Darvasi László
Vidám dal a testhez
Szeretni kell, azt hiszem.
Szeretni kell, ha jajongva sírdogál, mint ócska bölcső,
ha világgá fut, hogy por se száll utána,
ha London, ha Párizs, ha Amerika.
Ha elfelejt, akár egy feslett délutánt.
Ha tüntet a fájdalommal, mintha más húsa
csak színházi kellék lenne.
Ha kit vérében hagytak veszni, agyő, agyő.
Szeretni kell,
ha nem lehet,
ha minek,
ha kár érte.
Rózsálló sörtékkel díszített kispihék.
Hámlások, kelések és duzzanások,
tályogok közeli és távolabbi hajlatokban.
Egy romlott fog önző izgalma,
gyöngülő, szisszenő, megroskadt izmok,
a vállon gondolt nagyot egy szemölcs, rendben.
Ragyogásba fúló görcsök, rendben.
Terjengő szagok, a véresen napozó széklet,
a semmi mindenét izgató kéz kitartott,
nem szűnő reszketése,
szeretni kell.
Szervusz, test, mondd, mennyi a hány, hová, hová.
Mennyi idősek is vagyunk így, együtt a vártán?
Szervusz, szervusz, bírod-e bent, azt a titkos,
foghatatlan semmit,
ami a lélek?
Ami kiüt hámodra piros jelzésekkel,
vagyok, vagyok, vagyok,
ja, igen,
és félek.
Alattam templompad nem kopott soha.
De ott voltam mindig, bezárva,
mint szívbe az ima maradéka, ámen.
Voltam, hol nem lehet, nem érdemes, minek.
Testem katedrális volt, na, ja.
A nagyvilági őrnél volt a kulcs, nem?
Most már csak fogy,
mint újra és újra elfeslő stoppolásban a ráérős hiány,
magába horpad a hús,
fogyva nő, szeretni kell így is.
Annyi csalás és árulás,
annyi hűtlenség és reggeli láz után mégis miért?
Hogy még mindig hercegi mód törekszik,
fáj, éhes, inni kér, tetszik magának?
Tetszeni akar, mint aki enni adhat?
És a működés mégis: akárha
szöcske lába törne, bármikor, bárhol,
bármiért.
Miért e kéklő enciánba oltott folt a bőrön,
ha nincs oka.
Egy pertlitől támadó páni félelem vár végül,
egy ostoba kissarok ordít,
milyen messze vagyok,
milyen távoli vidék az egy lépték,
aztán még az se
a hólepte kórházi ágy lesz otthon.
Otthonod, test.
Volt nap, hold, víz, erdő, város, felhő.
Volt másik, volt kevéske pénz, volt sok szó és mondat,
egy olyan… olyan érzés, mint aki boldogabb is tudna lenni,
ha hagynák.
Volt benyomás arról, mi van.
És mi van?
Volt idő, tágas, nagy, büszke merénylet, de már
por száll erre s arra, mit napra nap törölni kell.
Csak a felület maradt.
Volt, hogy meghaltam is majdnem.
Volt minden,
buborék pattant a víz rezgő felszínén.
Bál a kirakatban.
Volt kiárusítás, szép árverés, és nagy
csöndek egy forgó piaci nap után.
Miért is bánjam, ha napra nap romlik,
mint egy hisztériás évszak,
mi csak csapkodva múlni tud?
Jaj, testem, te buta.
A lélek nem romlik-e,
akár a párkány napégett vasán felejtett tej?
Nem romlik-e a csalásra mindig kész emlékezet,
a szellem tánca nem lassul-e
nagy ebédek utáni méla böffenetté?
Nem lesz-e furulyás finggá az ezüstcipős,
táncolgató lélek?
Úgy döntöttem,
szeretni fogom,
még ha a törtkörmű nővér
a tegnap híg ebédjét mossa róla,
mint arcának festékét dörzsöli előadás után
a díva.
Megtagad, elhagy, kiárul, rendben.
Fájdalmak udvara lesz, rendben.
Ha annyit sem tud rólam, mint lyukfillér a táncáról,
mit nagy, hasas bankóknak tartott őszi szivarok füstjében, régen,
rendben.
Ha annyit sem engedelmeskedik, mint egy levél,
holmi ringó, reszkető faágon, hullni készen,
és szakadva is már
a nem látható örvényben hogyan pereg,
nem neked,
nem neked,
nem neked.
Rendben.
Hagyj el, mint ezüstpénzt
tagadj meg, bicegj, repülj világgá,
menj.
Hamuzd az ég lógó hasa alá magad,
rohadj a szomszéd sírjába át,
add el mind, szórd el az összest,
mi én voltam, lenni akartam, vagyok.
Test,
voltál enyém,
leszel másé.
de tudd ez ócskaságot,
én szeretni foglak téged.
Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.
