André András
Mcleod, a skót
Magától értetődően, így neveztem el őt, utólag.
Akkor már közel jártunk feleségemmel a kórház épületéhez,
hová egy kis vagdalkozásra voltam hivatalos – s egyszer csak
ott állt előttünk a langaléta, veres ember, akár egy elrendelt jelenés,
s kihívóan, megütközve nézett, konokul, mint aki erősen kétli, hogy
méltó vagyok a gyógyulásra. Lassan indult felénk, s mellénk érve,
érces brekegésbe kezdett, a Nap-himnusz e különös válfajába, de
nem volt humoros, hát köszöntöttem gyorsan-kimért jónapottal.
Ám kedvére én e napon, éreztem, nem tehettem. Délután volt, mégis
annyi harsány, fényes „jó reggelt!” akasztott nyakamba a marcona
lakli, hogy a napfelkelték sorvége túlért a műtét idején, mi több, már
legalább két-három napja itthon leledztem ijedtséges gyógyulófélben,
a vágyott, s tiltott sarlózástól is csak alig elmaradva.
Simonits Tivadar halála
Nyigri Rozália, született Simonits Tivadarné, éktelen jajveszékelésben tört ki,
forgott vele a vedlett kisszék a sikoltozó konyhakövön, miután („menjél le,
aranyos Mariskám, nézd meg az uramat”) anyám visszajött a nádalt kisház
dohos szobájából, s a szép sorjában egymást követő dolgok természetességével
mondta, hogy „meghalt”, s máris odanyúlt kíváncsi főzőkanalával a láng fölött
érlelődő ebédhez, de azonnal vissza is fordult fél-fejmozdulattal: „na, na, nincsen
semmi baj, nyugalom”, s még pár szentséges egyebet.
És valóban, nem is lett semmi baj, Rozi néni megnyugodott, Tódor bácsit eltemették
és a Nap mindezek után is fölkelt hajnalonta. Mi, emberek, követtük példáját.
Miket láttunk együtt! Csuda dolgok történtek azután is.
De a Nap nem szólt, csak nézett mindig, elnyílt tekintettel.
Az ellenőr
Apámat évente ellenőrizték a Hivatalból, nyilván nem furdaló kíváncsiságtól serkenve,
csupán kötelességből, hogy hatalmas méretű jegyzetfüzetében nem deformálódtak-e el a
munkáját hitelesítő számok.
Szegény ellenőrök, egész nap az asztal fölött görnyedtek, ugyancsak ritkán szellőztették
ki a fejüket. Néha ettek is.
Azonban öröklétű asztalunk egyszer kifogott egy notórius munkamániás fiatalembert, aki
csak számolt és számolt, nem sétált, nem ivott, nem evett. Meglehet, ugyancsak zsongott
koponyájában a sok szárnyra-kélt betűraj, de még mindig számolt és számolt. Anyám ezt
nem tűrhette álló napon át, s mikoron már bőségesen kifutott az idő az ebéd-keretből is,
megkérdezte a jámbor férfit, elfogadna-e némi hideg ételt, szerény házi sonkát, néhai
röfögő jószágunk jobbik combikájából valót…
Megszűnt a számmisztika varázslata, az illető villámgyorsan fölkapta a fejét: „igen!”
Rajtam kívül csak Éva nővérem tekintette meg a vendég étkezését, aki nem zavartatta
magát, szüntelen a lőlap-tányér közepébe célzott tekintetével, s fölhúzott szerkezetként
darált ábrázata.
Én ugyan soha, erre megesküszöm, meg-nem említettem senkinek a fenséges zablatyizás
látomását, drága testvérkém azonban nagyon sokáig, évente akár többször is megkomponálta
az űrbéli utas tevékenységét: „evett, mint a nyúl! Járt a pofacsontja szaporán.”
Anyánk fülébe is, hát persze, adottsága volt hozzá, el-eljutott a megfestett történés,
s úgy bizony beállt a sorba ő is; halk, jó-illatú mosolygás nélkül meg-nem állhatta.
Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.