög a tökéletes a tökéletlennek.
Mind kevésbé hiszek Istenben, de
kérlelem, hogy könyörüljön rajtam.
Olyan ez, mint az egykori mesében:
vert viszen veretlent. Mennyi tökélyt
hagyok magam után. Gyönyörködöm
a pontos mondatokban. Ami pontos,
az tökéletes. Rossz szerszámmal lehet-e
hibátlan műalkotást létrehozni? Hogyne
lehetne! Ha tehetném, újra meg újra
a tökéletlent választanám. A tökéletlen
szerelmet. A tökéletlen szeretetet is.
Anyámat, apámat. A tökéletlen Istent,
aki nem tud repülni. Azt a teremtőt,
akinek szüksége van teremtményeire.

 

Azt hittem, mindenható

 

Egyfolytában dadog. Hangosabban,
amikor dühbe jön. Mindent behabzsol,
mindent kiokád. Azt kell mondanom, hogy
az ő öntudatlan hányadéka körös-körül
a világ, nemcsak a csigák, kagylók, rákok,
hanem az élők mind, akik belőle töltekeznek.
Nem számít neki, mégis mindent összegyúr
vagy szétszed. Nincs oka, nincs célja. Olyan,
akár egy hatalmas, szélütött folyó. Szanaszét
hányja tagjait, ide-oda kaszál. Szája széle
fehéren habzik. Nem lehet tudni, mit akar.
Mit is akarna? Van. Egy medréből kiöntött,
zavarodottan hullámzó, irányvesztett
vízfolyás. Mint amikor az előadás végén
a hosszan tartó tapsot sehogy sem lehet
abbahagyni, pedig már mennének haza
a nézők. Azt hittem, a tenger mindenható.
Kiültünk a partjára, és elképzeltük, hogy
innen származunk. Ami igaz is, de nem úgy.
A tenger a szélütött Isten. Már réges-rég
ugyanazt a néhány szót ismétli. Hajolj
közelebb, és hallani fogod. De ne próbálj
szóba állni vele. Nem érti, amit mondasz.

 

Utolsó szonett az Égei-tengerről

 

Hogy kagylót vagy csigát, mindegy neki,
s hogy egybegyúr, majd széttör darabokra
élőt és holtat, ha marokra fogja,
úgyis saját bölcsőjét rengeti

az irtózatos csecsemő, soha
nem nő fel, nem is kell, mert így is teljes,
az is övé volt, amit mástól elvesz,
s mi kívül van, ugyanúgy otthona,

hiszen nélküle part sincs, nem lehet
elválasztani tartalmat és formát,
ahogy felépítik, aztán lebontják

a hullámok mindegyik versemet,
be kell látnom, hogy míg a szótár véges,
nem férek hozzá Isten lényegéhez.

 

Nea Potidea, 2021. augusztus 11.

 

Megjelenik a Bárka 2021/5-ös számában.


Főoldal

2021. szeptember 08.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA