Bánfai Zsolt
Vérforraló
Nyál csorog a szájakból.
Színtelen kép, a keretben nyugtalan párosujjúak.
Nehéz léptű hentesek mulatnak,
rozoga bak áll, csikorogva közelít a kampó.
Befűtenek. Telik a kondér, égbe kap a máglya.
Hosszú sorokban a megszállott lelkek –
csak a kövek maradnak.
Csak a kő állja.
Hagyma, só, bors, paprika, majoránna.
Hazudik a fűszer, hallgat a kő.
Vérforraló jövő időkben
burjánzik a sövény, a császárfa sebesen nő,
holnapra belóg az erkélyen,
uralkodó jegy a nyüszítő kutyák között.
A telefon fekete, és nem tudom,
anyám megéri-e a reggelt.
Ma sárga füstöt láttam, azt mondják,
tesztelik a kéményt.
A lélek színtelen.
Anyám
Miért nem találunk meg mindent,
ami elveszett, ami nem volt sosem
a miénk? A neonfény halványan
vibrál a konyhakövön,
de még mindig ott van a kezed,
mosogatás közben, mintha egy másik világban
változnánk meg újra,
minden alkalommal, amikor belépünk
az ajtón.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
