Prózák

 

8.Egressy_Zoltan_uj.jpg

 

Egressy Zoltán

 

Hold on

(részlet)

 

Tíz éve harmincöt éves voltam. Sok hibával, tévedéssel tarkított, ám alapvetően lelkes, aktív időszakon voltam túl.

         Néhány évvel korábban még a konzerváló, később a hibernáló módszerben hittem. Számolgattam, kotyvasztottam, kis laboratóriumomban készültem az emberiség történetének legnagyobb dobására. Nappal tanítottam az egyetemen, időnként ócska szerelmekbe estem egy-egy tanítványommal, általában nem kis nehézségek árán szabadultam meg tőlük, majdnem minden kalandomat megbántam, mégse volt megállás, újabb és újabb szívafférokba keveredtem. Örök lelkiismeret-furdalással, mert pontosan tudtam, semmi szükségem ezekre az élményekre.

         Az éjszaka volt az igazán élvezetes, produktív időszakom, akkor éltem igazán, lázban égve kísérleteztem. Egyedül dolgoztam, senkit nem avattam be a munkámba, még asszisztenst se fogadtam. Féltem, ha lenne valaki mellettem, esetleg elkotyogna valakinek valamit. Ha nőt vennék fel, szerelmi bonyolódás alakulhatna ki. Csak magamban bíztam.

         Időutazással akkor már rég nem akartam foglalkozni, korábban felmerült, de csak ötletszinten, halványan, amennyire mindenkiben, aki az enyémhez hasonló területen dolgozik. Megcsapott a gondolat szele, de alapvetően sci-fi gagyinak tartottam a dolgot. Tisztában voltam a paradoxonokkal, tudtam, miért megoldhatatlan, miért nem sikerülhet. Az ideiglenesen mindenkit fogva tartó, szinte kötelező tehertől így elég könnyen megszabadultam, maradt nekem az, ami igazán érdekelt. Az is kellőképpen logikátlannak tetszett persze, bár a klónozás felfedezése után hatalmas távlatok kezdtek nyílni, míg morális okokból világszerte le nem állították az egyébként akkor már komoly eredményekkel kecsegtető programokat. Hivatalosan le is álltak, nem hivatalosan nem tudni, hol mi történik. A nemrégiben véget ért kínai-indiai villongások során mindkét ország az emberklónozás gyanújába keveredett. Mindent elsöprő, egyértelmű bizonyítékra végül nem bukkantak.

         Egy darabig szépen haladtam, fokról fokra, lépésenként, időnként meglepetésszerűen felgyorsult a folyamat, néha már-már ujjongtam, annyira közel kerültem a megoldáshoz, nem egyszer fel kellett ordítanom, a homlokomon ijesztően dagadtak az erek – előfordult, hogy őszintén megrémülten, amikor a tükörben megláttam magam –, sokszor úgy éreztem, egy másodperc, egy milliméter, egy sóhaj hiányzik. De annyi mindig hiányzott.

         Egy idő után elfáradtam. Azt gondoltam, talán túl sokat akarok. Az Istent, ha létezik, a szövetségesemmé kellene tennem ahhoz, hogy sikerüljön a terv. Viszont el tudom képzelni, hogy egyszerűen nem engedheti meg másnak az istenkedést. Ezt aztán lassan kezdtem bizonyosságnak érezni. Elment a kedvem az egésztől.

         Jöhettek megint a nők.

         Tulajdonképpen kellemes időszak köszöntött be. Fiatal voltam és népszerű. Jöttek a bombasztikus testek, a seggig érő hajtengerek, mindig mások, újak, szépek, jópofák, kedvesek, sűrű volt az az időszak, sűrű és édes volt az anyaga, mint a méz. Miután semmilyen területen nincs és soha nem is volt ínyemre a dehumanizálás, a nőkben mélységesen tiszteltem az embert is, nem tekintettem lélek nélküli testcsodának őket – de a lelkemet óvtam, nagyon vigyáztam, nehogy elköteleződjek. Cseppet sem esett nehezemre, mert nem lettem szerelmes senkibe. Egyszerűen csak élveztem az életet.

         Jólesett, hogy nem kell törnöm megoldhatatlanságokon a fejemet, nem érdekeltek képletek, számítások, nem foglalkoztatott elérhetetlen dolgok hajszolása. Teljes felhőtlenségről ezzel együtt szó sem volt, inkább átmenetiséget, ideiglenességet, kényszerszabadságolódást éreztem.

         A 2040-es várnai Jövő-konferenciára ebben a felszabadult, laza állapotban utaztam ki. Aztán az ott történtek alapvetően változtatták meg az életemet. Kutatás szempontjából öt év kallódás következett utána, tanítottam, dolgozgattam ugyan, de az állapotom miatt koncentrálni nem tudtam rendesen. A kísérletezéssel felhagytam. Csak jóval később, az itteni laboratóriumomban ugrott be, mi volt az egykori földi próbálkozások alaphibája. Itt, a Holdon lett világos, hogy a megoldás nem a sejttranszponálás elvén alapul. A titok nyitja mégiscsak a mesterséges úton létrehozott DNS-bázispár.

         A kolónián berendezett laboratóriumban elölről kezdtem mindent. Nem ez volt a fő feladatom, szabadidőmben foglalkoztam csak a régi mániámmal. Viszont szó sem volt titkos munkálatokról, sokan tudtak róla, legalábbis arról, hogy valamiféle szintetikus élettel kapcsolatos magánkutatást folytatok. Engedték, vagy inkább elnézték nekem. Örültem, hogy békén hagytak. Ennél többet nem remélhettem, támogatni kifejezetten nem támogattak volna, mert nem hittek benne. Sem a magyar kollégák, sem a többiek.

         Évek teltek el, egészen pontosan három. Nem értem el számottevő eredményt. Ami pedig nem számottevő, az ilyen esetekben egyenlő a nullával. Másfél évvel ezelőtt úgy döntöttem, végleg feladom. A fiókjaim és az elmém mélyére csúsztattam a felhalmozódott tudást, onnantól kezdve minden energiámat fő kutatási területeimre összpontosítottam.

         A magyar részleg akkoriban elsősorban a belső keringésű életfenntartó eszközök kifejlesztésével foglalkozott. Mint oly sok minden más, ez is összefüggött Arthur C. Clarke egykori jóslataival, a rendszerekhez ugyanis alga típusú gázcserélőt használtunk. Clarke, amikor leendő Hold-bázisokról írt, ki tudja, miféle számítások alapján, szerintem inkább csak megérzésből, arról értekezett: a holdportól elszigetelt, felfújható, modulokból álló bázisok levegőjét alga típusú berendezésekkel kell tisztítani, energiát pedig atomreaktor ad majd.

         A két dolog közül szerintem az a vérfagyasztóbb, hogy ráhibázott az algára.

         Ugyancsak magyar feladat volt a mindent feldolgozó, újrahasznosító vécék kifejlesztése, az önvezető autók tökéletesítése és különféle önfenntartó találmányok tesztelése. Tettük a dolgunkat, besegítettünk egymásnak, én még asztrofizikai területen is ügyködhettem néha, ami jólesett. Fontos szakmai elismerésekkel járó eredményeket értünk el, egy ideig minden rendben ment. Én elnyomtam magamban a terveimet, rossz emlékeimet pedig elmetisztítással kezeltettem.

         Egyetlenegy valamit nem sikerült kiirtani magamból. Egyetlenegy valakit. Életem egyetlen szerelmét, Apáti Annát.

                                                        - - -

 

         Furcsa, hogy egyáltalán ott lehettem a várnai konferencián. Publikáltam ugyan itt-ott, komolyabb helyeken is, de nevem nem volt, szaktekintélynek nem számítottam. Főként az ott tárgyalt témakörben. Valakit helyettesítettem, beugróként kerültem Bulgáriába. Különösebb újdonsággal nem szolgált az előadásom, legfeljebb az időnként megremegő hangom és a kissé hamis pátoszom kelthette fel a közönség figyelmét.

         Adatokkal, számításokkal, elméleti és gyakorlati példákkal igyekeztem igazolni Arthur Charles Clarke tételeit a sebesség fokozása, a levegő megnyergelése, valamint a közlekedés jövője témaköreiben. Beszéltem a jövendölés kockázatairól, a józan ész és a képzelet csődjéről, végül megállapítottam, amit ő is megállapított, és ami lépten-nyomon, folyamatosan bebizonyosodik: minden megvalósul a tudomány világában, ami elvileg lehetséges, mégpedig műszaki nehézségektől függetlenül, amennyiben komoly az emberiség igénye rá. Idő kérdése.

         Kamaszkorom óta Clarke bűvkörében éltem, elsősorban a tudományos műveit faltam, a Profiles of the future-t egy időben a bibliámnak tekintettem. Mintha belőlem beszélt volna a szerző. És mintha kitalált volna mindent, amit nekem kellett volna. Féltékeny mégsem voltam rá, inkább amolyan példaképpé vált. Egyik-másik fikciós regényét nem tartottam annyira nagyra, viszont az írása alapján készült 2001 Űrodüsszeiát vagy tízszer néztem végig, többnyire egyedül. Minden ismerősöm unta, és/vagy baromságnak tartotta. Sokakkal vesztem össze emiatt. Úgy értékeltem, és ezt gondolom ma is: nem volt még érett rá az emberiség.

         Clarke nemigen kamuzott. Szépirodalmi műveiben persze igen, de ott is majdnem mindennek volt alapja. Nem véletlenül, tudományos fokozatokat szerzett matematikából és fizikából is. Tetszett, hogy tagja volt a Brit Bolygóközi Társaságnak. Tőle származik például az űrlift ötlete, nem beszélve a vezeték nélküli kommunikációról, egyik csodagondolat a másik után, utóbbi réges-régen megvalósult már, és nemrég az űrlift is, úgy lett minden, ahogy írta. Megszületett, mert komoly igény volt rá.

         Különös jelnek éreztem, hogy ugyanúgy december 16-án született, mint én. Nyolcvannyolc évvel korábban ugyan, de mégiscsak egyszerre ünnepeltünk minden évben. Illetve ünnepeltünk volna, ha kortársak lettünk volna. Én egy idő után rá ürítettem a poharakat a születésnapomon.

         Igyekeztem továbbfejleszteni a gondolatait. Erre fűztem fel a várnai előadást is. Kölcsönkért szmokingban mentem fel a színpadra, utóbb kiderült, felesleges volt az elegancia, kicsit túlgondoltam a dolgot. Ráadásul a mérete se stimmelt. Szívesen beszéltem volna fejből, viszont a konferencia nyelve angol volt, ezért, biztos, ami biztos, inkább megírtam a beszédet és felolvastam. A szöveg nem szűkölködött Clarke gondolataiban.

         – Hölgyeim és uraim – kezdtem bele az izgalom legcsekélyebb jele nélkül –, nekünk, embereknek két nagy ellenfelünk van. Az idő és a tér. A. C. Clarke nyomán megállapíthatjuk, hogy az időre elég nehéz nem ellenségként gondolni. A tér másfajta probléma. Civilizációnk látványosnak számító eredményei valójában trófeák, amelyeket az idő ellen vívott küzdelemben nyert az emberiség. Ezek az eredmények azonban összességében semmiségek ahhoz képest, hogy mi mindent szeretnénk vele művelni.

         Némi mozgolódás támadt a nézőtéren, nem miattam, annyit vettem csak észre, hogy valami pirosság átsuhant a sorok között.

         – Az időt alapvetően uralni szeretnénk – folytattam. – Jó lenne a múltat látni. De jó lenne rekonstruálni is. Megváltoztatni, gyorsítani, lassítani. Mindez a jövőre is igaz. A múlt visszahozatala valamiképp hasonlatos lenne a feltámadáshoz, mutat rá Clarke, csak nem vallási, hanem tudományos értelemben. Eljön a pillanat, amikor a múlt legapróbb részleteit is meg tudjuk majd figyelni. Fel tudunk majd építeni egykor élt állatokat és embereket. A dodót. Vagy Nostradamust.

         Míg beszéltem, a hallgatóság hátrébb ülő része jóindulatúan morajlott, a kollégák viszont lekezelően nevetgéltek az első sorokban. Úgy érzékeltem legalábbis. Nem kizárt, hogy csak az önbizalmammal volt probléma. Esetleg apróbb üldözési mánia érzékeltette ezt velem. De könnyen elképzelhető, hogy valóban kiröhögtek, konkrét kutatási eredményekről ugyanis nemigen számoltam be. Mindenesetre amikor két bekezdés között felnéztem, igyekeztem megvető tekintettel végigmérni őket. Azt hiszem, nem rendültek meg. Az egyik, jól kiszámított odanézés után megláttam őt. A piros ruhája vonzotta oda a tekintetemet. Térd fölött véget ért.

         Pár másodpercig nem kaptam levegőt. Lefagytam. Ittam egy korty vizet.

         Nem volt kérdés, ő az. Nem kerestem, mégis megtaláltam. Az életem értelme. Letaglózott a felismerés. Nem láttam korábban soha, mégis tudtam, őt keresem az idők kezdete óta mindenkiben; százezer éve ismertem ezt a gyönyörű arcot, azonnal otthon voltam benne. Egy pillanatra néztünk csak össze – bőven elég volt a bizonyossághoz. Mintha valami ósdi szerelmes filmben lettem volna.

         Amikor a beszédem végéhez közeledtem, úgy éreztem, a hangulat megváltozott. Egész jónak tűnt. Én is feldobódtam, néhány anekdotával fűszereztem a mondandóm befejező részét, végezetül még szót ejtettem a teleportálásról és a láthatatlanságról is, ami látványosan felvillanyozta a közönséget. Ráadásul viszonylag röviden szónokoltam, amit hálásan szokott fogadni bárhol, bármikor egy bármilyen összetételű hallgatóság. Az utolsó mondatomnál behelyeztem jobb kezemet a zakózsebembe. Amikor meghajoltam, és kitört a taps, benyomtam ősrégi diktafonom felvevőgombját. Mintha csak sejtettem volna, hogy eljön az idő, amikor az egyetlen örömömet jelenti majd a felvétel meghallgatása.

         Még le se értem a színpadról, már az járt a fejemben, hogy kaphatnám el a nőt.

         Mire leértem, kétségbeestem.

         Mert hát sehogy, nyilván távozott már, én voltam a nap utolsó előadója. Mi több, az egész konferencia véget ért a beszédemmel, abban sem reménykedhettem tehát, hogy másnap feltűnik. Három napot töltöttem Várnában, összevissza ténferegtem, hallgattam mások unalmas szövegeit, felesleges és semmitmondó interjúkat adtam, mennyivel jobb lett volna, ha első nap esik be. Később azt mondta, egyedül járta az utcákat, és a járdán talált rá arra az ódivatú, nyakba akasztható, nyilvánvalóan más tulajdonát képező kis kártyára, amellyel egy merész gondolatot követően beült az előadásomra.

         Hiú ábránd volt abban reménykednem, hogy valaha látom még. Arra gondoltam, az lesz a legokosabb, ha komolyabban leiszom magam a fogadáson. Ezzel mentesülök a felesleges udvariassági beszélgetésektől, és kellőképpen le is járatom magam ahhoz, hogy legközelebb meghívjanak. Persze miért hívnának, csak helyettes előadó vagyok.

         Ügyesen kerülgettem az embereket. Bacalhau- és rákszendvicseket, valamint különböző salátákat eszegettem. Aztán kikötöttem az italos részlegnél. Három pastis és két pohár vörösbor elfogyasztása után odalépett hozzám egy csokornyakkendős belga. Gratulált a szmokingomhoz és az előadásomhoz, majd megkérdezte, mi a véleményem az évszázadok óta megoldatlan flamand-vallon problémáról. Fürkésztem az arcát, de az nem árulta el, kinek a pártját fogja. Sunyi tekintettel figyelte, mit válaszolok.

         – Uram – mondtam, de egyelőre csak ennyit, mert mielőtt folytattam volna, lehajtottam a negyedik pastist. – Uram, Mr. Clarke, akiről beszéltem az imént, azt mondta, két nagy ellenfelünk van.

         – Úgy van - szólt közbe a belga. – A tér és az idő.

         – Valóban. Ön figyelt. Ez megtisztelő.

         Meghajolt. Mosolyogni kezdett, de csak óvatosan, hogy kedvezőtlen válasz esetén elkomorulhasson.

         – Nos, egy távoli, kedves felmenőm, dr. Laád Bulcsú ezzel szemben úgy gondolta, az ember két igazi ellensége az alvás és a halál. Én még ezt sem tudom eldönteni. Hogy melyiküknek van igaza. Kedvelem mindkét férfit. És képzelje, nem tudok dönteni. Kérdés, kell-e egyáltalán. Hagyjon hát a picsába engem a flamand-vallon problematikával.

         A belgának nem volt több kérdése, sietve ott hagyott.

         Indultam a következő pohár borért, kezembe is vettem egy ízletesnek ígérkező Corazon Locót, amikor megint bevillant a piros átsuhanás. Abban a pillanatban megszűnt minden egyéb szín, minden illat, elnémultak a zajok.

         Tétován sétálgatott. Kiugrott a szívem. Bántam már a pastisokat. Összeszedtem magam, és odaléptem hozzá. Lüktetett a fejem, zsibbadtam, nem jutott eszembe egyetlen mondat se. Nemhogy angolul, magyarul se. Végigmért, majd magyarul szólalt meg.

         – Vezessen az alkoholrészleghez, Szabolcs. Adjon nekem viszkit és gyömbérsört. De ne legyen fukar, szivi.

         – Magyar? - hebegtem.

         – Jó estét. Apáti Anna vagyok.

         – Maga egy Anna? Magyar?

         A komolyság mögött jó adag szenvedély lakhat, ezt azonnal láttam. De komolynak csak egy másodpercig tűnt. Elmosolyodott, lehajtotta a fejét. Hajfürtjei előrehulltak, lassú, finom mozdulattal hajtotta el őket a szeme elől.

         – Jó ez a piros - mondtam.

         A poharamat nézte.

         - Ez se rossz. Bár ez nem annyira piros, ez inkább mélycseresznye.

         Előrehajolt, és beleszagolt. Becsukta a szemét.

         – Piros gyümölcs, vanília, szegfűszeg és medvecukor illata – mondta. – Corazon Loco, ugye? Iniesta pincészet. A borászcsalád egyik tagja híres focista volt, tudta? Tudta biztos, hiszen férfi. Döntse el gyorsan, mit akar. Nem vagyok langyospárti - nézett rám, már mosoly nélkül. – Valószínűleg a nem annyira fiatal korom okán. Hívjon meg arra a viszki-sör kombóra.

         – Ez igazán nem kerül semmibe.

         Az italospulthoz léptünk. Gálánsan rámutattam. Gyömbérsör nem volt, viszki se, körülnéztem, keresni akartam egy pincért, de ő ezzel egy időben levett magának egy pezsgőspoharat, és egy szemhunyással biztosított róla, hogy így is jó lesz.

         A körme is vörös volt, nem csak a ruhája. Az italt a mutató és a középső ujjával tartotta.

         – Mi a szakterülete? – kérdeztem. – A borászaton kívül.

         – Katasztrófaturista vagyok – mondta. – A sokadik ilyen jellegű utam. Nagyon tudom élvezni. Mostanában a kezemre játszanak az időjárási anomáliák.

         Mosolygott megint.

         – Az aksakovói özönvíz miatt jöttem Bulgáriába, nem a várnai konferencia miatt. De ezért ne haragudjon rám.

         Elmesélte a kártyát, a besurranást, beszélt a piros ruha hatásáról. Ebbe bele tudtam kapaszkodni, bár alighanem ciki szavakkal dicsértem az ízlését.

         – Köszönöm. Szereztem már híveket vele – nevetett.

         Viszonylag gyorsan berúgott a számolatlanul fogyasztott pezsgőktől. Cinzanót és Martinit is ivott, úgy láttam, szigorúan édeseket. Bevallotta, hogy nem szereti a sört, a viszkit is csak akkor issza meg, ha muszáj. De hát akkor miért kérte? Jókedvűen pörgött. Valamennyit illett kortyolnom vele, csak hát nem vihettem túlzásba, próbáltam tartani magam, ne látszódjon, mennyi minden van már bennem.

         Mintha fél méterrel a föld felett jártam volna. Néhány kolléga, elsősorban pár korlátolt amerikai időnként megpróbált hozzánk lépni és szóba elegyedni. Sikerült minimalizálnom a kommunikációt, minekutána nem nagyon válaszoltam a kérdéseikre. Ignoráltam valamennyiüket. Ez láthatóan tetszett Annának. Emiatti örömömben megint dönteni kezdtem magamba az italt. Amikor már egyre elviselhetetlenebbül szédültem, sétálni invitáltam a gyönyörű nőt.

         – Nézzünk el a reptérre, gyönyörű nő – javasoltam.

         – Utazzunk el? Most? – kérdezte.

         – Igaz, ez ostobaság volna. Egyfelől nincs jegyünk, másrészt nem megy gép ilyenkor. Sehova.

         Nevetett, gyöngyözött a hangja.

         – Apám dúdolgatott gyerekkoromban egy régi dalt – mondtam –, abban énekelnek a várnai reptérről. Kihalt, ez van benne. Meg hogy nem fogad. Ellenőrizhetnénk, így van-e.

         Ujját a szája elé tette, kíváncsian nézett rám, gondolkodott. Kisvártatva döntött.

         Az ötlet nem tetszett neki eléggé, így elvetette. Nem tettünk meg feleslegesen tíz kilométert. Válasza akkor, ott nem tett kifejezetten boldoggá, jó kis kalandnak tűnt volna a reptérlátogatás. Mások józansága akkoriban még ritkán töltött el örömmel. Részeg volt, másfelől mégis lefegyverzően józan.

         A fogadást otthagytuk, kimentünk levegőzni. Maradtunk a centrumban. A közterek néptelenek voltak. Bámultuk a szobrokat.

         Oly sok nővel ellentétben szerencsére nem bizonyult csillagrajongónak. A Függetlenség nevű főtéren, a szökőkút előtt egyszer megemelte ugyan a fejét, és sóhajtott is egy reszketőset, de azt hiszem, csak fázott. Igaz, az égboltra is felnézett végül mégiscsak, és én követtem a tekintetét; meglepetésemre százszámra sorakoztak, dorbézoltak a fehér kis pontocskák. Rosszat sejtettem, de azonnal kiderült, hogy alábecsültem őt.

         Nem mondott semmit, csak nevetett. Megint megcsillantak a hófogai. Körülöttünk villogtak a cirill betűs feliratok. Csobogott a szökőkút. Álltunk tovább. Szép volt az éjszaka.

         Halálosan szerelmes lettem. Dehogy lettem, órák óta az voltam. Később jutott csak eszembe: ha százszámra sorakoztak és dorbézoltak az égen a csillagok, egy város kellős közepén, milyen lehetett ott a közvilágítás minősége?

 

                                                        - - -

 

Rendkívüli mértékben éreztem rosszul magam. És nagyon nem esett jól, amit még a téren bevallott, hogy alapvetően nem kötötte le az előadásom.

         – Bevallom, kurvára nem érdekelt – mondta. – Viszont meghatott a gyermeki lelkesedése.

         Megbocsátottam neki, a téma iránti közönyét betudtam annak, hogy olyan ő is, mint sokan mások, beleértve cinikus kollégáim többségét: nem tudja elképzelni a jövő tényeit, egyszerűen azért, mert nem szokott hozzá a múlt fantáziáihoz.

         Pedig a számára, és mindenki számára legtitokzatosabb ismeretlenről, az igazi megfoghatatlanságról beszéltem, a legnagyobb rejtélyről, az időről, melynek valódi természetéről csupán néhány évtizede van egy kis fogalmunk. Valamit motyogtam erről neki ott, Várna félhomályos főterén. Ekkor az órájára nézett. Ez is fájt. Jobb kezemmel megfogtam a derekát, miközben az órára nézést kedélyeskedve kikértem magamnak. Bocsánatot kért. Én is tőle a derékfogás miatt, de azért rajta hagytam a kezemet, és emlékeim szerint nem tiltakozott.

         Ennél tovább nem mertem menni, személyes zavaromban folytattam inkább a gondolatmenetet az ember általános alapzavaráról, az örök nyugtalanságról, amelyből eredeztethető a művészet, a vallás, a tudomány nagy része. Hiszen a természet időszakos szabályossága vezetett a törvény és a rend fogalmához, amely minden tudományok kezdete. Akkor már rég fogalmam sem volt, Clarke mondatait nyomom neki vagy a sajátjaimat.

         Megint megszédültem, a pastisok egyre erőteljesebben dolgoztak bennem. Kikívánkoztak. A világ leggyönyörűbb teremtése egyszersmind a legjószívűbbnek is bizonyult. Amikor látta, mekkora a baj, szembefordult velem, és így szólt:

         – Szívesen elkísérem a szállodájáig, nehogy baja essék.

         Nem szabódtam. A címet tudtam, az útvonalat egyáltalán nem, de ő a helyzet magaslatán állt. Nem gondolom, hogy úgy ismerte Várnát, mint a tenyerét, ennek ellenére rövid töketlenkedés után végül a helyes irányba indultunk el. Azért gondolom ezt, mert gyorsan odaértünk.

         Emberbaráti szeretetből tehette, amit tett, mi másért, aggódott, mi lesz velem, ha nem találom meg a szállásomat. Nem karolt belém, arra emlékeznék, de úgy rémlik, nem is húzódott el tőlem. Az a sétaidő, míg célhoz értünk, fájdalom, kiesett a memóriámból, fogalmam sincs, miről beszélgethettünk. Nem sokkal később mindent megadtam volna, ha vissza tudom idézni, miről esett szó.

         Kellemes meglepetésemre nem búcsúzott el a bejáratnál, szó nélkül feljött a szobámba. Ezt megelőzően a nagy bajszos recepciós gusztustalan vigyorral nézett utánunk. Ezért odamentem hozzá.

         – Bolgár portás, mi egy romantikus sétáról megtérő friss szerelmespár két boldog tagja vagyunk – mondtam magyarul –, és rosszul gondolja, nem vagyok részeg, nem ittam egy kortyot se.

         Bólogatott. De az mit jelent, egy bolgár bólintás? Náluk az igen a nem. Vagy ez csak legenda? És ha nem, mi nem? Nem ért egyet? Részegnek lát? Vagy megerősíti, hogy nem ittam? Miután vélhetően nem beszélt magyarul, megfejthetetlen maradt a rejtély. Az is igaz persze, hogy egyáltalán nem foglalkoztam vele, csak most jut eszembe.

         A lift felsuhintott minket a harmadikra. Vagy a negyedikre. Nem nyílt ki egykönnyen az ajtóm, Annának segítenie kellett. Beléptünk, és én azonnal az ágyra dőltem. Arra kértem, maradjon velem. Bizonyára akkor tegeztem először. Próbáltam értelmesen beszélni, visszafogottnak és udvariasnak mutatkozni.

         – Maradj itt, Apáti Anna, drága szerelmem, egyetlen szerelmem, maradj itt... Legyél velem éjszaka... Nem tudok élni nélküled...

         – Ha nem lenne ennyire ocsondok részeg, mesélhetne nekem az időutazásról, mielőtt álomba ringatom – mondta.

         – Olyan nincs – mondtam. – Olyan nincs, Apáti Anna, szerelmem... Nincs és soha nem is lesz időutazás... Sajnos az nincs. Az az egy dolog nem lehetséges. Sehogy se...

         Csalódottnak tűnt.

         – Miért nincs és nem is lesz soha, doktor Laád Szabolcs? Miért nem lehetséges sajnos?

         Tudta a nevemet. Már másodszor szólított meg. Másnap lett megfejtésem, akkor jutott eszembe: ki volt írva rám.

         – Drága Apáti Anna... Elmondjam, miért nincs időutazás? Az időutazás lényege... Úgy lehetne csak, akkor lenne csak... Apáti Anna, szép szerelmesem... Tartsd a homlokomat... Nem fogok hányni, nem szoktam… Azt kell elképzelned a válasz megértéséhez, Anna, Apáti Anna, hogy a csillagok besüppesztik a teret...

         Sűrűn pislogott.

         – Zöld a szemed, milyen gyönyörű zöld... Zöld köves gyűrű... Ez egy vers... Elszavalom... „Nem ismerlek meg. Távoli szirének zúgnak, ha megjössz, elnézlek, hívón az alkonyat lebeg le rám. A messzi jövőből, hol élsz, köztünk éj szele bőg, ha sodor csillagtest, poraid márvánnyá zuhannak. Zöld köves gyűrűd, ujjad a fény szeli át, ha sietsz, és ideérsz, még hallod kedvesem szavát.”

         Bólintott, aztán megfogta a kezemet.

         – A csillagok besüppesztik a teret – térített vissza az alaptémához. – Ott tartottunk.

         Elhajtotta a fürtjeit. Most nem nevetett, figyelt.

         – A teret, igen, amelybe nem gurulnak be a bolygók, mert a keringés a húzóerőt kiegyenlíti... A felrobbanó szupernóváknál... A tér kilyukad, és akkor... Kialakulhat fekete lyuk... Akkor új dimenziók nyílhatnak meg... Új és új dimenziók... És még újabbak... Még újabbak, édes Anna drágám... Az univerzumban nem anyagot és teret, hanem energiát kell elképzelned... Ennek háromnegyed... Háromnegyed része sötét energia... Nem látszik, csak ott van... Érted, ugye?... Nem látszik, csak van...

         Valószínűleg ezzel a mondattal aludtam el. Reggel tízkor telefonnal ébresztettek a portáról, sietnem kellett a reptérre, indult a gépem.

         Körülnéztem a szobában. Apáti Anna nem volt sehol.


Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.


Főoldal

2019. január 09.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Költői és újságírói díjakat adott át a Magyar Írószövetség Ma van a magyar kultúra napjaSzvoren Edina kapta az idei Mészöly Miklós-díjatPályázható az Örkény István drámaírói ösztöndíj
Ütőér
Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái
Versek
Becsy András: Egy napom otthonZsille Gábor verseiZalán Tibor: Repülés KínábaGyőrei Zsolt versei
Prózák
Hidi Tünde: ÖrökségEgressy Zoltán: Hold onJózsa Péter: Nicolo kapitány jól fizető útjaSzil Ágnes: Gala. Dalí
Kritikák
Gyermekkor a szögesdróton túlTraumafeldolgozás az álom hídjánHova tovább? - Pejin Lea kötetéről Hamleti halogatás mint generációs sajátosság
Esszék, tanulmányok
Székely János, az író, az emberElek Tibor: A világértelmező Székely JánosLevél Grendel Lajosnak odaátraErdész Ádám: Fényben – homályban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA