Poós Zoltán
Hány zsák kell a diófa
lehullott leveleihez?
Vajon hány zsákra van szükség,
ha összeszedjük a diófa leveleit?
Legalább húsz zsákra, akkor is,
ha jól megtömöd azokat. Tényleg, valaki
megszámolta tavaly, vagy azelőtt?
Ki tartja ezt számon? Vajon a betonjárda
cementje emlékszik arra, amikor még
nem voltak repedések az úton?
Ennyi év után álmomban is felismerem
a visszatérő álmokat. Megszoktam őket,
fel sem riadok. Mintha pizsamában
állnék, az avartól csúszós kertben,
a kerítés mellett, a tuják zsíros párájában,
és tudnám: ez az álom sem mutat
semmilyen irányba. Csak megtörtént,
mint egy széllökés. Mert nem tartja
számon senki. Ki számolja meg a zsákokat?
A lányom. Azt mondja: apa, most négyet
pakoltál tele. A múlt héten hatot. És hogy
a jövő héten még elviszik, de utána
tavaszig nem járnak a zöldhulladékosok.
Honnan tudod? Tudom.
Minden göröngy lélegzik a kertben.
Láthatod te is, ahogy emelgetik
a vizes faleveleket. Legalább itt,
a kertünkben dokumentáljunk mindent.
Ez legyen a mi dolgunk. Tartsuk számon
a lehullott fenyődobozokat, és azt is, ha
magukkal rántják a száraz gallyakat.
A csengő
Évek óta rosszul aludt. Napközben
pedig szédelgett, elesett, amikor biciklire
szállt. Aztán valaki a konyhájában állva
megkérdezte, hogy honnan jön a zúgás.
Föl-le jártak a lakásban, majd rájöttek.
A csengő az. Napközben nem hallotta,
mert elnyomta a kert zsongása. Éjjel
– amikor a szomszédok kutyái verték
fel a csendet – az ablakon túl a kert bokrait
nézte, és a bokrok visszanéztek rá.
Közben kínozta, gyötörte a csengő.
Évek teltek el, míg leszerelték.
Vajon hány éjjel bámult ki
a függöny résein túl a virágoskertre,
aminek a mérete semmit nem változott,
miközben minden csak ment össze.
Még a kerítés deszkáin áthatoló álmok is.
Úgy bámulok ki a kertemre, ahogy ő
a saját földjére. Mintha ugyanazokat
a bokrokat látnánk. Kettőnk között
nincs más, csak a távoli kutyaugatás.
Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.
