Káli István

 

Járatszünet

 

Bárhol is szülessen, bárhol is éljen, valamennyi embernek eredendő joga egyfelől, hogy tiszteljék a méltóságát, másfelől, hogy semmilyen körülmények között és semmilyen ürüggyel ne hánytorgassák fel neki, ha netán ennek érzete valamiért hiányozna belőle. Ha kutakodni kezdenénk, hogy kiderítsük némelyeknél a méltóságérzet hiányának eredetét, bizonyára mindig ugyanarra az eredményre jutnánk: akiről ezt felfedezni véltük, olyan körülmények között gyermekeskedett, robogott át a kamaszévein, érte el a felnőttekére jellemző életkort, hogy nem teremtek számára megfelelő feltételek ennek a különben természetes érzetnek a kialakulásához. A kellő feltételek hiánya alatt érthetjük azt is, hogy már csecsemőkorától, de lehet, csak a tudatra ébredésétől kezdve a lehető legmostohább viszonyok között kellett megélnie a mindennapjait, valamilyen kegyetlen elnyomásnak, testi-szellemi-lelki-erkölcsi kizsákmányolásnak, akár folytonos bántalmazásnak, megaláztatásnak is alávettetve, de azt is, bár talán ez a ritkább eset, hogy állandóan a feltétlen, mindent felülíró elkényeztetés átkos kegyében részesült, esélye sem lévén emiatt megtapasztalni az élet valódi ízeit-zamatait, aromáit, azoknak minden lehetséges – jó és rossz, kellemes és kellemetlen – változatát beleértve, így aztán nem is örülhetett a felnőtté válása gyakorta  igencsak ellentmondásos folyamatának, az abból kiáradó, lélekvidító örömöknek, az olykori, figyelmeztetésként döfködő bánatoknak vagy keserűségeknek, vagyis a tapasztalatoknak, mert az még meglett felnőtt korában sem kezdődött el számára.

Mérnököcskénk, a negyvenhez közel, többször is találkozott már az első típusnak ilyen-olyan okokból eredő változatával, de soha el nem tudta volna képzelni, hogy a gyakorlatban is létezhet az a bizonyos második típus. Hiszen a körülmények, amelyben ő és környezete élte a mindennapjait, senki emberfiát nem predesztinálták ily mértékű kegyetlen kegyelemre. Ahhoz, hogy meggyőződjön, a jelenséget illető elméletek nem légből kapottak és nem hiábavalók, közelebbről is meg kellett ismernie Simonát.

Ha valaki, az előbbiekben felvetettekből következtetve, maga elé idézvén őt, netán egy átlátszó, pajzsként működő védőburokban leledző csodalényt képzelne el, a megismerése után nagyot csalódna. Ugyanis Simona egy igazán helyén- és szemrevaló fiatalasszony volt a maga huszonhat évével, szép formájú fejére dúsan borult a halántékainál enyhén göndörödő, hátul laza copfban összefogott sötétszőke haja, szív alakú, állán kis gödörben végződő, szimmetrikus arcának vonásai folyamatosan valami különös derűt sugalltak, amelyet még jobban kihangsúlyozott a lehetetlenül kék, mindenre ártatlanul rácsodálkozó szemének fénye, a folyamatosan résnyire elnyílt ajkainak nedves csillogása; testének nőies arányai, amelyeket még a szülés után tejtől duzzadó, ezért megtévesztően túlméretezettnek tűnő emlők sem torzítottak el, puszta jelenségként is szinte magától értetődően vonzották a férfiszemet; s a mozdulat, amellyel olykor jobbra – mindig csak jobbra – billentette a fejét, amikor a saját értelmét kellett valamiért igénybe vennie, az egész lényének valami különös varázst kölcsönzött – erre jegyezte meg első találkozásukkor Búzás-Fehér Pali, a kiugrott papból lett fa-szaki, amikor mérnököcskénk új munkatársként bemutatta őt a tervezési és termelési osztály csapatából éppen jelen levőknek, hogy „szopogatni valóan cuki”.

Annak, hogy Simona az osztályra került, nem volt semmi előzménye és megmagyarázható oka sem. A vállalat alkalmazotti szerkezetében nem létezett üres műszaki-adminisztratív állás, emiatt nem is igényelt, nem is várt senki egy újabb munkaerőt a tervezéshez vagy a termelésirányításhoz, huszonhatan voltak eladdig, elég nagy csapat ahhoz, hogy átfogják a kötelező minimumot, ami a rendszer követelményeiből rájuk hárult a kétezer-négyszáz alkalmazottat foglalkoztató, a legkülönbözőbb iparágakból toldott-foldott tevékenységű cégnél; mindegyiknek megvolt a maga feladatköre, teljesítette-e a rászabottakat, vagy sem, ez semmiben nem befolyásolta az általános eredményeket, mindig került valaki, aki a másik helyett is elvégezze a napi penzumot, és ha mégsem, hát mérnököcskénk vállalta magára, mert a munkának – így, vagy úgy – meg kellett lennie, ezt amolyan kisfőnökként jól tudta, nem lehetett, nem is illett volna egyikre vagy másikra ujjal mutogatni, elvárni sem lehetett, hogy mindenki egyformán felzárkózzon az olykor a lehetetlen határán túl is kiterjedő követelményekhez. A taposómalom folyamatosan működött, függetlenül attól, hogy hányan tapostak benne, legfeljebb néha lassabban forgott, mint ahogyan a nagymenők éppen elvárták, és emiatt meg is követelték, néha keményen és harsányan számon is kérték az ilyen egyenetlenséget, noha tisztában voltak vele, hogy ez a lassú forgás is benne volt a mindent átfogó, nagy csomagban; megtörtént időnként, hogy adva a látszatra, odafentről és még fennebbről is egy-egy dorgáló „ejnye-bejnyé”-t intettek, ám sok eredménye amúgy ennek sem mutatkozott; a közel tizenhét évnyi közös taposás tapasztalatából tudta, mert meggyőzték a mindenkori fejlemények, senki nem kerül holmi lazítás miatt utcára, senkit nem hagynak ebek harmincadjára, még akkor sem, ha nem döntögeti mindennap a rekordokat a felülről megszabott munkaversenyben, az is átvészeli az életet, aki mindig meghúzza magát, vagy éppen elbújik a másik mögé, nehogy előtérbe kerülve valami pluszterhet varrjanak rá; a „ne bánts és nem bántalak elve” szinte mindenki esetében meghatározó volt, csak az olyan törtetőfélék nem éltek vele, mint amilyennek Cerghizan Cornel, a vállalat főmérnöke bizonyult már néhány nappal azután, hogy a vállalat megalakulását követően, közel tíz év eltelte után – valamikor egy csapatban fociztak –, újra találkoztak.

Simonát is Cerghizan vezette be hozzá egy kora októberi, kívül-belül szürke, kedvlohasztó reggelen. Egyszerűen csak rájuk tört, a hónap- és negyedévzárás elkerülhetetlen nyűgeire és kínjaira összpontosító társaságra, a maga állandó nyüzsgést vagy éppen valami készülőben levő nekilódulást sugalló mozdulataival; úgy, olyan nagy dérrel-dúrral, fölényes és lekezelő magabiztossággal lépett be a sötét előtérből nyíló nagy irodaterembe – ahol a tizenhárom ütött-kopott, préseltlemez íróasztal mindegyikének volt már egy gazdája –, mintha odabent mindenkit a sajátjának tekinthetne, úgy taszította maga előtt a nyakánál fogva, hol egyik, hol másik oldaláról vezetve a nyakon ragadása miatti szégyenében iruló-piruló, a bánásmód okozta meglepetéstől görcsösen merev tartású nőt, mintha már az is a legbizalmasabb tulajdona lenne, majd a maga csalhatatlanságának tudatában cövekelt le mérnököcskénk asztala mellett azzal a minden jelen levőnek szóló csatakiáltással, hogy „itt az új mérnök kolléga, adj neki feladatot!”.

Majdnem egy egész perc telt el néma befelé szitkozódásban azután, hogy a főmérnök kicsörtetett, aztán jobbára érzékelhetetlenül újabbak is, amelyeket már a töprengés töltött ki, hogy mit kezdjen ezzel a kéretlenül a nyakába sózott beosztottal, ami persze már magában is teljesen értelmetlen volt, hiszen fogalma sem lehetett, hogy ki is tulajdonképpen, és mire képes, hiszen csak annyi csapódott le benne a szemrevételezésekor, miközben bevezették, hogy nő, és látszólag igen fiatal, ám jóformán azt sem tudja, hogyan néz ki, nemcsak, hogy akkor nem figyelte meg alaposabban magának, amikor valósággal odalökdösték az asztala mellé, de az elmúlt két-három percben sem emelte rá a tekintetét, hogy legalább alkatra szemügyre vegye, valahogy nem érzett rá késztetést. Pedig annak sem lett volna túl sok jelentősége a következőket illetően, az évek során ugyanis megtanulta, hogy ne az első benyomásból ítéljen; kicsit el is röstellte magát, mert a hölgyike nyilvánvalóan nem lehet hibás, amiért a munka neheze közepette hagynia kell miatta a lényeget, s rá kell összpontosítania; aljasság lenne részéről, ha rajta töltené ki a pillanatnyi bosszúságát, ilyesmire nem vetemedhet, ellenkezne a szokásos jó modorával. Ezért hát engesztelően ráemelte a tekintetét, majd felállt, és illedelmesen meghajtva fejét, a kezét parolára nyújtva bemutatkozott, még mosolyogni is igyekezett, miközben egészen furán, szinte már rajtakapottan érezte magát, mert hirtelen úgy tűnt neki, nem csak mímeli a kedvességet. Aztán körülnézett, azon morfondírozva, hova ültethetné le, amíg valami stabil, saját állandó és a mindennapi munkához megfelelő helyet rendez neki. Merthogy apelláta nem lehet a főnök utasítása ellen, be kell fogadnia a csapatba, ezt attól a pillanattól szent felelősségnek tudta be. A vasas-szaki, Floare Fane asztala tűnt alkalmilag a legelfogadhatóbbnak, még néhány napig üresen áll, bérlője éppen az évi pihenőszabadságát tölti. Kihúzta hát a széket, és intett, hogy foglaljon helyet, majd elnézést kért, hogy a reggeli indulásra jellemző felfordulásban nem tud azonnal érdemben foglalkozni vele, legyen belátással és türelemmel, amint egy kicsit felszusszan, megpróbálnak majd alaposabban megismerkedni, megbeszélik az esetleges ráeső teendőket is.

Jó néhány órára kénytelen volt eltekinteni attól, hogy Simona ott leledzik a közelében, hogy nem egészen két méterre tőle jóformán mozdulatlanul, mintegy vigyázz-pózban ül a jobbján, az íróasztalaik helyzetéből eredően háttal neki – az ő „főnöki” asztala csak annyiban különbözött a többitől, hogy külön állt, közvetlenül a helyiséget kettéválasztó hosszú glászvándnak, azaz üvegfalnak tolva, a kollégáké két, az övére merőleges meg egy, az övével párhuzamos sorban kettőnként szemben összetolva –, és minden tevékenysége a ki- és belégzésre szorítkozik. Azt nem láthatta, hogy a pillanatnyi mellőzés meg a hellyel kapcsolatos első benyomás hogyan tükröződik az arcán, kiülnek-e rá az odabent hemzsegő gondolatok szülte érzések, vagy az emeleti üresjárat is olyan teljes, mint amilyenre a testire – a merev tartásból legalább is – következtetni lehet. Rémes idegesség feszült rá, valóságos viszkető fájdalmat okozva, mint büntetett foglyok fejére a sztyeppei tűző napon a nedves tevehólyag, amit képtelen volt levedleni, ezért egy újabb fél óra elteltével úgy döntött, félreteszi a munkát, nem halogathatja az új „munkaerő” beavatását, mert nagy valószínűséggel a kétségekkel teli helyzet miatt kínozza a szokatlanul erős stressz. Így hát a saját, jól megtervezett időbeosztásának kárára nekiveselkedett.

Azzal kezdte, hogy felpattant ültéből, felkapta a székét, s a lendületes mozdulat folytatásaként odaejtette az asztal rövidebb oldalára, amely mellett Simona ült, majd ugyanazzal a lendülettel lovaglóülésben lecsapta rá magát. A következő pillanatban el is bizonytalanította a látvány: a rögtön feléje forduló arcra kiült valami megfoghatatlan rémület, amit az elkerekedett, fátyolossá tompuló szemek, a megnyílt ajkak még jobban kihangsúlyoztak. „Maga fél tőlem?”, zúdította rá a szenvedőre eme nyers kérdés formájában a nem titkolt, csodálkozással elegy döbbenetét, amit akár felháborodásként is értékelni lehetett volna. Néma fejrázás érkezett rá válaszként, de semmi valódi bizonyosság nem volt kihámozható az így intett nemből. Nyilvánvalóan, rossz előjel, mert mit kezdjen az emberfia egy rakás, felnőtt ember alakját öltött szerencsétlenséggel, amelyet a puszta rátekintéstől ilyen és ekkora, megmagyarázhatatlan félelem ural. Erőt kellett vennie magán, hogy azonnal fel ne álljon, vissza ne üljön a helyére, és el ne merüljön újra a munkájában, hagyva csapot-papot, új kollégát, főmérnöki elvárást, majd csak kerül valaki, akinek lesz türelme és kitartása ennek az ártatlan sötétségnek a megvilágításához. De, mintegy csodaként, a pityergésre álló száj látványától néhány másodperc múltán váratlanul lehiggadt, és ismét megpróbált a mindenkori önmaga lenni. Nem volt kibúvó. Rábízták, hogy napi sok órán át egyengesse ennek az ártatlannak a megélhetéshez bejárandó útját, s ez alól a nemesnek is tekinthető feladat alól nem vonhatja ki magát. Remélte, hogy valami egyszerű gesztussal eléri a nyilvánvaló síró- és egyéb görcsének feloldódását, ezért függőlegesen tartott, kinyújtott tenyerével többször is intette, hogy nyugi, s amikor látta, hogy célt ér, ugyanazzal a tenyerével tett felé egy félreérthetetlen simogató mozdulatot is, majd belevágott.

A legegyszerűbb, a legbanálisabb kérdésekkel kezdte az ismerkedést: hol született, hova járt iskolába, mikor és mit végzett, milyen az élete a mindennapokban, kihez és hogyan kötődik, van-e valamilyen tapasztalata a folyamatos és kötelező munkát, egyáltalán a munkát, mint olyant illetően. Simona eleinte bizalmatlan és visszafogott volt, akadoztak a válaszai, de aztán mindinkább folyékonyabbak és kimerítőbbek lettek, s az utolsóknál szinte már teljesen felszabadulni látszott, úgy beleélte magát a számára szokatlan kérdezz-felelekbe, hogy azt is elmondta a maga kellemesen lágy és halk, még mindig lányos hangján, amire ő rá sem kérdezett, mert nem igazán érdekelte, s mindezt úgy, olyan szívből jövő lendülettel, közben-közben egy fontoskodó gyermekhez hasonlóan időnként mély lélegzetvétellel levegőért kapkodva, olyan aranyos természetességgel, hogy mérnököcskénk nem állta meg mosoly nélkül. S ez a mosoly végre teljesen lehántotta róla az előbbi feszültséget, testet-lelket derítően belopakodott a következő perceibe, ráterült az egész napjára, és ott maradt azt követően is, hogy az innensőket meg az üvegfal túlsó oldaláról a tervezőket is ideátra, az asztala köré csődítette, sikerült is egy perc alatt bemutatnia Simonát a csapat valamennyi, éppen házon belül lévő tagjának. Ellazulva a részsikertől, nem is sokat törődött már aznap vele, miután megmondta neki, nincs más feladata, mint hogy jöjjön-menjen egyiktől a másikig, kérdezgessen, szokja a környezetet, hiszen hiába okleveles üzemmérnök, ha még soha nem dolgozott, nem tudhatja, mi fán terem egy ilyen osztály tevékenysége, hogyan lehet ő is mielőbb érdemben a közösség tagja.

Remélte, hogy ezzel nemcsak aznapra, de a következő napokra is leveheti a gondját róla. Ha néha felemelte a tekintetét, s körülnézett, megnyugtatta a látvány, hogy az új munkatárs csakugyan odaáll egyik vagy másik mellé, és kitartóan figyel, félénken ugyan, s valami különös légiességgel, mintha még a látszatát is el szeretné kerülni, hogy egyáltalán ott van. Beszélni alig hallotta, de az is fennállhatott, hogy halksága miatt a hangja nem jutott el hozzá, vagy nem fogta fel, miközben éppen másra összpontosított. Néhány óra elteltével elkapta azt a pillanatot, amikor Simona visszaült az asztalhoz, amit aznapra kijelölt neki, és a munkaidő lejártáig ott is maradt, ugyanúgy mozdulatlanul, mint a munkanapja első felében, csak ezúttal nem vigyázzülésben, hanem ölbe ejtett kézzel. 

Közel egy héten át mindez szinte már megnyugtató menetrendszerűséggel megismétlődött, annyiban változott csupán, hogy a munkaidő kezdetekor minden nap külön-külön bemutatta Simonát azoknak, akik érkezésekor vagy a következő napokon nem voltak jelen, éppen valamelyik vidéki termelő- vagy szolgáltatóegységénél lévén ezalatt elfoglaltságuk.

Akkor adódott az első gondja vele, amikor Floare Fane visszatért a szabadságáról, és szokása szerint már jóval a reggel hét órai munkakezdés előtt odaült az asztalához, hogy előkészítse a napi teendőihez szükségeseket, aztán pontban hét órakor nem értette, miért áll oda mellé egy fiatal nő, s álldogál mellette kitartóan, némán, szemlesütve és tanácstalanul azután is, hogy ő először csak kérdőn ránéz, majd a rá mindenkor jellemző udvariasságra törekedve meg is kérdezi tőle, hogy mit óhajt. Mérnököcskénket a Fane mosolygósra fogott, de még úgy is rekedtes, agyoncigarettázott hangja döbbentette rá, hogy sürgősen meg kell oldania valahogy a Simona aznapi ültetését, felpattant, intett neki, hogy egyelőre üljön az ő asztalához, majd odalépett Precup Dorinhoz, akit jó éve már a helyettesének tekintett, lévén az egyik legrátermettebb, legértelmesebb és a munkától soha nem ódzkodó kolléga, arra gondolván, kikéri a véleményét a benne hirtelenjében felötlött egyetlen lehetséges megoldásról, hogy a jövevényt mindig az éppen huzamosabb ideig hiányzó munkatárs helyére ültetik. De Dorin csak egyet rántott a vállán, aztán morcosan morgott valamit, Cerghizan nevét meg az átkos protekcionizmust említve, majd egyetértően bólintott, hogy persze, ennél különb megoldást úgysem találnának, mert már az előző napok magántapogatózásaiból tudta ő is, amit mérnököcskénknek nyíltan megmondtak a beszerzésen, hogy új leltári eszközök, azaz íróasztal vásárlására nincs esély, nincs benne az évi költségvetésben, átcsoportosítással szerezni valamelyik másik osztályról meg éppenséggel lehetetlenség, mindenütt csak a szükséges lévén, vagy még annyi sem, és lényegében helye sem nagyon lenne még egy asztalnak az irodában.

A következő nehézséget az jelentette, hogy az ismerkedésre szánt hét elteltével illett volna már valami feladatot adnia Simonának. Miután Cerghizannal próbálván szót érteni ez ügyben, s ő azzal rázta le, hogy „te tudod, te vagy a főnök”, ismét Dorint kérdezte meg, mi a véleménye, mi lenne a legkézenfekvőbb és a legkevésbé elriasztó egy, a munka tekintetében teljesen járatlan, tapasztalatlan embernek, ugyanis ő arra gondolt, hogy mivel a textiliparra szakosodott, mozgékony és energikus Vulcan Doinát teljesen lekötik a nemrégiben beindított kötöde nem kis gondjai, mentesítené őt a szövöde tevékenységének összehangolása alól, azt adná feladatul Simonának – persze, Doinára bízná a beavatását, amíg valamennyire belejönne –, ez szinte állandó terepmunkát jelentene számára, ami a saját íróasztal biztosításának kérdését is legalább ideig-óráig elnapolná. És mert Dorin sem tudott jobbat, okosabbat, mérnököcskénk telefonon szólt Doinának, hogy ha lesz ideje, szakítson rá aznap néhány percet, s amikor váratlanul be is csörtetett nagy fújtatva azzal, hogy „na, mi a baj főnök?!”, megnyugtatta, hogy semmi olyan, amitől bármi is rossz irányba mozdulna el, sőt, számára enyhülés a láthatáron, majd néhány perc alatt megbeszélte vele az újonc patronálását. Azzal le is seperte magáról a vele való törődés nyűgét. És még azt követően sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ezt nem tekintheti véglegesnek, amikor Doina, aki az első pillanatban vele együtt örült a majdani eggyel kevesebb gondjának, néhány nap múltán megjegyezte neki, hogy „nem igazán lángész a kis csaj”.

És gondtalan is volt a hónap utolsó napjaiig, amikor is az osztály egyik fontos feladatának megfelelően össze kellett állítani és le kellett adni a beszerzésnek a következő évi anyag- és alkatrész-szükségletet, amelynek alapján nekik aztán meg kellett szerezniük a központi kiutalásokat, ha termelni és szolgáltatni, azaz egyáltalán létezni óhajtottak. Azokban a napokban mindenkinek, aki egy-egy részleg vagy ágazat termeléséért, illetve szolgáltatásaiért felelt, az irodában volt a helye, mert csak ott találta meg visszamenőleg azokat az adatokat, amelyeknek összesítéséből ki lehetett számítani a következő évi tervhez passzított igényt. Másnapra behívta tehát Doinát is, ő meg is jelent Simonával együtt – akit szerinte már le sem lehetett volna vakarni róla –, de azonnal ki is nyilvánította óhaját, hogy figyelembe véve az állandó bajokat, mentesíteni kellene most őt ezek alól a vacak számítgatások alól, tekintve, hogy az igazából amúgy is egy semmi kis feladat egy olyan mérnök számára, mint a kollegina. Kénytelen lévén belátni, hogy Doinának igaza van, annyit kért csak tőle, hogy gyűjtse össze és készítse elő a szükséges dokumentumokat, hagyja kézügyben az asztalán, majd igyekszik szakítani egy kis időt a nap folyamán, hogy a lehető legérthetőbben elmagyarázza a „segéd-doinának”, mi a teendője ez ügyben. Remélte ugyanis, hogy a tapasztalatlansága ellenére nem okoz majd neki különösebb bonyodalmat néhány adat összesítése és a szükségletek kiszámítása ezekből, a szövöde ebből a szempontból a legelőnyösebb lévén, mert – eléggé egysíkú termékszerkezetéből adódóan – nagyon csekély számú, és kevésbé változatos típusú anyagot használnak, egy rutinosabb embernek néhány órányi munka, neki van rá több mint három napja, csak-csak boldogul ennyi idő alatt. Oda is ült Simona mellé a Doina asztalához, és igyekezett a lehető legvilágosabban elmagyarázni, melyik dossziéban hol találja meg, és hogyan kell összesítenie az elmúlt tizenkét hónap anyagfogyasztását külön-külön, hogyan kell kiszámítania ebből, az adott időben legyártott termékmennyiségek függvényében, valamennyi, a termelés során használt anyag fajlagos fogyasztását, hogyan következik ezekből a következő évi szükséglet, a terv által előírt, tételenkénti kötelező mennyiségeket figyelembe véve: minden kézenfekvő, néhány összeadás, majd szorzás és osztás, a hármasszabály alkalmazásával még le is egyszerűsíthető. A maga megnyugtatására rákérdezett, hogy érti-e, tudomásul vette az igent jelentő bólintást, aztán a saját dolga után nézett. Aznap is, másnap is. Munka közben csak nagy néha kapta oda a tekintetét, hogy meggyőződjön, halad a feladat megoldásával, és onnan tekintve, ahol ült  – a Doina asztala a külső fallal párhuzamos sorban az utolsó, a tőle legtávolabbi volt –, megnyugtatta a látvány: Simona ajka mindannyiszor sokat sejtetően és biztatóan mozgott, mintegy jelezve, hogy azzal is besegít a számítás folyamatába, egyetlen alkalommal került hozzá közelebb – ismét Dorinnal konzultált valamiért –, akkor az ajakmozgással egyidejű, motyogó hangot is hallotta, „ezt így, igen, ezt így”, de nem tett rá megjegyzést, hagyta dolgozni. Csak a negyedik napon déltájban, a leadás határideje előtt néhány órával állt oda mellé, és kérdezte meg, mennyire haladt, elkészül-e a munkanap végéig. Akkor azonban megdöbbent, mert a Simona ráemelt tekintetében felfedezte ugyanazt a rémületet, mint amikor első találkozásukkor odaült az asztalához, és szembenézett vele. Abban a pillanatban megszállta a balsejtelem, hogy nem kerülheti el a felelősségre vonást, amiért nem készültek el időben a felső fórumokhoz jóváhagyás végett benyújtandó anyagszükséglet összeállításával. Ennek ellenére a lehető legnyugodtabb hangon megkérte, mutassa meg, mire jutott, és még akkor sem engedte eluralkodni magán az indulatot, amikor rájött, hogy lényegében semmire: Simona előtt a papíron hol értelmetlenül hosszú, hol rövid számoszlopok sorjáztak, de kérdésére, hogy sikerült-e legalább egyetlen anyag szükségletét kiszámítania, csak kétségbeesett hüppögés volt a válasz. Akkor már ordítani lett volna kedve, de még mindig türtőztette magát. Lényegében saját magára haragudott, amiért megbízott benne és nem ellenőrizte hamarabb, ami persze mindenképpen értelmetlen lett volna, hiszen immár nyilvánvaló, hogy a munkának legalább egy részét úgyis neki kell majd elvégeznie. Úgy döntött, megpróbálja ismét elmagyarázni, ezúttal konkrét példával, mit hogyan kell kiszámítania, hogyan is kell a várt eredményre jutnia, talán ezúttal megérti ez a lány, van még néhány óra a munkanap végéig, ha legalább egy részével sikerülne boldogulnia, mentesítené őt a többlettehertől. A legfontosabb anyaggal, a felvetőszállal kezdte, sorra kiemelve a havi nyilvántartásokból az adatokat, egyik oszlopba az illető termékből legyártott mennyiséget, másikba a hozzá felhasznált anyag mennyiségét, szájbarágósan kihangsúlyozva, hogy minden oszlopban tizenkét számnak kell lennie, annyinak, ahány hónap van egy évben, aztán hangosan kimondva, mit miért tesz, az anyag- és a termékmennyiség arányából kiszámította a fajlagos fogyasztást, majd a tervszámból a szükségletet, azt is megmutatva, hogyan lehet megspórolni egy műveletet, mert az összesítéseket követően valamennyi szükséglet-adat egy-egy szimpla hármasszabály alkalmazásával is kiszámítható. S hogy meggyőződhessen az ő ártatlan, beavatatlan beosztottja, milyen egyszerű az egész, példázta az egészet egy általános iskolai szintű feladattal, amelynek megoldásához szintén a hármasszabályt kellett alkalmazni. Aztán elszörnyülködött azon a tekinteten, amelyből még több kétségbeesés, még nagyobb rémület áradt. Akkor elszakadt benne a türelem és megértés fonala. Nem hangoskodott, nem gorombáskodott, még csak enyhe szemrehányást sem tett, maga is elcsodálkozott azon, milyen nyugodtan mondta ki a szentenciát: egy főiskolát végzettnek illik legalább a hármasszabályt tudni, ezért addig nem megy haza, amíg az imént felvázolt feladatot meg nem oldja. Tartásából eredően zavarnia kellett volna az a parányi kegyetlenség, amivel kiszabta munkatársának kudarcra ítélését, de valamiért ezúttal nem érzett semmiféle lelkiismeret-furdalást. Aki nem készült, amikor annak ideje volt, maradjon csak órák után „tintalevesre és papírgaluskára”, mert az is hozzátartozik az élet rendjéhez, nem lehet érdemtelenül hasznot húzni a mások munkájából, az a legmélyebb igazságtalanságok egyike. Nem is a saját viszonyulását, inkább azt tartotta furcsának, ahogyan a „megbüntetett” mindezt egyetlen hangnyi ellenkezés nélkül, egy alázatos bólintással tudomásul vette. De nem volt miért morfondírozni ezen, az idő szorításában a maga-mentésre kellett figyelnie, felnyalábolta hát a Doina asztaláról a havi a nyilvántartásokat tartalmazó dossziékat, átvitte a sajátjára, és nekifogott a számításnak. Eleinte még rá-ránézett Simonára, látta, hogy a kezét az asztalon nyugtatva a papír fölé hajol, amelyre a feladatot felvázolta, de aztán belemélyedt a munkába, jóformán el is feledkezett róla. Mivel a borult ég miatt amúgy is világítani kényszerültek, észre sem vette, hogy odakint már majdnem besötétedett, csak akkor eszmélt fel, hogy mennyi az idő, amikor váratlanul kinyílt az iroda ajtaja. A belépőre kapta a tekintetét: korsodó férfi volt katonatiszti egyenruhában, a szokásos khaki posztóköpenyben, a váll-lapján ezredesi rangjelzéssel, még az ellenzős tiszti sapka is a fején maradt. Mérnököcskénk nem hallotta, hogy előtte kopogott volna, azt sem, hogy köszönt-e, mert ha igen is, nagyon halkan és határozatlanul tehette, annál hangosabb volt a kérdése: „Ce faci, fata tatii?”[1] Mivel a kérdezett, Simona – lévén ő az egyedüli rajta kívül az irodában, a többiek már, feladataik végeztével, mindannyian távoztak – nem válaszolt, úgy vélte, szükséges neki megtennie helyette. „Dolgozik. Végzi a feladatát.” De a válaszától hirtelen lefagyott hangulatban nem volt kedve szembesülni a saját keserűségével, ezért egyértelműen intett a tanácstalanságában megkukultnak, hogy feloldoztatott. Ő azonban nem tudta, mire vélni az egyszerű tenyérlegyezéssel adott jelt, és továbbra is ülve maradt. „Hai odată tu!”,[2] förmedt rá a jövevény, azzal kifordult az ajtón. A lánya még egyszer rákapta tekintetét mérnököcskénkre, aztán annak jóváhagyó bólintását észlelve elsírta magát, de igyekezve-kapkodva öltözött, szipogás közben jó estét kívánt, és ment az apja után.

Még félórányi munkája maradt, nem akarta elrontani az est hátralevő részét, hogy ingerülten érjen haza a gyermekekhez, ezért nyugalmat erőltetett magára, néhány perc alatt le is tudta azt a számára megalázó helyzetet, ahogyan az ezredes, túllépve az emberi kapcsolatok legelemibb rendjén, hatáskörén kívül is lényegében parancsot osztott ki neki azzal, hogy bármely magyarázat nélkül elvitte a lányát, az ő dolgavégzetlen beosztottját.

Pedig akkor még nem is tudta, hogy másnap komoly felelősségre vonásban, jóformán szóbeli megfenyítésben lesz része. Alig kezdődött el ugyanis a nap, amikor Boga Magdi, a titkárnők egyike beszólt, hogy azonnal jöjjön, az igazgató hívatja. Egy perc múlva ő is és Popa Veturia, a másik, idősebb titkárnő is igazi részvétet sugallva néztek rá, amint belépett a helyiségbe, s ő hiába intette, hogy minden rendben, a kedves rokonszenvsugár mögött, amely a tekintetükből áradt, továbbra is valami valódi félelmecske lappangott. Nem véletlenül, hiszen ők sejtették, mi következik, néhány perccel előbb egyszer már végighallgatták a Steiner Felix igazgató elvtárs tombolását, ami az ő belépését követően még nagyobb hangerővel, még cifrább gyalázkodó szavakkal megismétlődött. Csak csodálkozni tudott magán, hogy igazából nem is vette tőle zokon sem a hangnemet, sem az alkalomra használt szótárat, sejtette, milyen fejmosást kaphatott odafentről, a „legmagasabb szintről”, ahogyan ő nevezte, amiért a kisfőnök beosztottja megpróbálta a puszta jelenlétének tudomásul vételén túl értelmes és hasznos munkára fogni az egyik mellérendelt, de a viszonyokat tekintve tulajdonképpen neki alárendelt alkalmazottat, akár annak árán is, hogy munkaidő után visszatartotta, amíg az esedékes feladatát megoldja. Felötlött benne, hogy ezt akár magyarázatként is felhozhatná mentségére, de átérezte az igazgató kétségbeesett gyalázkodásának okát, átlátta a helyzetük felemásságát, ezért inkább a hallgatást választotta, ami végül is lefegyverző eszköznek tűnt, mert Steiner is lecsillapodni látszott, s az értetlenségét kifejezni hivatott kar-széttárását követően, mintegy rokonszenve jeléül, annyit még hozzátett az elhangzottakhoz: „Meghülyült maga?! Miért akar bajt okozni saját magának?”

Csak az igazgatói elbocsátás után, amikor visszaért az irodába, nézett körül, hogy mit csinál az a kedves, ártatlan kis teremtés, aki miatt az imént azt a cudar letolást kapta, de csak a hiányát észlelte. Pedig a helyére jövet még az is megfordult a fejében, hogy felróhatná neki nagy finoman az árulkodást, lévén bizonyára az egész reggeli hacacáré annak a következménye, de végül is szerencséjeként fogta fel a hiányát, mert ezáltal mentesült attól, hogy ismét, akár csak egy kicsit is, rossz legyen vele. Azt azért még megkérdezte telefonon Bulbuc Edittől, a személyzeti osztály főnökétől, hogy lehet-e valamit tudni az ifjú kolléganő távollétének okáról. Nem volt mit tenni, mint tudomásul venni a választ: aznaptól kiírták táppénzre a kisebbik fiúcska heveny influenza-tünetei miatt; miközben sajnálni kellett a kisgyereket, a szegény aggódó anyukát, és elkönyvelni azt az elszomorító megállapítást, hogy sem ő, sem más az osztályon nem érzi majd a hiányát.

Mert csakugyan sem az akkori távollétében elfolyó két hétben, sem a következő kettőben nem érződött a hiánya, amikor is már a saját betegségére hivatkozva kapott újabb táppénzes szabadságot, neheztelni pedig az ilyen látszólagos kiváltságért nem szabad, a fizetett gyógyuláshoz való joga, alkalmazotti státuszából eredően, mindenkinek, tehát neki is kijár.

Az élet zajlott, a maga bonyodalmaival persze, a vele kapcsolatosat az okozta, amikor november utolsó napján megállt mérnököcskénk asztala mellett, alig hallhatóan ráköszönt, aztán némán várta az eligazítást. Akár provokációnak is lehetett volna tekinteni részéről azt a kihívó odaállást, ha közben nem testesíti meg magát az ártatlanságot. De elegendő volt egyetlen rávetett pillantás, hogy a jelenlététől hirtelen felzubogó indulat azonnal kifújjon, s átvegye helyét a morfondírozás, mi és hogyan legyen vele ettől kezdve. Szerencséjére alig néhány pillanatnyi töprengés után, valóságos kegyelmi állapotba kerülve, rájött a megoldásra: odateszi segédnek Trifoi Marius mellé a sokszorosításhoz, a tervezett apró átalakítások meg az esedékes kisebb beruházások miatt amúgy is eléggé megszaporodott a munkája, a tervezők által készített eredeti pausz-rajzok átmásolása a fényérzékeny ozalidra a teljes napját leköti, legalább nem kell napi nyolc órán át egyfolytában beszívnia az előhíváshoz használt ammóniumot, majd felváltva csinálják Simonával, többszörös nyereség, de elsősorban azért, mert az alapgondot ezáltal megoldottnak tudhatta le. Azonnal át is ment a tervezőkhöz az üvegfalon túlra, hogy megbeszélje az ötletét Ludușan Ginával, aki a tervezőcsoport felelőseként a tevékenységért felelt, és nagy örömére megértésre talált nála, megállt hát az ajtóban, és intett az asztala mellett mozdulatlanul lecövekeltnek, hogy jöjjön csak. Aztán rábízta Ginára, hogy beavassa a majdani teendőibe.

Az ötlet bevált, még úgy is kedvére való megoldást hozott, hogy elég gyakran visszahallotta a tervezőkollégáktól az állandó munkára fogott hölgyike álláspontját, neki ugyanis egyre kevésbé tetszik az esedékes feladatköre, mindegyre húzza az orrát a kellemetlen ammóniumszagtól, s eme mindennapi kényelmetlenségei miatt őt, a főnököt kárhoztatja. Tudomásul vette, nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a véleményének, merte remélni, hogy a mindenkori alázata ezúttal is előbb-utóbb felülírja a panaszvágyát, és nem kell elviselnie érte egy újabb letolást. Reménye be is igazolódott, így majdnem másfél hónapig akár el is felejthette volna, hogy bármikor is gondja adódott vele. Akkor csírázott ki a tőle sarjadt újabb nyűg, amikor Trifoi Marius, aki esti tagozaton végezte az üzemmérnöki főiskolát, január közepe táján tanulmányi szabadságot igényelt, hogy felkészülhessen a félévi vizsgáira, és emiatt a fénymásolók üzemeltetése teljes egészében Simonára hárult.

Három napig bírta, aztán január 18-ától kezdődően, amikor a bőséges havazás ürügyén – a legeslegfőbb főtitkár kezdeményezésére – az üzemanyagspórlás érdekében majdnem másfél hónapig leállították az országban a magántulajdonban levő gépjárművek forgalmát, március elejéig folyamatosan hiányzott. Mérnököcskénk időnkénti kérdésére – akiben végül is bosszús derültséget okozott a felismerés, hogy miként válnak olykor a fölöslegesek nélkülözhetetlenné – Bulbuc Edit mindegyre csak ismételni tudta önmagát: táppénzen van; az első két hétben a kisebbik fiú, a következőben a saját, majd újabb két hétig ismét a fiúcska betegsége miatt, de annyit még hozzátett, hogy tudtával a hiányzásának tulajdonképpen a forgalom betiltása az oka, a férje nem tudja reggelente a munkahelyére, délután meg onnan haza fuvarozni.

A Simona folyamatos hiányzásával okozott helyzet nyűgös és tarthatatlan volt, mert a mindennapi tevékenység kárára ment, valahogyan megoldást kellett hát találni rá. Egyedülinek és kézenfekvőnek az látszott, hogy mindenki maga végzi el saját terveinek sokszorosítását; csakhogy mérnököcskénk ebben nem akart egyedül dönteni, nemcsak azért, mert amit ő megoldásként elképzelt, bonyolultabbá, az időzítések szempontjából meg körülményesebbé tette a folyamatot, hanem mert tudta, hogy általa mindegyiküket kellemetlen helyzetbe kényszeríti. Úgy gondolta tehát, hogy ehhez közmegegyezésre van szükség. Összehívta a kupaktanácsot, ismertette a helyzetet, nem hallgatva el az okát sem. Először jót derültek a sok mindent félvállról vevő, de különben kedves, jó humorú Ludușan Gigi ötletén, hogy felváltva, a hátukon hozzák s viszik Simonát, kiderült ugyanis – a forrás Precup Dorin volt –, hogy csak a viszonylag közeli November 7 lakónegyedből kellene a vállalatközpont kapujáig cipelni, s onnan vissza, alig néhány száz métert tehát. A javasolt szükségmegoldás ellen amúgy egyik érintettnek sem volt kifogása, abban maradtak, hogy közösen készítik el a beosztást a fénymásoló hozzáférhetőségére, ezzel a gond csakugyan letudható lett volna, de mérnököcskénk képtelen volt belenyugodni a helyzetbe, amelyet, a rendszert figyelembe véve, értelmezhetetlennek talált, s mert Dorin jólinformáltságában – ügyvéd feleség, ügyvéd anyós, rendőrtiszti állományból nyugdíjazott apa, hozzáférhetőség a város regnáló elitjéhez – fogódzót remélt, leült mellé, hogy lehetőség szerint kifaggassa.

És Dorin nem is fukarkodott a tudnivalókkal.

Turcu ezredes, a papa, az egyik nagy erdélyi katonai körletnek a vezérkari főnöke, a mama a város első emberének, a pártbizottság első titkárának, Ironim Buda elvtársnak a személyi titkárnője, Simona egyedüli gyermek, az Unirea Líceumban végzett, az érettségi vizsga után az orvosegyetemre felvételizett, általános orvosi szakra, de nem sikerült bejutnia, a következő évben próbálkozását siker koronázta, de csak a helyi „Petru Maior” főiskola üzemmérnöki karára; még mielőtt végzett volna, feleségül ment az apuka körletében szolgáló egyik reményteli főhadnagyhoz, azonnal kétszobás tömbházlakást utaltak ki nekik a hadsereg alapjaiból, a szülőkhöz közel, már terhes volt az első gyerekkel, amikor államvizsgázott, rögtön alkalmazták a városi pártgazdasághoz, egy napot töltött ott el, mielőtt, az úgynevezett veszélyeztetett terhesség okán, betegállományba került; az első szülést követő két évet a kicsi, illetve a saját, legváltozatosabb betegségei ürügyén, megoldották táppénzkiírásokkal, közben egy-egy napra bejárt a gazdasághoz, hogy meg-megszakíthassa a táppénzes viszonyt, ugyanígy óvták meg a munkahely kellemetlenségeitől a kisebbik fiúcska születése előtt és után, de mivel már a hivatalosan járó két hónapos kismama-szabadság letelte előtt kiderült, hogy nem győzi erővel az anyaságot, gondozónőt fogadtak a gyermekek mellé, aztán amikor már nem húzhatták tovább az ilyen-olyan trükkökkel a munkából való kimaradást, áthelyeztették ide, a nagy megyei alárendeltségű vállalathoz, abból a meggondolásból, hogy ahol kétezer-négyszáz alkalmazott van, ott még egy csak-csak ellesz valahogy; a férje fuvarozta be reggelente a nemrégiben, minisztériumi kiutalással vásárolt új Ladájukkal a munkahelyére, ő vitte haza is; aznap, amikor mérnököcskénk „túlórára” fogta, a férj fél óra várakozás után a szolgálatostól tudta meg, hogy a feleségének bizonyára dolga van még, a főnökkel s néhány kollégával együtt bent vannak az irodában, azért jött érte később az apja, mert a mindenkor parancsteljesítéshez szokott, az élet különleges útvesztőiben még járatlan veje az otthoni vitában helyénvalónak találta, hogy ha valakinek feladata van, meg kell oldania; miután pedig egyedül kényszerült dolgozni a fénymásolóban, azért nem engedték bejárni a szülei, mert meg kell óvni a gyermeket attól, aminek a munkahelyén kiteszik, s amúgy is, ebben a kemény télben nem várható el tőle, hogy reggelente gyalogolva elviselje azt a sok mínusz fokot.

A hallottakhoz nem lehetett, nem is kellett viszonyulni. Mérnököcskénk is csak annyit tett, hogy megköszönte Dorinnak a tájékoztatást. Biztos volt benne, hogy Simona nélkül is minden a maga rendjén működik majd az általa vezetett osztályon. Ezért is fogadta teljes közönnyel, amikor március elején tudomására jutott, hogy a következőkben a Bulbuc Editék munkáját könnyíti majd a személyzeti osztályon, rábízták a központi műszaki-adminisztratív alkalmazottak jelenléti íveinek vezetését és nyilvántartását.