Prózák

 

4._Egressy_Zolt__n.jpg 

 

Egressy Zoltán

 

És a te kis szobád

 

Karolina később határozottan emlékezett volna rá, hogy világosbarna volt a borítója a vaskos könyvnek, amit az ölébe ejtett, miután elolvasta a tömegbe süppedt lények rút egyformaságáról szóló mondatot. Utcán vásárolta, használtan. Kemény borító, harmincas évek. Nyilván sokféle ujjlenyomat. Azok nem látszottak, hajszálat viszont talált benne. Úgy látta, nőit. Vajon kié lehetett? Ma már halott.

            A rút egyformaságról szóló bölcselkedés váratlan hatást gyakorolt rá. Dolgoztatni kezdte az agysejtjeit; tisztátalan, zavaros bizsergést érzett, mintha ébredezne a rossz lelkiismerete. Tehetetlennek érezte magát, akár egy rajtakapott gyerek. Emlékeket szeretett volna felidézni, kétségbeesetten kutatta, miért találta el a mondat, miközben valójában nem nagyon volt mit végiggondolnia; magára aligha vonatkoztatta a süppedt lény fogalmát. Mindig különc volt, ezt pontosan tudta. Azzal igyekezett lehiggasztani magát, hogy személyes érintettség hiányában a gondolattal kapcsolatosan elvégzendő szellemi munka inadekvát, felesleges időtöltés volna.

            Fáradtan bámult ki az ablakon. Esteledett, a felhők nem nagyon látszottak, belevesztek a kezdődő sötétségbe. Felemelte a regényt, az ujját könyvjelző gyanánt benne hagyta, így hát gyorsan visszatérhetett az alapvetően kedélyes történethez, amelybe meglepetésszerűen érkezett meg a gondosan elhelyezett gondolat. Mégis hibának tűnt, ha véletlennek nem is, csak mintha előle és mögüle hiányoztak volna egyéb fontos mondatok. Kis kizökkenés, semmi több, aztán ment minden tovább, az olvasó tovább élvezhette a szerelmes eseménysorozatot, az egyik hős és a főhősnő nagyjából a hetvenedik oldal körül kezdett menthetetlenül egymásba gabalyodni.

            Karolina igazi szláv lélekként alapvetően az orosz alkotókat szerette, azokra tombolt a szíve minden területen. Írók, zeneszerzők, festők tekintetében egyaránt szlávok voltak a kedvencei. Ha megkérdezték volna tőle, Prokofjevet jelöli meg első számú komponistájának, aki – ezt valahonnan tudta – egy napon halt meg Sztálinnal. Ezt az egybeesést mulatságosnak tartotta. Rendelkezett némi humorérzékkel, miközben mindent halálosan komolyan vett. Gyakran nevetett, de soha nem viccelt.

            Meglepődött, amikor az orosz himnusz első sorának hangjai megszólaltak, de ahogy elindult ajtót nyitni, tévedhetetlenül megérezte, ki csönget. Mire kiért, elillantak a süppedéses rossz érzései, másféle szorongás kerítette hatalmába.

            – Kedvenced-e még a piros tulipán? – ahogy sejtette, Pál állt mosolyogva a küszöb előtt. Egy évvel korábban találkoztak utoljára. Nem volt virág nála. Kezében félédes pezsgőt szorongatott, arca két oldalán jelentős pajeszt növesztett. Karolina köszönt, majd önkéntelenül a durva méretű barkókat kezdte bámulni, egyiket a másik után. Pál nem zavartatta magát, energikus léptekkel beviharzott a szoba közepébe.

– Ha már itt vagy, ülj le – mutatott a fotelre Karolina.

            Pál, mintha csak megbánta volna a faragatlanságát, téblábolni kezdett.

– Mostanában ez az olvasóhelyem – mondta Karolina –, de ülj csak le. Tedd arrébb a

könyvet. Csak simán told arrébb. Azt olvasom éppen.

              – Orosz?

– Csak a címe. Régi magyar.

            Pál bólogatott. Megint elmosolyodott.

            – Megismer-e még a füredi cigány? – érdeklődött, miután az asztalra helyezte a Pjotruska című regényt, majd nagy fújtatással lehuppant a fotelre.

            Karolina karba font kézzel állt a szoba közepén. Kibámult a nyitott ablakon. Harmadik emelet, erős utcazaj, mindenfelé magas épületek. Vele egy magasságban, a szemközti ház erkélyén két hat év körüli gyerek játszott. Karolinának eszébe jutott az első közösen eltöltött balatoni éjszaka. Aztán a második. És a többi. Sok minden. Nagy viharok, csókolózásos vízbe borulások. Meg ami utána következett.

            – Hallgatod-e még, hogy mit üzen a szél? – Pál dobolni kezdett az üveg szélén az ujjaival.

            – Kinyissuk? – kérdezte Karolina.

            – Nyitva van.

            – Nem az ablakot. A pezsgőt.

– Ja, persze, azért hoztam.

            Poharak nem voltak az asztalon, csak a lefelé fordított könyv. Pál a pezsgő dugóját kezdte forgatni.

            – S nem bánod-e még azt, hogy elmentél? – érdeklődött tovább. Karolina ezt a kérdést már nem hallotta, a konyhába indult két hosszú nyakú pohárért. Valamit szeretett volna érezni a nyugtalanságon kívül, miközben a konyhaszekrényben matatott. Nemigen sikerült.

– Szereted-e még, ha csillagos az ég? – kérdezte Pál, amikor visszaért.  

            – Hogyne.

– Keresed-e még, hogy melyik a miénk?

            – Nem.

            Pál bólintott, mint aki számított a válaszra. Finoman, halk pukkanással nyitotta ki a pezsgőt. Felállt, töltött Karolinának, majd magának.

            – Szereted-e még, ha bossanova szól? – kérdezte koccintásra készen.

– Azt igen.

            Összeütődtek a poharak.

            – Mikor a gitár lágyan dalol.

            – Igen, igen.

            Pál egyhajtásra kiitta a pezsgőt, Karolina csak belekortyolt. A férfi letette a poharat a Pjotruska mellé, odalépett Karolinához, és az egyik kezével finoman megérintette a derekát.

            – Szeretnék hallani már terólad.

            – Mire vagy kíváncsi? – Karolina kis mozdulattal kimenekítette magát, kortyolt egyet, és az ablakhoz lépett.

            – Egészen elfeledlek maholnap – nézett utána Pál. – Hisz még az emlékek is halódnak egy év után.

            Karolina mereven bámult ki az ablakon, a két gyerek integetett neki.

            – Azért, mert véget ért a szerelmünk, a híres, fergeteges szerelmünk, azért még barátkozhatunk, s találkozhatunk talán.

            Megdörrent az ég.

            – Viharként tombol már a messzi távol – mondta Pál.

            Egy pillanatra felmerült Karolinában, hogy arrébb lépjen, de aztán maradt. Pál a füléhez hajolt.

– Felgyúlt a régi tűz. S a szívem lángol – suttogta. – Eszembe jutnak mind a meghitt

órák.

            Körülnézett.

            – És a te kis szobád.

            Karolina most már elérkezettnek látta az időt, hogy helyet változtasson. Pál nem lépett utána, a pezsgősüveg felé mozdult, magának teletöltötte a poharat, Karolina megmaradt adagjára pedig annyit öntött, hogy az övé is tele legyen.

            – Beláttam én már rég a tévedésem – nézett a nő szemébe. – Azt hittem, szalmaláng, s ellobban szépen.

            Karolina szeme menekülésként a könyvre tévedt.

            – Mit gondolsz a tömegbe süppedt lények rút egyformaságáról? – kérdezte.

            Pált érzékelhetően meglepte a témaváltás.

            – Szívembe markol száz és száz kis emlék – mondta válaszul.

            – Gondoltam – bólintott Karolina, és ivott egy kortyot. – Megütköztem ezen a mondaton, most olvastam, mielőtt jöttél. Arra gondoltam, miközben konkrétan nem gondoltam semmire, de valahogy az az érzés öntött el, mintha nekem kacsintana ki a szerző ezzel a szöveggel, ami sehogy nem jön oda, mert van egy történet, és van benne egy... Vannak benne jó kis mondatok. Például hogy a kor nagy problémáktól vemhes. Te valaha szeretted az irodalmat. Az olyat, amelyben lélek van. Ez itt magyar, de egészen olyan, mintha orosz lenne, például...

– Megöl a messzeség – szúrta közbe Pál, miközben bűntudatosan lehajtotta a

fejét.

            – Alapvetően derűs történet a Pjotruska. Csak valahogy furcsa, hogy...

– Elmúlt egy hosszú év a búcsú óta.

            – Pál, nézz a szemembe. Úgy, ahogy az előbb.

            A férfi úgy nézett Karolinára, mint egy kisfiú.

            – Ez az. Így.

            Karolina megfogta mindkét vállát.

            – Figyelj rám. Az orvos eltiltott téged tőlem. Emlékszel, ugye? Nem szabad találkoznod velem. Én hagytalak el téged, nem te lettél másba szerelmes. Ezt néha tudod, néha nem. Nem egy éve történt, ami történt, hanem nyolc. Minden évben felkeresel. Minden évben pezsgőt hozol. Mindig félédest, amit egyikünk sem szeretett soha. De mi már nem vagyunk együtt. Két gyerekem van. Ikrek. A szemben lévő házban játszanak a barátaikkal. Látod őket? Ott, az erkélyen, ők a gyerekeim.

– Nekem nincsenek gyerekeim.

– Neked nincsenek. Nem te vagy az apjuk. Van egy férjem. Most éppen nincs itthon,

elutazott, ezért engedtelek be. Tavalyelőtt is pont olyankor jöttél, amikor egyedül voltam. Tavaly nem, meg korábban sem, akkor csak kiabáltál kintről. Hol így történik, hol úgy. Ami ugyanaz, az az, hogy mindig jössz. Szerencsére minden évben csak egyszer próbálkozol. Én téged nyolc éve elhagytalak. Legyél tisztában ezzel. Sokáig jártál kezelésre. Emlékezz rá. Időnként eljössz. Nem baj. De legyél tisztában a tényekkel. Meg magaddal. A legfontosabb, hogy emlékezz rá: semmi nincs közöttünk, és nem is lesz. Nincs semmi, mióta elhagytalak.

            – Azóta várok én egy hívő szóra.

            – Hívó.

            – Hogy?

            – Hívó szóra, gondolom, azt akartad mondani, nem hívőre, amit mondtál. Mindegy.

            – Én hívő szóra várok.

            – Hívő szóra? Az mit jelent?

            Pál arcán megrándult egy izom.

            – Nem hívó szóra várok tőled, az csak egy hívás lenne, az kevés. Én őszinte, igaz, hívő szót várok tőled.

            Karolina megijedt.

            – Nem akartalak összezavarni – mondta.

            Pál hallgatott. Karolina várt egy darabig, majd az asztalhoz lépett. Letette a poharát.

            – Ha nincs más... Fáradt vagyok.

            Pál üveges tekintettel nézett maga elé, aztán váratlanul összeszedte magát.

            – Félek, hogy réges-rég már elfeledtél – mondta. – Úgy kínoz...

            – Pál...

            – Kínoz a távollét.

            Karolina megint kinézett az ablakon. A két gyerek továbbra is az erkélyen randalírozott. Ismét dörrent egyet az ég.

            – Micsoda fekete felhők – sóhajtott Karolina. – Alig látni az eget tőlük. Vagy fordítva? Az égtől nem látni a felhőket?

            Pál a nő mögé lépett.

            – Bocsáss meg egyszer még, és kezdjük újra.

            – Nem.

            – Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja.

            – Nem gyújtja, Pál.

            – Megadnék mindent én egy ölelésért.

            Karolina megfordult, és barátilag megölelte Pált. De mindjárt utána úgy érezte, hogy egy fél másodperccel hosszabban tette, mint kellett volna.

            – Most így jobb? – kérdezte.

            – Egyetlen csókodért.

            – Csók nem lesz. Igyuk meg a maradék pezsgőt.

            Karolina az asztal felé indult, most ő akart tölteni. Pál nem mozdult az ablaktól, a gyerekeket nézte.

            – Két kis árnyék fények mögött – mondta halkan, maga elé, amitől a nő megborzongott. – Szürke senkik nagyok között.

            Karolina nem volt benne biztos, hogy Pál az ikrekről beszél, őszintén remélte az ellenkezőjét, úgy érezte, jobb volna őket nem belekeverni kettejük dolgába.

            – Két kis fűszál dús fák között – folytatta Pál kicsit hangosabban. – Két kis porszem hegyek mögött. Völgyek mélyén két kis virág. Mérhetetlen boldogság.

            Talán mégsem baj, ha a gyerekekre vonatkoztatja, amit mond, esetleg akkor lassan vége az idei őrületnek, remélte Karolina, ám az öröme korainak bizonyult. Pál lassan odasétált hozzá.

            – Tudod-e, mik vagyunk? – simogatta meg a tarkóját. – Két összeillő ember. Fénylő, tágra nyíló szemmel.

            – Igyuk meg a maradékot, aztán indulj el szépen – kérte Karolina, és töltött a pezsgőből. – Azt hittem, megértetted, amit mondtam neked az előbb.

            – Figyelj, elakad a hangunk.

            – Istenem, hát..

– Mi vagyunk. Két fénysugár a ködben, Karolina. Jöttél akkor, és én jöttem. Látod, így volt írva sorsunk.

            Amikor egy szűk óra múlva rendőrök törték be az ajtót, Pál még mindig a jobb kezében szorongatta a pezsgősüveg legnagyobb darabját. Nem tanúsított ellenállást, bár nem értette pontosan, mit akarnak tőle. A rendőrök a szemben lakó házaspár bejelentése nyomán érkeztek a helyszínre, akiket a gyerekek értesítettek a fejleményekről. Az erkélyről pontosan látták, mi történt.

            – Pjotruska – emelte fel a regényt az egyik rendőr. – Milyen egy hülye cím.

            – Valami orosz szarság lehet – mondta a másik.

            – Karácsony Benő? Milyen hülye név.

– Vihetitek a hullát. Ha szerencsétek lesz, még a nagy vihar előtt beértek vele. Úgy

látszik, több hullámban jön ma az özönvíz, mindjárt megint rákezdi.

            Körbenézett. Elsétált az ablakhoz, konstatálta, hogy egyre erősebben fúj a szél, és látott két villámot is, mielőtt visszatért a fotelben nyugodtan üldögélő, megbilincselt Pálhoz.

            – Szóval akkor maga nem az áldozat férje. Miért tette? – fordult szelíden a letartóztatott felé, aki valamit dudorászott, de hogy mit, azt nem lehetett kivenni az időközben eleredő eső zajától. Napfény és ragyogó ég mindenesetre szerepelt a motyogott szövegben, meg valami olyasmi is, hogy köszöni az egész életet, ennyit legalábbis hallani vélt a százados.

            – Most már baszhatjátok, el fogtok ázni – vetette oda a kollégáinak. – Megint zuhog.  

 

Megjelent a Bárka 2020/6-os számában.


Főoldal

2020. december 17.
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
21 - Kalmár András Márton: KorkülönbségAcsai Roland verseiKiss Judit Ágnes versei Darvasi László: Lángszámolók vidám dilemmái
Döme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: MulasztásainkEgressy Zoltán: És a te kis szobádFehér Csenge: Éhezik a test
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA