Szilágyi András
A titokból rejtély
Hazatalált út, nyitott kapu,
arcodra napfény téved,
surranó árnyékot nézett
Isten, eleresztett Téged.
Nem tudok beszélni, nincs
hangom, ablakban muskátli
hullatja virágát a gangon –
hajad kifésült alkony.
Az ajtóban várlak hetek,
hónapok óta. Lassú csöndben
sétáló árnyék, múltidőbe
vissza-visszaszállnék!
Kamélia a tested, titokból
rejtély a megtartó lélegzet,
téged ölelni volt a legszebb,
s ahogy kérted…
imádkozom… érted, de soha
nem lehet már élet, s ha
jó (is) vagyok, veled reszketnek
gondolkodó angyalok.
Kisimult riadalom
Ha festek, arcodat hiába látom,
kisimult riadalom a vászon.
Vastagon felrakott fehér remeg,
árnyéka sűrű feketére derít.
Gyűrötten feszül testeden a szoknya,
fogócskát játszó fény, nem lesz kimosva.
Szádból nem repül füstfátyol,
vasalt ruháid várnak, de Te nem fázol.
Ha telefonon hívlak újra, tévesztem,
hangod kapkodó, nehezen lélegzem.
Éjjeli sötétség bennem hónapok óta,
óvatosan fordulok, lelket üt a falióra.
Szemedben tengerkék nyugalom –
ne hagyjál halnom szép-halmon!
Az életünk még tart, nem ért véget,
könnyeiddel áztat végtelent a végzet.
Memóriakártyán
Előtűnt a lét rejtett szava,
közelítve távolodik,
mint a falon nekifeszült
axonometria.
Dadog benne egy másik élet,
tág-pupillájú szemben
újra rakott fészek.
Ködből derít,
sorsára hagyott hullám,
riadt színe szaggat…
visszanéz rám.
A kontúr éles szerszám,
ég és föld között fel- s lejáró
történet a létrán.
A hátrahagyott ítélet
– memóriakártyán.
Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.