Prózák

 

4._P__ntek_Orsolya__3_.jpg
 

Péntek Orsolya

 

Irem



Tompa sárga fénnyel világított a téli ég a reptér felett. Kora este volt, a szél jeges permetet szitált az emberek arcába. Aki, félve attól, hogy megcsúszik, megfogta a gépbe vezető lépcső vizes fémkorlátját, rögtön vissza is kapta a kezét.

Minden repülésben az a pillanat a legszebb, amikor a kerekek elszakadnak a földtől. A repülés ígérete és a repülés közti tört másodperc; mintha az ember maga bontana szárnyat.

A levegőben gyorsabban telik el hatvan perc, mint a földön, a vízen pedig lassabban. Mondhatnánk, hogy a levegőben repül, a vízen úszik az idő, de ez nem igaz; amikor a gép eléri az utazómagasságot, sokszor állni látszik, és áll vele a világ, míg a hajó ideges csíkot hasít a tengerbe Nápoly és Capri közt, és két oldalt sebesen köpködi a tajtékot; de akárhogy is, a levegőben gyorsabban, a vízben lassabban telik az idő.

Hajnalban, ha tiszta az ég, látszanak fentről a Dolomitok kékes sziklái. Még májusban is csillognak a havas csúcsok a napon, Rómának repülve meg nagy kanyart vesz a gép a város előtt, rárepül egészen Ostiára, alacsonyan száll a víz felett, kivehetők a vitorlások és a nyomukban felfodrozódó hab, afféle tiszteletkör ez a megérkezés előtt. Nápolyhoz közeledve Ischia tűnik fel a bal oldalon, és az ember olykor titokban a tenyerébe rajzolja az otthonos kis sziget körvonalát a bal keze visszahajtott gyűrűsujjával, néha belerajzolja a tenyerébe akkor is, ha este nyolckor egyedül áll egy budapesti megállóban, vagy felriad egy idegen városban az éjszaka közepén. Egyetlen vonallal: aligha pontos. De a mudrák is csak útmutatók, nem formagyakorlatok. Lehetőségek, nem bizonyosságok – mondja az ember, és a kezébe rajzolja Ischiát, majd az ostiai öböl partvonalát, amikor leül az ablak mellé. Pedig nem oda tart.

Alkonyatkor indulni és este, majd éjszaka repülni jobb, mint hajnalban. A felszállás pillanata után szinte azonnal súlytalan lebegés kezdődik. Bal kézre még ott a felhőfátyolon átderengő téli napkorong, lesüllyed a horizontig, majd megáll. Nyugat felé repülünk, egy ideig ott lebeg a gép orra előtt. Meghatározhatatlan, hogy mikor lesz sötét. Egyszer csak feketeségben haladunk, oldalszélben, ugrál a gép, valahol sír egy gyerek, az üléssorok fölött kinyúlik két ökölbe szorított kéz, és a felhúzott térd nekinyomódik az előző ülés háttámlájának. A harisnyán át is érezhető kemény műanyag hidege rímel a kinti fekete égre.

Közel négy óra, nem olyan sok, inkább csak, hogy nem lehet érezni, ahogy telik.
A lisszaboni reptér az összes közül a leglogikusabb. Lisszabon csendes, tiszta, pontos és udvarias város, régivágású és szertartásos, az igazán lisszaboni pillanat az az, amikor az ember a Rossio pályaudvaron az automatából vesz egy retúrjegyet Sintráig, és mert olaszul és valamennyi közép-európai nyelven is megtanulta, hogy ami rendben lenni látszik, az nem biztos, hogy rendben is van, ellenőrizteti az automaták mellett fel-alá sétálgató fehér kesztyűs vasúti alkalmazottal, egy fiatal nővel, akinek a sűrű, göndör, a hajtűk közül kiszabadult haja a hátára omlik, hogy tényleg jó-e a jegy, ami jónak látszik, és a nő az arcán váratlanul felragyogó, gyönyörű mosollyal mondja előbb franciául, aztán angolul: tökéletes.

A habozás egyetlen, szemérmes pillanata a válasz előtt, nehogy megsértsen valamiképp: ez a portugálság eszenciája.

Sokáig ezt a pillanatot meséltem volna el, és nem a saudade-ot, ha valaki megkérdezte volna, miként lehet, hogy ilyen messzire járok itthon lenni.

Nemcsak a mosolyt, amely egyszerre minden tagjából indult el, mint Kosztolányi pincérlányáé, de a többit is hozzá, azt a semmilyen más nyelvben nem létező u-t, amely az írásban o-ra végződő szavak végén hallható portugálul, ezen a Tejo ringatózását idéző álmos, gyönyörű nyelven, és hozzámondtam volna a Tejo-t magát, amely pedig még portugálul is elmondhatatlan, és az óceánba ömlő folyó felett a fényt.

De senkinek nem volt elmondani.

Elutaztam hát. Újra és újra. Rómába, Velencébe, Nápolyba, Barcelonába, Madridba, Bécsbe, aztán Lisszabonba, és megint Lisszabonba.

Persze, hol van még a reptértől a Rossio. Vagy tizenöt metrómegálló, átszállással.
Oriente. Cabo Ruivo. Olivais. Chelas. Bela Vista. Olaias. Alameda.

El tudod-e mondani a megállókat sorban hajnali négykor, amikor nézed a lassan világosodó eget az óbudai panelek felett? Összekevered-e a budapesti télben a lisszaboni zöld, piros, kék és sárga metró vonalait? Megmondod-e kapásból az Estoril és a Cascais közti óceánparton félúton lévő presszó nevét, és emlékszel-e a vörösbor ízére, amit a túl száraz és vastag kenyérszeletből készült lazacos szendvicshez haraptál be februárban, aztán futni kezdtél az óceán mellett, és harminc év után a Cascais előtti kanyarban hazaértél?

Talán az óceán. Talán a sirályok, ahogy az öreg ház felett keringenek, a ház felett, amit öreg háznak hívsz, sátortetős masszív épület, vagy kétszáz éve áll a fényes óceáni felhők alatt, az embernek össze kell húznia a szemét, ha sokáig akarja nézni, hogy keringenek felette a madarak.

Az óceán felett februárban olyan az ég, mint Delft látképén, de alatta izzanak a piros, kék és fehér vitorlák háromszögei, az óceán vize meg mint a folyékony higany. Addig nem hittem, hogy létezik izzó kobalt és izzó fehér, és nemcsak izzó vörös.

Persze, a lisszaboni reptérről a metróba vezető közönséges, szürke lépcső csak egy közönséges, szürke lépcső, Kőbányán is lehetne, vagy Rómában a Colosseum állomásnál.
Itt még csak a város illata ígéri a Tejo-t, az esőben csúszós fehér-fekete utcakövekkel burkolt Baixát, a vámházat, ahol Ricardo Reis kipakol, amikor megérkezik, és a Libedade sugárút hullámzó díszköveit, meg a Martim Monizról felfelé vezető görbe lépcsősort a tenyerek által simára csiszatolt fémkorláttal. Mindig nyitva van az ablak a lépcső feletti házban. Abban a lakásban mindig szól az Amalia Radio.

És a kanyarban van egy templom. Ráépült egy kék házra, amelynek falán díszes gót betűkkel ott áll, hogy Pura Poesia. A falakon városszerte verssorok, szerteszaladó költészet mindenfelé és azulejo. Vers és csempe, néha csak dalszöveg, meu coração ficou em Lisboa. Minden nyelvet érteni, amit a szívével tanul az ember.

De mégis, mi van Lisszabonban, hogy ennyire – a kérdés elakad, a telefon képernyője kéken világít, a mondatnak nincs folytatása, nincs utána sem vessző, sem felkiáltójel, sem pont, sem kötőjel.
Mit lehet erre válaszolni egy virtuális ismerősnek. Milyen ismerős egy virtuális ismerős. Egyáltalán: mit kérdez pontosan. És minek.

Elég volt neki egyetlen elmosódott Lisszabon-térkép, a város fényesen szerteszaladó útjai a levegőből a landolás előtt, kommentár nélkül. Ki az, aki Magyarországon rajtam kívül felismeri Lisszabont egy levegőből készült fotón?

Persze, kérdezhetné-e pontosabban, mint így, egy félbeszakadt, feltehetetlen kérdésben. Mi van Lisszabonban, ami ennyire.

Mellettem a metrón idősebb nő, talán a reptéren dolgozik, szemben két fiatal fiú, az egyik a fejét hátrabillenti, úgy pihen. Amíg nem szólalok meg, portugálul hallgatok köztük. Minden nyelven, amit a szívével tanul az ember, meg kell tanulni hallgatni is.

Amúgy: nem tudom. Az Olaiasnál lekapom a metróállomást. Elmosódó fotó, az azulejo kivehető. Legyen ez a válasz. Az Olaias, amikor az ajtók nyílnak.

– Irem – jön vissza azonnal. Lépegetek lefelé egy lépcsőn, a kezemben még világít a telefon.
Az Anjos és az Interdente közt végre derengeni kezd. Irem a földi mennyország. A sehol sem létező, mégis meglévő város. A király, aki építtette, meghalt, mielőtt odaért. Egy másik változat szerint meghalt a város befejezésének napján a palotája teraszán. Sok száz év múlva egy tevehajcsár megtalálta a várost, de hiába kerestette a kalifa, újra elrejtette a sivatag, és a karaván, amely elindult, hogy fellelje az utazó meséje alapján, visszafordult.

Pedig Irem, a török mesék mennyországa itt van a földön. Létezik. Az Iremek itt vannak a földön, és Evlija Cselebi azt írta, Irem magyarországi kertje Pécs.


(Részlet egy Pécs-regényből)

 


*A szerző a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa a regény megírásának idejére.

 

Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.


Főoldal

2021. június 01.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA