Prózák

 

Szilasi_meret_1.jpg 

 

Szilasi László

 

Kései házasság

(részlet egy készülő regényből)

 

 

15.

Festő

Nem volt túl sok fogalmam a magyar rock-életről, ha volt rá módom, a Roxy Musicot hallgattam. De az osztályom folyton arról beszélt, hogy felrobbant a hazai könnyűzene, a robbantó pedig a Dinamit nevű zenekar. Nem érdekelt különösebben, de úgy tettem, mintha foglalkoztatna az ügy. Feltámadt ugyanis a dögöm. Feltámadt, és visszamászott a padlásomra. Remélem, újra meg fog dögleni. A férgekből nem kérek többet. De látni akarom, ahogy mocskos bundáját egy pillanat alatt újra elhagyják a parazitái.

 

Ezt a vágyamat némiképp megnehezítette, hogy újra kerülgetett a Lény. Már igazgató volt az Aulich Gyula kollégiumban, jó hírű vezető. Folyton beszélt, képeket mutogatott a két teljesen egyforma kisgyerekéről, művészi alkotásaival sokkolt. Azt hiszem, maga helyett mutogatta nekem ezeket. Aztán a vége az lett, hogy egy napon, szoros volt az időbeosztása, elhívott a Munkácsy Mihály Múzeumba, és beszámolt legfontosabb és legtitkosabb műveleteiről.

 

Autóval érkezett. Ballonkabátot viselt, könnyű öltönyt, a lábán pedig olyan bőrcipőt hordott, aminek oxfordi mintájú volt a szabása. Ezzel együtt nem játszotta meg magát. Azt mondta, Margit elviselhetetlen. Hiba volt, nagyon nagy hiba, hogy elvette feleségül. Csúnya, buta, agresszív, és hát bizony iszik is. Halad előre a folyamat, ő nem tud mit tenni, nemsokára a munkahelyen is részeg lesz az asszony. És akkor mi lesz majd a fiúkkal. Sportolót akar nevelni belőlük. De hogyan, ha közben nem vigyáz rájuk senki. Ingatta a fejét. Aztán túllépett a helyi kókler-mester újabb szerencsétlen olajképén.

 

Én magam fotózom. Sokáig kerestem a témáimat. Végül annál maradtam, aminek talán épített környezet a neve. Épületek, utcák, terek. Hidak, alagutak. Néhány torony, ha van. Sétálok, fotózom, a gyerekek megkocsikáztatása is kitűnő alkalom. Aztán hazamegyünk, én meg elbújok a filmemmel a sötétkamrámba. Kitűnő kuckó. Nem mehettek be apátokhoz, éppen nagyít. Valóban nagyítok: akkorára nagyítom a képet, amekkorára csak bírom. Színes kép kell, nem könnyű munka, de most már meg tudom csinálni otthon is. A4, A3, néha A2. Megszárítom, összehajtogatom, elteszem mindet, külön-külön dossziéba, dátummal, címmel, ABC-sorrendben, néha le is ragasztom. Várom, néha sokat kell várnom rá, hogy valamelyik megszólítson. Szólnak, ha azt akarják, hogy megfessem őket, ordítva kiabálnak. Olyankor kimegyek a sötétkamrába, fixen elhelyezem a képet a festőállványon, és előveszem a Művészellátóban beszerzett egységeimet. Általában tempera, de szeretem az olajfestéket is, van benne valami, már bocsánat a szóért, valami nagyság. Nézem egy ideig a képet. Aztán visszafekszem aludni a Rém mellé. Aztán a következő szólításra nekiállok a festésnek. Csak annyit kell csinálni, hogy az ecsetekkel minél pontosabban odafestem a színeket a fotóra. Újabban néha letérek a határvonalakról. Kicsit megváltoztatom az eredeti színeket. Bekereteztetem valamelyik jaminai mesterrel. Aztán beviszem az kollégiumi irodámba. Hat lehet bent, soha több. A régieket kidobom. Az volna a jó, ha már nem is kellene fotográfia. Akkor talán már festő lennék. Elmosolyodott. Aztán szomorúan belelegyintett a levegőégbe. Soha nem leszek.

 

Nekem is ez volt róla a véleményem, de eltitkoltam. Eltitkoltam, annyira meghatott, hogy ennyire kiteregette nekem a lelkét. Csendben ücsörgött egy képnézegető padon. Láttam, ahogy finom bundáját elhagyják az odaszokott lények, legyek, hangyák, méhek, darazsak, tetvek és bolhák. Odamentem hozzá, lassan leültem mellé.

 

Jaj, Gerenda. Ne sírj már. Köz’ sorsunk ez.

 

16.

Hasselblad

Nem akármilyen év volt: a nyár elején, Valerij Kubaszovval az oldalán, Farkas Bertalan kirepült a világűrbe. Ez engem sokkal jobban érdekelt, mint John Lennon halála. Gerenda visszatért. Ki akartam szállni belőle. Kerestem az utat. Öngyilkosság? Nem úgy neveltek. Elválás? Nem fog menni. Visszavonulás? Mindenki azt teszi, én unnám. Elutazás? Nincs rá pénzem, nem is lesz. Önfeláldozás? Abban vagyok. Az űr viszont nem tűnt rossz megoldásnak. Szovjet segítséggel kirepülök az űrbe, ez volt a fantáziaképem.

 

Sportolni kezdek, végül is még csak harmincöt leszek. Megtanulok oroszul, a szép Vera bizonyára segít majd a nyelvtanulásban. Belépek a pártba, jó, legyen. Aztán jelentkezem asztronautának, nem tudom, pontosan mi kell hozzá, de Tyereskovának is sikerült. Ha sikerül, miért is ne sikerülne, fölrepülök az égbe. Az lenne a jó, persze, majdnem elfelejtettem, ha Gerenda is velem jönne, velem jöhetne Pjotr Alekszandrovics Gavenda, az Universiade hajdani bronzérmese. Együtt szállnánk fel vele az égbe. Hogy ott mit kell majd csinálni, azt nem tudom, de közvetíteni általában az űrsétákat szokták, főleg, ha ketten vannak odakint. Nincs lent, nincs fent, pörög és forog az egész masina, mindenki oroszul hablatyol. Gondolom, lehetne úgy, hogy mi egymás kezét fogva repülünk. Kicsit bután néznénk ki, Gerenda majd kétszer akkora, mint én, különböző űrruha-szabványok, de érződne rajtunk az összetartás. Halkan lépegetnénk, mintha szüret előtt járnánk a szőlők között. Vékony dróton húznánk magunk után a Vosztok nem tudni hányast. Ostobán billegne a monstrum, látszana, hogy az emberé az igazi erő. Masíroznánk a Hold felé. Néha megállnánk, türelmetlenül nyerítene a hátunk mögött a hajó. Űrkaját ennénk, sűrítményeket, tubuskrémeket, vitaminokat, úgy mennénk tovább. Eljutnánk a Holdig, megnéznénk, mit hagytak rajta az amerikai gazemberek, lábnyomokat, gépeket, zászlókat, méregdrága Hasselblad fényképezőgépeket. Aztán nekiindulnánk, és mindörökre beletaposnánk az égitestbe az egyenlítőjét. Csak ekkor indulnánk el haza, köszönjük, igen, mi mindig a dolgozó magyar népet szolgáljuk.

 

Nem vált be a fantáziaképem. Túlságosan szorítottam Gerenda kesztyűs kezét az űrben, ez volt az érzésem. Valami mást kellene tennem, erre jutottam. Valahol lent, a messzi Mediterráneumban. Meggyújtani egyetlen szál gyertyát egy kicsike olasz templomban. Meglepne a láng sárga szépsége, és a gesztust máris nem látnám annyira ostobának. Miért kellene hát ezentúl megfosztani magamat a fényteremtés örömeitől. Az új gyertyát a már égő gyertya fölé tartanám. Gyöngéden érinteném egymáshoz a kanócokat. Gyönyörködnék a váratlan fellobbanásban. Elmerülnék e bensőséges és erős fény látványában. E kifinomult mozdulatsorhoz pedig egyre törékenyebb és homályosabb fogalmakat társítanék. Komoly, erős, hatékony mozdulatok, felölelnek mindent, ami nincs rendjén a világban; mindent rendbe hoznak.

 

Ekkor fordultam át, nem is értettem magam. Ki akartam szállni belőle. Az volt a határozott célom, hogy kiszálljak. És most, amikor kiszálltam, amikor már majdnem kiszálltam, ráébredtem, hogy zsarnoksággal fontam körül Gerendát, és elkezdtem úgy érezni magam, mintha eddig nyomorult lettem volna, most pedig, hirtelen, átváltoztam volna ősrégi, ragadozó szörnyeteggé. Nem akartam ezt, nem akartam így élni, nem akarom ezt a szörnyeteget, ezt a csúcsragadozót, akivé akaratlanul lettem. Két szabad embert, szabad egyesülésben, azt szerettem volna.

 

Talán el kellene utaznunk kettesben a messzi Itáliába. Kinti forró szél, bent hideg szélcsend, barokk templom, gyertyagyújtás. Ki tudja. Hátha működik. Csinálhatna fényképeket is, a Hasselblad-kamerájával. Aztán meg festményeket.

 

17.

Az aspirátor

Rájöttem, megpróbáltam eltitkolni anyám elől, de az orvoshoz elmentem. Igen, igaza van, mondta, gondolják át, kérem. Megkérdeztem Gerendát. Nem kellett neki. A beavatkozást a helyi kórház nőgyógyászati osztályán végezték el. Egy idős orvos volt a doktorom, mindent tudott az efféle esetekről. Mosolygott, megsimogatta a térdemet, mielőtt nekilátott, ne féljen, kisasszony, nem fog fájni. II. János Pál pápához imádkoztam, még kórházban feküdt a merénylet után.

 

Kórterem. Az öregember hosszú ideig nézegetett egy fémeszközt, ide-oda forgatta a kezében. Az eszköz enyhén hajlított volt, tompa felületű fém, különös pálcák sorozata. A pálcákat egymás után helyezik a nyakcsatornába, ezzel tágítják ki fokozatosan azt. A Hegar-féle tágító, mondta büszkén. De aztán a lamináris pálcát választotta, maga még soha nem szült, ugye, szívem. Pár centis pálcika, japán termék, algaszerű anyagból áll, és nedvesség hatására fokozatosan duzzad. Három másodperc fájdalom. Aztán néhány óra béke. Valaki zokogott. Én voltam az. A nővér azzal vigasztalt, hogy találkozunk majd mi még a szülőszobán is, ne sírjon drága, ne sírjon.

 

Dolgozott és magyarázott az orvos. Terhesség-megszakítás, legális abortusz. Egy nap alatt történik. Este vagy holnap reggel már távozhat a kórházból. A tizenkettedik hétig ezek a megszakítások általános érzéstelenítéssel történnek, néha helyi érzéstelenítéssel kombinálva. Lehetne a műtétet rövid altatásban is végezni. De ha a terhes nő nyugtató fájdalomcsillapítókat kap, elkábul, a helyi érzéstelenítés mellett fájdalommentesen zajlik a beavatkozás, és hát nincs benne az altatás kockázata. Elkábultam. Nem éreztem semmit. Csak a végtelen szomorúságot. Nem kellene ezt tennem, nem kellene megengednem. Olyan volt az orvos, mint egy gonosz, szakállas kis manó. A lábam közt matat. Utólag elmesélte, mit cselekedett.

 

Talán az abortuszfogót kellett volna alkalmaznia. Ollószerűen nyitható és zárható, fényes valami, két ága tompa kanalakban végződik. A méh üregébe zárt helyzetben helyezik fel. Ott kinyitják. A nagy magzati részeket és mellékrészeket zárással távolítják el. Megfogja, kihúzza. De aztán a szívást választotta. Az is elég lesz. Felvezette az üregbe a szívócsövet, tudományos nevén a vákuum aspirátort, és módszeresen kiürítette a méhemet. A hat-tizennégy milliméter átmérőjű, enyhén hajlított csövet, feltolta a méhnyakba, és aztán megnyomta a gombot az elektromos szívóberendezésen.

 

A művelet elvégzése után szükséges a méhkaparás is. Hogy a méhüregben – esetleg – megtapadó magzati szöveteket és magzati mellékrészeket maradéktalanul eltávolítsa, a kürettkanalat használja az orvos. Az eszköz középen lyukas, a szélei kanalakra emlékeztetnek. Igen, jogos lehet a kérdés, hogy lát-e valamit az orvos, miközben a terhesség-megszakítást végzi. Nos, tulajdonképpen csak az ujjaim érzőidegeire és a vén hallásomra támaszkodhattam – utóbbi már csak azért is segít, mert a méhkaparáskor, amikor a méhfalat a fémeszközzel végleg felszabadítják, különös: nedves és tompa, mégis harsogó hang jelentkezik. Kikiabál a testből. Ordít a kicsi lélek, azt mondják.

 

Este lett. Magamhoz tértem. Nem tudtam hazamenni. Feküdtem a kórteremben, terhes asszonyok és haldoklók között. Folyt a könnyem, és üresnek éreztem a testemet. Lapos volt a hasam, szinte homorú, hiányzott belőle valami. Elvették. Vajon hová tették. Mit csinálnak vele. Hová tették a közös magzatot. Amikor Gerenda belépett, előbányászott a zsebéből egy narancsot. Akkora volt a gyümölcs, hogy alig bírta a kezét a zsebéből kihúzni. Afrikában bizonyos törzsek így fogják meg a majmokat. Kell nekik az étel. Így veszítik el a szabad életüket. Ez jutott az eszembe. Jóságosan mosolygott. Nincs semmi baj, drágám, nem is lesz. Ránéztem. Nem nevettem. Megkértem, hogy kérdezze meg a doktorokat, hová teszik ilyenkor a kaparékot, hová tették azt a kicsi valakit, akit a méhemből kivettek. Jaj, ne már, válaszolta. Tudtam, hogy ez lesz, ne untass. Szorongás, depresszió, foganási nehézségek. Posztabortusz szindróma, az a neve, P. A. S. Szedd már össze magad, drágám. Fogunk mi még nagyokat mulatni. Még a kezemet is megfogta.

Reggel volt, talán csak hajnal, amikor összeszedtem a holmimat, és hazahurcolkodtam. Messzebb volt a Szőlő utca, mint a pokol.

 

18.

Kis Hajó

A csapból is a falklandi háború hírei szóltak, angolok az argentinok ellen, beárnyékoltak mindent. A mi kapcsolatunk is befelhősödött, hiába beszéltem hozzá, alig figyelt, szűkszavúan vagy egyáltalán nem válaszolt hozzá intézett szavaimra.

 

A Kis Hajóban ültünk. Folyamatosan beszéltem hozzá. Meg akartam hódítani. Szórakoztató akartam lenni, mélyen szórakoztató. De amikor előadást tartottam neki a helyzetemről, nagyon nehéz volt nekem az abortusz után, mégis kibírtam, gyakran úgy tűnt, mintha Gerenda másfelé nézne, máshová figyelne, mintha csak a környéket venné szemügyre, vajon hol állhatott a nagy bombázás előtt a Kakas nevű csárda és kupleráj, milyen lehetett régen a vasútállomás, nem áll-e még, véletlenül, a Mezőgazdasági Szakiskola. Összetörte ezzel a szívem. Megálltam, vártam. Gerenda visszafordította a fejét. Rám nézett, zavart volt a tekintete. Folytasd csak, Magda, figyelek. Újra felvettem hát a fonalat. De nem hittem már a történetemben. Nem is igaz. Meg se történt. Lehet, hogy épp ezt akarta elérni.

 

A Kis Hajó a Népköztársaság útján állt, kis fakkjai olyanok voltak, mint egy miniatűr méretű, rossz koncertterem. Az érzelmi tér holt sarkokat is magába foglalt, olyan helyeket tehát, ahová a hang soha nem jut el. Korábban úgy gondoltam, hogy a legtökéletesebb beszédpartner az, aki a lehető legnagyobb rezonanciát hozza létre körülöttünk. A legjobb társ egybevág a legkiválóbb akusztikus terünkkel. Gerenda ekkor nem volt a legjobb társ. Közönnyel fogadta keserű csillogásomat. Vonzódások, doktrínák, tudások, a finomság minden izgalma, énem egész villogása elporladt abban az ő tehetetlen terében. Sivatag, hómező. Néha azt éreztem, hogy kiválóságom túlszárnyalja az övét. Mintha előnyben lennék vele szemben. A szoros emberi viszony rettenetes gépezet. Az egybeesésre, a pontosságra, a precizitásra alapozódik. Ami eltolódik, az máris fölösleges. A be nem talált szó nem selejt, hanem remittenda. Amit nem fogyasztanak el rögtön, az a zúzdába kerül. Igen drágám, bocsánat, nagyon figyelek. Ennyi volt a juttatásom tőle, gerendai garas.

 

Beleburkolózott a tárgyaiba, közéjük menekült. Volt egy benzines öngyújtója, azt csattogtatta állandóan, bezöldült réz, rajta szánhúzó rénszarvasok voltak bevésve, még Oslóban szerezte, ajándéknak szánta, de nála maradt, Zippo volt a márkája. El nem lehetett volna venni tőle, az iskolában meg lehetett ismerni a halk, kattogó zajról. Ha ült, a másik kezében a cigarettás csomagja volt, amit beledugott egy kemény bőrtokba, Piran, ez volt belenyomva, meg egy tizennyolcadik századi olasz zenész neve, úgy forgatta hosszú ujjai között, mintha aprópénz lenne, trükkös a mutatvány, halálra gyakorolta. A kulcsait felfűzte egy fémkarikára, a fémkarikát egy hegymászó bilincsre akasztotta, azzal illesztette a nadrágjára, úgy zörgött velük, mint egy gyakorlott büntetés-végrehajtó szakember, alulfizetett fegyőr a szegedi Csillagból. És igen, volt egy svájci bicskája is, katonai zsebkés, nála maradt a válogatott korszakából, olyan volt neki, mint egy összterületi szerszámkészlet, meg tudta vele szerelni a cipőjét, hiszen hát, végül is, az volt a lényeg. Kék volt a nyele, nem piros, ha elhagyta volna, utána hozzák, ismerte egész Békéscsaba.

 

Öngyújtó, bőrtok, hegymászó bilincs, zsebkés: egyiket sem sikerült soha megszereznem. Többet értek volna nekem, mint a ki nem mondott szavai. A szavai helyett használta őket. Kirakatba tette általuk a szenvedélyét. Eltitkolta őket. Zajongott a tárgyaival. Csendben megoldott mindent. Testének részei voltak, pótlólagos testi lexikon. Szomorú, nagyon-nagyon szomorú trópusok.

 

19.

Kabir Bedi

Amikor a Sandokan-sorozat elindult Magyarországon, a vetítés napján valóban kiürültek az utcák, mindenki azt a kékes fényt bámulta. Az emberek láthatták, hogy a főhős szeme világoskék, főszerepben Kabir Bedi, és azt is, hogy szemérmetlenül fiatal. Gerenda viszont már nem volt fiatal. Valahol a negyvenes évei közepén járhatott, háta kissé meghajlott, egyértelmű volt, hogy a hasán megjelentek az első zsírmadzagok, zsírkötelecskék, az arca pedig lefogyott, a kemény vonalak közül előugrottak a csontok, idős Uncas, a hosszú életkornak néha kétesek az előnyei. Én most, szerintem, precízen leírtam akkori helyzetét. Öregedését azonban mások észlelték. Egymás között róla beszéltek. Negatíve. Közönségesen. Néha durván. Vagy ironikusan. Ez nekem akkoriban nagyon rosszul esett.

 

Ballonja megkopott. Öltönyei kimentek a divatból. Oxfordi cipőjének lyukas a talpa, vizes lehet a zoknija. A válla összement. A csípője kiszélesedett. Van már egy kis poci, poci, pocakocska. A Tisza cipőket nem küldik már neki. A comb vékonyabb, a híres vádliban helyet találtak már a jelek, visszeres az izomzat. Lóg a melle, ereszkednek a kötőszövetek, nincs minek tagadni. A bőre is kopik, pergamenszerű az egész figura. Anyajegy, szeplő, májfolt, legalább eddig elmaradtak. A legutóbbi térdműtét óta kifejezetten biceg, nem mondom, jól áll neki. Valaki tudott róla, hogy rendszeresen fogászhoz jár. Ekkor már nem a szuvasodás a legfőbb probléma, hanem a fogíny meggyengülése. Visszacsúszik a szövet, a fog pedig mozogni kezd, lassacskán kihull, ha nem, az ujjaiddal is kihúzhatod magadnak. Kezelik, orvosságot is kap, hátha valamennyi megmarad, furcsán is nézne ki fogatlanul, vagy kivehető műfogsorral. Gyomorproblémái lehetnek, ha erőlködik, azonnal szellent. Mintha lenne valami baj a forgóival, igen, az élsport néha így üt vissza. Az egyik bokája folyamatosan kattog, fel lehet ismerni róla, akár a kulcsai zörgéséről. A testnevelés órái magas színvonalúak, mindenki elismeri, de megalázza a gyerekeket, és már nem tudja megmutatni nekik a rúdra mászást puszta kézzel, megcsúszik a tenyere, és aztán nagyot csattan a parkettán az egész ember. Prédikál, kinyilatkoztat, diadalmas történeteket mesél a régi önmagáról. Vége van, lassan vége lesz, nem sikerült a méltóságát megőriznie, kár érte, na.

 

Voltak információim. Pontosan tudtam, hogy mindebből mi igaz, mi nem. De nem is ez volt a baj. Ez a beszéd egy sima ő-re fokozta le Gerendát nekem. Ez elviselhetetlen volt, alig győztem hallgatni. A másikom nekem nem ő. Csak a saját nevén, a tulajdonnevén létezik. A harmadik személyű névmás gonosz névmás. A személytelenség névmása. Eltávolít, megsemmisít. Hatalmukba kerítették az én másikomat. Az egyetemes pótlék halovány alfajaként adták vissza nekem. Ő. Minden olyan dologra alkalmazható, amely nincsen itt. Hirtelen halottnak láttam. A nyelv egy hatalmas mauzóleum, olyan, mint Leniné. Hatalmas fal. Azon vannak az urnák. A felirat olvashatatlan rajtuk. De az egyikben benne van Gerenda. Nem vonatkozik rá semmi, ne vonatkozzon, nincsen rá semmiféle vonatkozás. Te mindig csak te vagy nekem. Nem akarom, hogy mások beszéljenek rólad.

 

Hiszen hát én hódítottalak meg téged. Elbájoltalak, elragadtalak, rabul ejtettelek, elcsábítottalak, évekkel ezelőtt, azon a régi téren. Elraboltalak, messzire futottam veled, ott bújtunk el, hogy biztosítsam a népemen, törzsömön, családomon kívüli kapcsolatot, a diadalmas exogámiát. Lecsaptam rád, akár a villám, akár egy rendőri gumibot. Te vagy az én Szabin Nőm, drága Gerenda, csakis az enyém.

 

20.

Csizma

Az ősz egyik napján Richter Richárd ámokfutása borzolta az országos kedélyeket. A szegedi Csillag börtön fogvatartottjai napközben bútorokat gyártanak a közeli műhelyben. A műhely hangár méretű. Több százan gyártják a bútorokat, minden fegyőrre tucatnyi rab jut. Az egyik hirtelen megőrült. Nem dolgozom tovább. El akarok menni. Felkapta a baltáját, megölt mindenkit, aki csak az útjába került, ordítva vágtatott a főbejárat, az ő kijárata felé. Tizenkét ember halt meg a csapásai alatt. Rádióhírek, TV-s műsorok, és meglepően sok cikk a Népszabadságban. Nem értettem, miért ez a túlbeszélés. Aztán rájöttem. Richter Richárd helyzete sokban hasonlított a miénkre, mindenkiére. Az ország börtön volt. Aki elmegy, disszidál. Ne rohanj, elkapunk. A Magyar Néphadseregben való szolgálat pedig kifejezett börtönbüntetés volt. Csak azért, hogy tudjad, mihez tartsd magad.

 

Gerenda nem volt sorkatona. A belügyes sportolók felmentést kaptak, jelentős könnyítéseket. De most, amikor a Lipták cukrászdában sűrű Lánchíd konyakokkal sirattuk el az apját, aki tíz éves magány után azon az őszön hunyt el valamelyik gyulai tanyán, beszámolt életének utolsó szörnyűségéről.

 

Anyám szövőnő volt, az apám meg szövőmester, talán mind a két szó ugyanazt a munkát jelenti. Nehéz egyedül élni a tanyán. Néha kibicikliztem hozzá, jobb időkben kimentem autóval, ne lássa azt senki, erre jutottam. Szomszédok nincsenek. Folyóvíz, villany, gáz nincs. Régen volt egy tanyaközpont, de régen megszűnt a bolttal meg a kocsmával együtt. Beljebb költözni nem tudott, egyáltalán nem voltak tartalékai, a havi nyugdíjából élt. A ház rogyadozott. A plafonig fölpenészedtek a falak. Zsíros mocsok minden tárgyon, lekaparhatatlan rétegek. Addig hordta a ruháit, amíg le nem rohadtak róla. Néha vittem nekik újakat. Az orosz búvárszivattyút rákötöttem a biciklimre, felhoztam neki a kútból a vizet, erős sugárban leverettem róla a mocskot, aztán elkezdődhetett egy újabb negyedév, félév. Gumicsizmát hordott, azzal nem volt dolog: lemostam, megszárítottam, visszaadtam rá, mehetsz. Aztán egyszer baj lett a csizmával.

 

Orosz egyenruha darabjait hordta magán, összevissza rétegekben. A felső cuccot rendben levettem róla, ott remegett alatta egy hetven éves, alkoholista ember szörnyűséges teste, hagyjuk is ezt. A hosszú nadrág meg az alatta lévő jéger azonban sehogy sem akart kijönni a csizmaszárból. Rajta akartam hagyni a lábán a csizmát, hogy ne kelljen a sárban csupasz lábbal tocsognia, de nem jött ki a gatya. Rángattam, kiabáltam, mondta lassan, hogy hagyjam abba, fáj neki. Nocsak, hát azt meg miért. Odahoztam egy kis padot, ráültettem. Körbevágtam a nadrág szárát a csizma fölött, aztán meg két oldalt is, levettem róla a csomagot, olyan volt az egésznek a szaga, mint a megerjedt babaürüléknek, oda is hánytam. Körbetapogattam a csizma szárát. Vastag volt a gumianyag, mintha vékony szivaccsal tekerte volna körbe a lábát. És hát mozgott az egész. Valami lény tekergett mindkét csizmában. Nagyon megijedtem. Ölben vittem be az apámat a szobába. Nekiestem a késsel csizmáknak, nem tehettem mást.

 

Belerohadt a lába a csizmaszárba. Megrothadt az egész, ceruza-méretű férgek tekeregtek benne, több helyen is kilátszott a csont, itt-ott még látszottak a kapcarongy maradványai. Lemostam vízzel. Kiszedegettem az élősködőket. Aztán leöntöttem a lábát a maradék pálinkájával, úgy vonyított, akár kecskék levágás előtt. Felültettem a biciklimre. Mezítláb volt, hadd szellőzzön. Bevittem a gyulai kórházba.

 

Őket kivégezték, nem kérdés. De valaki lassan megmoshatná az én lábamat is.

 

21.

Kárpátia

Anyám csendben aludt, éjszaka nem volt vele semmi problémám, és általában hamarabb is keltem, mint ő. Fogat mostam, lezuhanyoztam, felöltöztem, elkészítettem a reggelit, az övét meg az enyémet is, aztán kimentem a kertbe. Általában egy kis bögre aludttej az ételem, ittam hozzá egy hosszú kávét mézzel. Vártam, hogy anyám szóljon nekem. Bizonyos értelemben ez volt a nap fénypontja: bármi megtörténhet megint. Aztán általában újra megszállt a gond. Gerenda gondja, magamban így neveztem.

 

Voltak szomorú ébredéseim: még mindig nem az enyém. Voltak szívet tépő, gyöngédségtől túlcsorduló ébredéseim: egy ágyban aludtunk, de hát csak álom volt az egész. Voltak átvirrasztott ébredéseim: miért nincs itt velem, itt kellene lennie, igazán nem nagy dolog. Voltak ártatlan ébredéseim: nem volt itt, nincs is itt, de majd itt lesz, csak ki kell várnom. És voltak pánikszerű ébredéseim: szerencsétlen vagyok, mindenem fáj, ha a fájdalom ölne, most azonnal meg kellene halnom. Szívdobogás, fulladás, őrjöngő rettegés, ahogy a nagy könyvekben meg van írva. Ha szerencsém volt, ekkor szólalt meg az anyám. Merre vagy, Magduskám. Gyere már, annyira éhezem azt a fííínom reggelit. Levettem az éjszakai pelenkáját, segítettem neki enni, váltottunk néhány szót, aztán indulhattam a gimnáziumba.

 

Akkoriban az volt a téma az osztálytermekben és a tanáriban is, hogy amerikai mélytengeri kutatók megtalálták a Titanic maradványait. Hatalmas test, kettőbe törve, a tenger legalján. Lehetett látni, ahogy a hajó a felszínen kettőbe törik, aztán a gyorsabban süllyedő első rész lassan megemeli a hátsót, egész a függőlegesig, csak akkor indul el a lift, egészen a világ fenekéig. Négy fokos víz. Narancsszínű mentőmellények, lassú elfagyás. Üres csónakok.

 

A számunkra ebben az volt az érdekes, hogy anyám ott volt a mentéskor, fent ült a Kárpátián. Gyerek volt még, nem emlékezett semmire, de nem volt kétség, mert a hajó kapitányától kapott egy hivatalos papirost a saját nevére, a menekültek megmentőjének, helyszín, dátum, aláírás. Kimentek Amerikába, aztán visszajöttek. Ennyi volt az életük. Akkor épp félúton jártak, jöttek hazafele. Az apja, azt hiszem, a rosszabbik részt választotta. Vagy mi is lenne a haza, hát, talán már nem is lehet tudni. Nem beszéltem erről anyámnak. Túlságosan felkavarta volna. De Gerendának szóba hoztam.

 

Először nem hitte el. Titanic. Kárpátia. Jaj, hagyjál már, Magda. Aztán amikor elővettem az anyám oklevelét, kicsit megtört, de még beszélt tovább. Bármikor gyártok neked egyet, csak szólj, ha szükséged van rá. De aztán csak feladta. Nézegette a papírt. Kiteregette maga előtt az asztalon. Nézegette, tologatta, vizsgálta. Megalázta a hajtogatás fadarab-jellegű töredezettsége. Megalázta az azóta eltelt rengeteg idő. Majdnem egy egész évszázad. Rendben, elfogadom a bizonyítékot. Csodálatos lehet. Csodálatos lehet jelen lenni egy jelentős történelmi eseménynél. És a végén kapni egy igazolást a jelenlétedről. Be kellene kereteztetni, nem gondolod? Nem gondoltam. Anyám az éjjeliszekrényében tartotta. Számon tartotta, bent tárolta lassan romló emlékezetében. Soha nem vette elő. Gondolom, azt gondolta: minek.

 

Gerenda felemelte a fejét. A kerek pohárból lassan kortyolta ki a nem létező konyakcseppeket. 1937-ben születtem. Láttam, ahogy az oroszok elkergetik a gonosz németeket. Láttam 1956-ot. Láttam 1968-at. Talán azt is fogom látni még, ahogy ez a mostani kommunista mocsok lehull a semmibe. És látni fogom azt is, amikor a nácik visszajönnek. És mégsem lesz semmiféle esemény, amiről papírom lehetne.

 

22.

A kupac

A Csaba szálló legszebb pincérnője szóvá tette, hogy Gerenda a Kőrös Hotel éttermének pincérnőjénél ugyanazt a gyengéd és angyali pillantást vetette be, miközben a cigánypecsenye égi mását megrendelte nála, mint amely őt annyira lenyűgözte, amikor ugyanez a pillantás neki szólt. Kicsit elszégyelltem magam, de örültem is, hogy végre szóvá teszik Gerenda folyamatos kokettálását, untam már nagyon. De a férfi is zavarba jött. A tányérját nézve, piros fülekkel azt válaszolta, hogy tényleg ennyire egyszerű lennék. A nő elnevette magát, csak úgy rezegtek rajta az olcsó brossai. Nem, tanár úr, ez nem egyszerű. Ez éppen egy (büszke volt a szavára:) bonyolulat.

 

Igen, Gerenda néha tényleg tudott gyengéd és angyali lenni. Úgy volt gyengéd, hogy a részeddé vált. Végtelenül és kiapadhatatlanul a te részeddé. Voltak maradéktalan harmóniában eltöltött csodálatos estéink. Gyengéd és lassú megnyilvánulásokból épült fel az egész jelenetsor. Eljött értem az autójával, soha nem jött be a házba, de kinyitotta az ajtót, és megvárta, amíg az autós kiskabátomban beszállok. Az autóját letette, mert a Népköztársaság útján lakott, aztán ittunk egy gyors rövidet a Belvárosban. Volt jegyünk a színházba. Bal felső hatos, mint a fogaknál, ezen sokat nevettünk. Nem szerette a bérletet. Közönséges dolognak tartotta, alpárinak, sorozatgyártásnak. A vígjátékokat is unta, nehogy már parancsra kelljen nevetnem. A szünetben pezsgőt ittunk, kijárt. Aztán elmentünk vacsorázni. Csaba szálló, Kőrös hotel, vagy a nagyon előkelőnek számító Bajor Étterem, ahol forró vizes melegítőt adtak a korsó sörökhöz. Nagyon fájt, amikor véget ért az este. Újra vissza kellett térni a ritmushoz. Rosszabb volt, mint ez a felekezeteken túli, különös nirvána. Képes volt megcsinálni. A baj csak az volt, ehhez a kiváltsághoz, azt hiszem, más is hozzájuthatott. Próbáltam nem gondolni erre. Maradjon nekem, ami az enyém. Hívott egy taxit, kifizette előre, azzal küldött haza. Anyám mindig megvárt. Soha nem kérdezett semmit. De egy nagyon mély értelemben kinevette ezt a kapcsolatomat. Még az is lehet, hogy igaza volt.

 

Azt hiszem, ebben az évben volt Csernobil. Iszonyú katasztrófa, olyan jellegű, amitől az ember mindig is félt. Nagyobb baj, mint egy bomba. Nagyon féltek, és összevissza beszéltek az emberek mindenféle dolgokat. Egy általános iskolai osztálytársam azt állította, hogy amikor a tragédia napján traktorosként végignézett a földjén, a magba szaladt káposztafejek egy az egyben közvetítették a Kossuth rádió adását. És voltak, akik azt híresztelték bizonyított állításként, hogy az atomerőmű hatalmas termei azon a napon gázkamraként funkcionáltak. A holttestek meztelenek voltak, hatalmas kupacot képeztek, fölfelé haladva folyamatosan nőtt a testi erő, ki akartak kapaszkodni a nem tudni miből, sok volt a kétségbeesetten szeretkező fiatal pár, folytatták az üzekedést a halál után is, a testi csomó legtetején pedig ott feküdt a legerősebb férfi, győztesen és mindörökre magányosan. Odakint lezárták a várost. Mintha lebombázták volna rengeteg atommal. Néhány évtized múlva fog majd kinyitni. Jó lenne ott lenni, de már nem leszek.

 

Arra gondoltam, hogy mit tettünk volna, ha mi is ott lettünk volna azokban lezárt a csernobili termekben. Megkínált volna egy kis konyakkal, hogy ne féljek annyira. Piknik-szerűen megvacsoráztunk volna, gondolom. Szeretkeztünk volna abban az iszonyú káoszban. Aztán adott volna nekem egy igazi búcsúcsókot. És csak ez után indult volna el egyedül felfelé.

 

23.

Piran, Ithaka

Volt egy kicsi könyvem, néhány éves lehetett, az ember kialakulásáról szólt, a homályos kezdetektől egészen a homo sapiensig. A végére azt írták a szerzők, hogy a Földön négymilliárd ember él, s ezek mindegyike ugyanannak a fajnak a tagja, szeretetben és békében kellene élnünk egymással. Elképesztően magasnak találtam ezt a számot. És hát közben se világbéke, se szocialista szeretet. Ezért aztán nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy Zágrábban megszületett az ötmilliárdodik ember. Nocsak, micsoda gyorsulás. Néhány év alatt egy egész milliárd. Amúgy meg el nem tudtam képzelni, hogyan számolták a megszülető embereket, miért éppen Zágráb, és mi történt a születéskor, hohohohó, gyere csak ide, drága kis Ivócskám, te vagy ezen a bolygón az ötmilliárdodik ember, már szobrod is van odakint a téren.

 

Én már nem akartam gyereket. Azt hiszem, Gerenda sem, volt már neki négy. De a tenger nagyon érdekelt. Az volt a véleményem, hogy minden európai lakosnak évente legalább egyszer le kell ütnie az ipi-apacsot a Földközi-tenger partján. Onnan jöttünk. Apránként csúsztunk fölfele. Egészen a skandináv világig. És a gyomorkeserűknek is megvan a maguk történeti rétegzettsége. Délen Fernet Branca. Középen Unicum. Odafent Jagermeister. Az eszkimók meg nem fogyasztanak semmit, elég nekik a hideg. Szóval: kenyér, olaj, olívabogyó, bor. Vissza kell oda menni. Autóval, Zágrábon keresztül, lassan.

 

Elővezettem a tervemet Gerendának. Meglepő módon azonnal elmosolyodott, és azt mondta, igen, mehetünk, készpénznek veheted. Amióta a magyar kormány olimpiai szaktanácsadója lett, újra sokat utazott. Van egy útja nyáron, vagy hát majd lesz, ugye, elvisz magával, és utána belefulladunk a konferencia-turizmusba. Két hét zavartalan boldogság, állami pénzből. Nem bírta már Margitot. Ki akarta magát nyaralni a saját életéből. Átugrottam az ölébe, fuldokoltam a boldogságtól, sírva puszilgattam a sovány és borostás arcát. Ugyan, Magda, nincs erre szükség, nyílt helyen vagyunk, de azért ő is nagyon örült, örült nagyon az örömömnek. Piranba mentünk, abba a városba, amit a bőr cigarettás tokja ábrázol. A helyi zeneszerző neve pedig az volt, hogy Giuseppe Tartini.

 

A róla elnevezett főtéri hotelben szálltunk meg. Adtak reggelit, adtak vacsorát, az ebédet lemondtuk, egész nap úsztunk meg napoztunk a sziklák között. Ha nagyon megéheztünk, bejöttünk a központba, ittunk egy kávét, ettünk egy brióst, hideg ásványvíz, aztán megint egy kávé. Végig sütött a Nap. Eszelős fények, eszelős meleg, váratlan ragyogás. Az úszás meg a napozás között Gerenda néha felolvasott a könyveiből. Volt egy Kavafisz-verse, valahogy úgy kezdődött, hogy Ha majd elindulsz Ithaka felé, / válaszd hozzá a leghosszabb utat, / mely csupa kaland és felfedezés. Azt nagyon szerette, sokszor olvasta nekem, a nyaralás végére meg is tanultam, máris megtudhattad, mit jelent Ithaka. Álmodoztunk, tervezgettünk, elaludtunk. Konstatálnom kellett, hogy Gerenda napközben is erősen horkol, annyira nevettem ezen, hogy alig bírtam abbahagyni. Szerette a fügét, ez néha megtréfálta. Nagyon idegesítette, hogy nálunk nehezen terem meg. Az aszaltat meg utálja. Este lezuhanyoztunk, megvacsoráztunk, kiültünk a térre, hallgattuk a zenészeket, és néztük az eget. Rengeteg helyi vörösbort kellett inni, sok-sok vízzel, aztán föl a szobába, és szeretet. Óvszert használtunk. Otthon nem kellett védekeznie, itt meg rájárt a készletre. Nagyon nevetséges volt, amikor felhúzta a hintőporos gumidarabot, titkoltam, hogy vigyorgok. Amikor vége lett, sírtam. Bizonyos voltam benne, hogy mégiscsak léteznek azok a nagy és hozzáférhetetlen dolgok, amiket akkoriban tagadni volt szokás. Talán neki is sírnia kellett, de ahogy szokta, most is eltitkolta.

 

24.

Burkok

Idilli hetek voltak, egy részlet a Paradicsomból, már ha lesz Paradicsom valaha is: lehet, hogy ez a két hét csak önmagát képviselte. Utánuk más idők jöttek. Tüntettek Budapesten a romániai falurombolás ellen. Letolták a falvakat a felületeikről a hatalmas gépeikkel. Az emberek beköltözhettek az éhező városokba. Vizet öntöttek a helyekre, víztározó lett a magyar településekből, bután meredtek ki a zavaros folyadékból az immár harang nélküli templomtornyok. Haragos volt a magyarországi tüntetés, nagyon dühös. Érezték a népek, hogy most az egyszer tényleg igazuk van. És hát azt is látni lehetett, hogy mindez helyettesítés, nem csak arra a kormányra haragszanak, hanem erre is itt, a miénkre. Jönnek majd Trianon népei, és felfalnak minket. Én ettől rettegtem. Mindenkinek félnie kell valamitől. Amitől félsz, az legyen a tanácsadód.

 

Az igazság fogalma tényleg léket kapott azokban az évtizedekben, talán el is süllyedt. De azért az aligha lehetett kétséges, hogy, teszem azt, amikor a szövetséges haderők Berlin felé törtek, valóban a Gonosz ellen harcoltak. Ők hordozták az Igazat, és a másik oldalon álltak a Rossz Fiúk. Néha jólesik az igazság, az igazság illúziója. Gerenda sohasem értette ezt. Az atlétikai teljesítmények mérhetőek. Neki ennyi igazság bőven elegendő is volt. A szocializmust utálta, de nem nagyon foglalkozott vele, a hazai vezetők nem befolyásolhatták a stopperóra vagy a mérőszalag működését. Amit pedig Pesten látott, azt nem tartotta vonzónak. Vegyes ellenzék, jönnek minden irányból. Az apja megrohadt lábára gondolt. Nem hitt a hatalomváltásban. Egyszer majd letisztul, talán. Addig ő ragaszkodik a szalagjaihoz, óráihoz. Felfogása hatással volt rám. Nekem nem volt se centim, se stopperórám. De abban, például, biztos voltam, hogy Gerendáról csakis én tudom az igazat.

 

Vele kapcsolatban nagyon határozott volt az igazság-érzetem. Egyrészt úgy véltem, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki Gerendát igazi valójában látja. Különböző burkok vannak rajta. Ruhák, szerepek, kapcsolatok, választott feladatok. Ezeket le kell fejteni. És lehet ugyan, hogy a lefejtés után nem lesz alatta semmi, de akkor az a híres semmi lesz maga az igazság. Másrészt azért, mert saját speciális igényeimet olyan igazság-együttesnek tüntettem fel, amelyből soha nem voltam hajlandó engedni. Szegény anyám halkan nevetett ezen a kapcsolaton. Annyira halkan nevetett, hogy azt hitte, nem is fogom meghallani. De meghallottam, és nem értettem egyet az indokaival. Gerenda. Igazából nem érdekel, hogy öreg, elfoglalt, házas, gyerekes, híres és csakis testnevelésileg iskolázott, elvetemült kokettkirály. Szép verseket ismer. Tud gyöngéd lenni. Akárki is a felesége, mindet utálja. Telnek az évek, és még mindig ragaszkodik hozzám. Gerenda, for ever!

 

Minden hatalma megvolt fölöttem. Nekem viszont minden tudásom megvolt róla. Az igazságom róla az volt nekem akkor, az a különös fantázia, hogy újra meg újra – késlekedik. Hiába várom, folyton késik. Várat magára. Mégsem tagadom meg. Nem sározom be. Nem árulom el. Megdönthetetlen része ez neki. Nekem is az. Legalább egyszer meg akarom ismerni. Még a halálom előtt. Nem akarok úgy meghalni, hogy igazából ne találkoztunk volna. Ez talán illúzió. De nekem azt tanították, az igazság érzése az illúzió legmélyén lakozik. Nem az igazság igaz, hanem az illúzióhoz való viszonyod, az válik igazzá. Találd meg. Hántsd le a sallangjait. Tisztítsd meg. Nehéz nemesfém van a legmélyén, tompa fényű és megváltoztathatatlan.

 

Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.


Főoldal

2019. augusztus 13.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png