Versek

 

 15._Andr___Andr__s_6x9cm_06__1_.jpg

 

André András

 

Mcleod, a skót

 

Magától értetődően, így neveztem el őt, utólag.

Akkor már közel jártunk feleségemmel a kórház épületéhez,
hová egy kis vagdalkozásra voltam hivatalos – s egyszer csak
ott állt előttünk a langaléta, veres ember, akár egy elrendelt jelenés,
s kihívóan, megütközve nézett, konokul, mint aki erősen kétli, hogy
méltó vagyok a gyógyulásra. Lassan indult felénk, s mellénk érve,
érces brekegésbe kezdett, a Nap-himnusz e különös válfajába, de
nem volt humoros, hát köszöntöttem gyorsan-kimért jónapottal.
Ám kedvére én e napon, éreztem, nem tehettem. Délután volt, mégis
annyi harsány, fényes „jó reggelt!” akasztott nyakamba a marcona
lakli, hogy a napfelkelték sorvége túlért a műtét idején, mi több, már
legalább két-három napja itthon leledztem ijedtséges gyógyulófélben,
a vágyott, s tiltott sarlózástól is csak alig elmaradva.

 

 

Simonits Tivadar halála

 

Nyigri Rozália, született Simonits Tivadarné, éktelen jajveszékelésben tört ki,
forgott vele a vedlett kisszék a sikoltozó konyhakövön, miután (menjél le,
aranyos Mariskám, nézd meg az uramat”) anyám visszajött a nádalt kisház
dohos szobájából, s a szép sorjában egymást követő dolgok természetességével
mondta, hogy „meghalt”, s máris odanyúlt kíváncsi főzőkanalával a láng fölött
érlelődő ebédhez, de azonnal vissza is fordult fél-fejmozdulattal: „na, na, nincsen
semmi baj, nyugalom”, s még pár szentséges egyebet.
És valóban, nem is lett semmi baj, Rozi néni megnyugodott, Tódor bácsit eltemették
és a Nap mindezek után is fölkelt hajnalonta. Mi, emberek, követtük példáját.
Miket láttunk együtt! Csuda dolgok történtek azután is.

De a Nap nem szólt, csak nézett mindig, elnyílt tekintettel.

 

Az ellenőr

 

Apámat évente ellenőrizték a Hivatalból, nyilván nem furdaló kíváncsiságtól serkenve,
csupán kötelességből, hogy hatalmas méretű jegyzetfüzetében nem deformálódtak-e el a
munkáját hitelesítő számok.
Szegény ellenőrök, egész nap az asztal fölött görnyedtek, ugyancsak ritkán szellőztették
ki a fejüket. Néha ettek is.
Azonban öröklétű asztalunk egyszer kifogott egy notórius munkamániás fiatalembert, aki
csak számolt és számolt, nem sétált, nem ivott, nem evett. Meglehet, ugyancsak zsongott
koponyájában a sok szárnyra-kélt betűraj, de még mindig számolt és számolt. Anyám ezt
nem tűrhette álló napon át, s mikoron már bőségesen kifutott az idő az ebéd-keretből is,
megkérdezte a jámbor férfit, elfogadna-e némi hideg ételt, szerény házi sonkát, néhai
röfögő jószágunk jobbik combikájából valót…
Megszűnt a számmisztika varázslata, az illető villámgyorsan fölkapta a fejét: „igen!”

Rajtam kívül csak Éva nővérem tekintette meg a vendég étkezését, aki nem zavartatta
magát, szüntelen a lőlap-tányér közepébe célzott tekintetével, s fölhúzott szerkezetként
darált ábrázata.
Én ugyan soha, erre megesküszöm, meg-nem említettem senkinek a fenséges zablatyizás
látomását, drága testvérkém azonban nagyon sokáig, évente akár többször is megkomponálta
az űrbéli utas tevékenységét: „evett, mint a nyúl! Járt a pofacsontja szaporán.”
Anyánk fülébe is, hát persze, adottsága volt hozzá, el-eljutott a megfestett történés,
s úgy bizony beállt a sorba ő is; halk, jó-illatú mosolygás nélkül meg-nem állhatta.

 

Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.


Főoldal

2020. július 20.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png