Prózák

 

8._Csabai_L__szl___2.jpg 

 

Csabai László

 

Hárman

 

Balra Tamás, jobbra Márton. Középen Bogár Katalin. A lányon fehér ruha kék övvel. Ragyog az öv, miként Katalin fekete szeme és haja is. A testében pedig van valami delfinszerű. Éppen kitöltené az öledet, ám ha meg akarod ragadni, kicsúszik a kezed közül.

            Nincs szebb lány Nyárligeten Bogár Katalinnál. És nem is lesz. Ezt mindenki tudja.

            – Te készülsz a jogra? – kérdi Katalin apja Tamást, aki abbahagyja a limonádé szürcsölését, és megtörli száját.

            – Igen. Bíró szeretnék lenni. Büntetőügyekben.

            – Ennyire mérges vagy az emberekre?

            – Akik másoknak nagy kárt, fájdalmat okoznak, azokra igen. De ezt majd elnyomom ítélkezéskor. Hideg fejjel kell a döntést meghozni.

            – Te pedig akkor a leendő festőművész vagy – mondja az apa Mártonnak.

            A fiú arcán elégedett mosoly suhan át.

            – Ez az álmom. És az leszek. Ha nem vesznek fel a képzőművészetire, akkor az iparművészetire megyek. És festek meg szobrászkodok, bárhogy történjék is.

            – Volt már kiállításod?

            – Csoportos tárlatokon szerepeltem eddig. Jó kritikákat kaptam. Különösen a sóstói sorozatomra. Az egyiket Katinak adtam.

            – Láttam azt a képet. Tetszik. Nem krikszkrakszokat kensz a vászonra, mint sok szélhámos.

            – A nonfiguratív festészet is lehet érdekes. De ha valaki csak olyan képeket készít… Hát az tényleg gyanús.

            – Fesd le Katit!

            – Örömmel tenném. Már kértem, hogy álljon modellt.

            A lány behunyja szemét. És bólint.

            – Itt fogod lefesteni, nálunk.

            – Rendben.

            – És ruhában.

            – Persze.

Elpirulnak.

            – Szóval házibuliba akarjátok vinni Katit – tér rá az apa a fiúk kérésére. – Szimpatikusak vagytok nekem, de Katit nagyon féltem. Ő az egyetlen gyermekem. És neki is csak én vagyok. Az édesanyja két éve… Ezt tudjátok. Folyton azt hallani, hogy ezeken a bulikon hányásig isznak a fiatalok. Meg tablettákat szednek.

            Tamás és Márton biztosítják az apát: ők nem ilyenek, és a többi meghívott is rendes alak. Az apa még beszél egy darabig bizonyos elfajzott, hajukat pirosra festő, fülükbe zsilettpengét akasztó fiatalokról, de végül elengedi lányát. Amikor kikíséri őket, a folyosóra beszűrődik egy Kossuth téri csoport szónokának megafonos hangja. Felvonulást szervez a Munkásőrség megyei központja elé.

            – No és, fiúk, mi a véleményetek a tüntetésekről?

            – Rendszerváltás lesz. Ez jó! – mondja Tamás, és Márton is hevesen bólogat.

            – Tehát úgy gondoljátok, hogy jó? Az jó, ha így gondoljátok.

 

*

 

Márton beáll Opeljével Tamás Renault-ja mellé. Még mindig nem szokta meg, hogy immár mindenki nyugati kocsival jár. És úgy véli, baj is lenne, ha megszokná. Nagy levegőt vesz. Kellemes a nyárvég. A járdán széttaposott diók kesernyés-üde illatot árasztanak. Becsenget. Tamás jön ki. Összeölelkeznek. Öt éve nem látták egymást, ezalatt sokat változtak, bajuszt növesztettek, egyetemistából komoly, befutott értelmiségivé váltak, de ahogy elmúlik a meglepetés, harmonikusan és magátót értetődően társul a régi test- és arcforma az újhoz. Rengeteg beszélnivalójuk lenne Kati nélkül is, de Kati miatt meg annyi, hogy nem érdemes belekezdeni. Ki tudja, hogy sülne el. Megjelenik a nő. Végigsimítja gömbölyödő hasát, tudat alatt is figyelmeztetve Mártont döntése súlyosságára, aztán megöleli Tamást. Csendben búcsúzik. Addig Márton bepakolja a bőröndöket.

 

            – Itt festettél le először! – mutat Kati a bujtosi fűzfasorra, mikor kikanyarodnak a körútra. Március vége van, a fűzeken nincs még levél, de érezni a háncsot és kérget szakítani akaró fájdalmas törekvést.

            – Másodjára – helyesbít Márton. – Először nálatok. Apád ott állt végig.  

            – Igen. Izgult, mint egy meccsen. A kép azóta is a nagyszoba falán lóg.

            – Elfogadta már az öreg a döntésedet?

            – Nem hiszem. Csendben van. Csak a legfontosabbakat közli velem. Idő kell még neki – mondja Katalin, lemondóan.

            – És te, te biztos vagy magadban?

            – Én igen. És ne is próbálj megingatni! Te vagy az, akinek inkább aggályai lehetnek.

            – Nekem? Hiszen én csábítottalak el.         

            – A csábítás még nem szerelem.

            – Ezt már megbeszéltük. Én mindig szerelmes voltam beléd. Az elcsábítás előtt és után is. És persze most is az vagyok.

            – Amikor elcsábítottál, még egy ember voltam. Most már kettő vagyok – s a hasára mutat.

            – Elveszlek mindkettőtöket. Hárman leszünk. Mi hárman. Megbeszéltük. Ez nem gond. Csak Tamás.

            Hallgatnak. Márton töri meg a csendet:

            – Nem fogsz még egy ilyen jó férjet találni magadnak. Tamás jobb ember, mint én.

            – Tudom.

A levegőben gomolygó madárcsapat. Nem tudni, délről érkezők vagy északra távozók. Mintha maguk sem tudnák. De egyszerre mégis elindulnak a hegyek felé. 

Mártonnak ez van a nyelvén: „Én berendezkedtem az alkalmi kapcsolatokkal tarkított egyedüllétre. Jó volt nekem úgy. Tamás viszont elsorvad nélküled.” Mégsem mondja. Mert akkor megállnának, és nem mozdulnának. Se előre, se vissza. De Tamást dicsérnie kell tovább. Nagyon furdalja a lelkiismeret.

            – Harminc évesen főjegyző. Ezt senki nem gondolta volna.

            – Ő sem. És mégis megőrizte szerénységét. De nem úgy, hogy rájátszik. Egyszerűen ő ilyen: tanul, teljesít, a sikereit meg elrejtené. Az anyjának én mondtam el a kinevezését. Ha összejön a nagycsalád, akkor ő kérdez, ő dicsér. És keresi, kinek, miben ajánlhatja fel a segítségét. Mindenkiért felelős. Nem értem, hogy bírja. Viszont ha panaszkodom, hogy unom magam, mindent félretesz. Én vagyok neki az első. És még ebben sem tolakodó. Csak úgy megemlíti, hova mehetnénk. Ha van kedvem. Mert ha nincs, nem erőlteti, ne is beszéljünk róla többet.

            – És az anyagi biztonság, amit teremtett neked… a villátok…

            – Az mintha csak kinőtt volna a földből. Csempét választunk, kandallót, bútorokat, és szépen összerakódik a ház. Nyárliget legjobb helyén. A legjobb szomszédokkal. A kertünknél kezdődik a Sóstói erdő. Tölgyek alatt élünk. Ahol mégis süt a nap.

            – És neked ez kevés.

            – Jobb esetben úgy érzem, kevés. Máskor viszont egyenesen megőrülök a sok tökéletességtől. Minden sikerül, minden megvan, ha nincs, hamarosan meglesz. Ház, kocsi, utazás, társaság. Most pedig a gyerek. Évekig nem lehetett. Pedig nagyon akartam. Ő türelmesen várt. Tartotta bennem a lelket. A legjobb doktorokhoz vitt. És tessék! Megbolondulok, hogy ezt is neki kell köszönnöm. Csak te menthetsz meg. Magaddal.

            – Nem várhatod el egy kiváló embertől, hogy még művész is legyen, mert akkor már nem kiváló ember lenne, hanem superman. Igazságtalan vagy.

            – Az vagyok. És alávaló.

 

*

 

Tamás a Mercedesével beáll Márton BMW-je mellé. A költöztetőmunkások már zárják a platót. Tamás megmondja nekik a címet. Aztán Mártonhoz fordul. Megölelik egymást.

            – Jól vagy, Marci? – kérdi őszinte aggódással, de nem merve a másik szemébe nézni.

            – Megvagyok, a körülményekhez képest. Ne búcsúzzunk hosszan, mire a teherautó megérkezik, nektek is ott kell lennetek! – mondja, ezt már inkább Katalinnak. A nő megsimogatja a férfit. És megcsókolja a fejét. És hirtelen úgy érzi, ez akár Tamás feje is lehetne. „És miért is ne? Hárman. Mi, hárman. Persze, nem lehet…”

 

            – Eszter mikor jön? – kérdi már a körúton robogva Tamás. A fűzek a novemberi fagyokra ledobták leveleiket. Most az út fölé dőlnek. Viharos tehát a szél. A fűz ágai nagyon hajlékonyak, de hirtelen törnek. És ilyenkor nyikorog a törzs. Sír.

            – Jön majd – válaszol Katalin élénken, remélve, persze hiába, hogy a körülményekbe menekülhet a lényeg elől. – Ma még ott alszik. Marci kérte, hogy legyen mellette a lánya. Vagyis a lányod.

            – A lányunk. Tudod, hogy nem támasztok rá kizárólagos igényt. Ő nevelte fel. Vagyis… ő volt többet vele.

            Katalin apró tükröt vesz elő. Nézegeti magát. Megigazítja ajkán a rúzst.

            – Tetszem neked? – s a nő arcán fájdalmas kacérság jelenik meg, amitől Tamásnak szúrni kezd a szíve.

            – Viccelsz? – kérdez vissza, nagyot nyelve.

            – Még mindig? Negyvennyolc vagyok.

            – Felismertelek a tévében, az a fekete kosztüm volt rajtad, azt hittem elájulok a vágytól.

            – Szóval észrevettél. Két másodpercig voltam látható. Amikor Marcit kihívták. Tízmilliót kapott.

            – Megérdemelte – fogja vissza Tamás a hevületét.

            – Nem fogják kikezdeni? Politikailag. Hogy lefeküdt nekik.

            – Túl nagy név már ő ahhoz. Kinek volt egy éven belül kiállítása az Ermitázsban meg a MoMA-ban?

            – A MoMA-t ne is mondd! A kiállítás éjszakáját a szabadban töltöttük. Marci ugyanis elhagyta a bérelt lakásunk kulcsát. Csak másnap délben tudtuk kinyittatni. Rendőri felügyelettel. Ez az ember mindent elhagy. Iratait, pénzét, bakkártyáját. És otthon sem lel semmit. Egész napja keresésből áll. Folyton kérdezgeti, ezt vagy azt nem láttam-e. A végén meg azzal gyanúsít, hogy én tettem el. Megőrülök! Mit kezdenék én az ő ecsetével vagy öngyújtójával? Az iskolából is hazarendelne. Felhív, és ordít a telefonba. Tiszta égés a kollégák előtt.

            – A nagy alkotók ilyenek: szétszórtak – védi Tamás őszintén barátját.

            – Igen? És a koszos gatyájukat, zoknijukat és szétszórják? Marci disznóólat csinál a házból.

            – Ezt akkor is tudtad, amikor hozzáköltöztél. Ő nem csapott be. De te őt, azzal, hogy hozzáköltöztél, becsaptad.

            – Mert akkor… Más látni, és más évekig megtapasztalni valamit. De ez a rendetlenség még a legkevesebb. Amit végképp nem bírtam, hogy Marci egy önző, lusta kölyök. Semmit nem csinál meg, ami nem tetszik neki. Azt mondja, nem ért hozzá. Soha nem járt bankban, hivatalban, soha egy csekket nem fizetett be. Bevásárolni? Ugyan! Bezzeg követelőzik, ha nincs valami. Vagy nem pont olyan, mint amilyet szeretne.

            – Viszont remek szerető. Nálam biztos jobb.

         – Veled sincs semmi baj. Nem vagyunk már húszévesek. Sajnos. Vagyis inkább szerencsére – mondja a nő. S közben mégis sóhajt.

 

Becsorognak Tamás háza elé. Mintha az autó is elmerülne gondolataiban. Tamás kiszáll, és tanácskozik a munkásokkal. De mielőtt azok elkezdenék a behordást, visszamegy a még mindig a kocsiban ülő nőhöz.

– Mi legyen, Kati?

– Nem tudom. Várok itt még egy darabig. Míg megjön az erőm. Ha nem jön meg, elmegyek. De nem hozzá, csak úgy el. Hogy magam legyek. Az lenne a legjobb. Szerencsétlenséget hozok rátok. Meg magamra. Meg Eszterre. Kurva vagyok.

–  Nem vagy az.

– Elkényeztetett kölyök vagyok, aki jó dolgában, nem tudja, mit csináljon…  – aztán hirtelen fordulattal: Azt a kis szobrot a teraszasztalon még nem láttam. Remélem, nem Marcitól van.

– Az ócskapiacon vettem. Egy pásztorbotot felemelő szomorú juhász subában.

– Én meg innen azt hittem, egy kitárt szárnyú madár.

– Nem, nem madár.

 

 Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.


Főoldal

2019. július 17.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png