Both Balázs
A szív falára
Rozsdás roncsokon fenyőtüske.
Farkascseresznye lobog a dróton.
A délután hűvös árnyékából,
amorf kép, kirajzolódom.
A hanyatló napon tüzet fognak
lángsárga levelek, rozsdás vasak.
Gép-kadáveren rég halott munkás
érintése tapad.
Szívós gyökér kapaszkodik
és vad húsú gomba az olajos földbe,
változékony méreg mered
az idetévedőre.
Maholnap záporok hideg tűi
bontanak tovább, elhagyott katlan.
A sejthártyán nem jut át bódulat,
így élek józanabban –
nádmézet adó párás nyarak,
a hiány hiúzszeme néz rám.
Hétszázhúsz vonás bevéshető
a terrakotta színű téglán.
Holtág
Mikor a virágon fagycsipkés szirmok,
s tükörlap homálylik a víz helyén –
cinke röptében is őt látom.
Füstszürke égbe bújt a fény.
Mikor, ha fordulok – üres lap vakít,
a holtág kopár végtelenség.
Én év hosszat vártam itt valakit,
hogy megírja rólam a versét.
Mikor deres arcú szél kóstolja
a zafírkék kökény húsát,
alkonyatkor leszáll a köd –
szívre a szomorúság.
Kolimai fenyők
Korsó vízben vörösfenyőág –
a tajgáról jött, hírhozónak.
Kenyér és Szentírás üzenetét
betűzgetem ma rólad.
Lábnyomaid a parti ösvény
legalább száz évig őrzi.
Szálfa roppan, elködlenek
az elme tágas mezői.
Kiben nem csikordul az éhség,
fűtött teremben tapsol.
Hidegen süt rám a vereslő nap,
mint terád a barakksor.
Eltelik veled a bányaszáj,
kapcádon jeges lé csorog.
Megismered majd a mozdonyfüstben
hófelleg-hajú asszonyod?
Jégmadár
emlékezz ha csattan a sín
hó hull a vagonokra
hetedíziglen fellobog
az ősatyák szenes csontja
az örökre légnemű alakok
naphosszat árkot ásnak
lőporfüsttel felel a cső
egy kurta kiáltásnak
a bőrt sebző lámpafényben
emlékezz mi marad hátra
hangok futnak még feléd
messze a haza határa
dróthálós téli ég alatt
kristállyá hűlő lábnyom
az Úr nincs jelen egy jégmadár
hangtalan figyel az ágon
Megjelent a Bárka 2020/4-es számában.
