Kürti László
hentes
mikor kinyitottam a rakteret, már láttam,
hogy nem fog beférni az egész feldarabolt
életünk ebbe a bérelt teherautóba.
bármennyire is gazdaságosan pakolok,
két kanyart biztosan kell vele fordulnom.
persze ez azt is jelenti, hogy két nap
bérleti díjat kell fizetnem a kocsiért, kétszer
hatszáz km, két tank üzemanyag, kétnapos
ütemterv, segítségkérés a marha nagy,
tehetetlen testek mozgatásához.
tudtam, hogy nehéz lesz elmenni innen.
huszonhárom évet éltünk ebben a házban,
és ha az élet legvégén járnék, most szégyen-
keznem kellene, hogy nem jutottam ki korábban
ennek a világvégi kisvárosnak a húsdarálójából.
az otthontól való leszakadásnak volt néhány
triviális, mégis metszően nehéz pillanata.
például amikor a függönyöket csipeszeltem,
a fellógatott csillárokat kötöttem le, tettem
törülközők közé kartondobozokba.
mikor az ágyat szereltem szét, a matracokat
ragasztószalagoztam be fekete, bűzlő,
de originál hullazsákokba, majd cipeltem
le a hálószobákból. mikor a szalongarnitúrát
adtam oda egy intézménynek, mert a mai,
letisztultnak becézett, bútorlapra szerelt
otthonokban már nincs helye többé efféle
klasszikus daraboknak. majd a törpe sziltől
az udvaron, a lugasra nevelt szőlőültetvénytől
elköszönni.
és persze legvégül a szüleinktől, mert ez most
az az elköszönés, már csak vendégségbe
térhetünk vissza ebbe a városba.
aztán voltak a költözésben – hiába tagadnám –
megkönnyebbülést hozó pillanatok. mikor
a meglazult csempére léptem a teraszon,
amit még a tavalyi fagy nyomott fel,
és nem javítottam ki a hibát. a kocsiszín,
aminek a tetőgerendázatát egy falusi ács
fuserálta el, még tizenöt évvel ezelőtt.
aztán hogy egy autópálya nőtt a házunk köré
az elmúlt hónapokban, a nyári esők utáni
reggeleken már nem lehet hallani a volt
robin-erdő mélyéről azt a hihetetlen
madárkórust. és persze a járás érthetetlen,
de generációkon keresztül öröklődő, kollektív,
lelket nyomorító bűntudatától végre van módom
szabadulni, a beteljesületlenség, a tehetetlen düh,
a kishitűség szorongató otthonától.
búcsúzni nehéz, és hogy a lányok
nem voltak itthon, mikor kihurcoltam
öcsémmel a házat, talán nekik is könnyebb
a zárlat. egy hentes bánik így a hússal,
ha darabol, csontoz, ahogy én a személyes
dolgainkkal. rideg testek közt, pengeéles
ésszel a tárgyakat szedtem szét, porcióztam
edényekbe, külön a masszív, és külön
a lágy vagy törékeny testrészeket,
az emeleti szobákból az ebédlőbe szűkítve,
amit vinni kell, aztán a teherautóra zsuppolva
be mindent. bezsákolt ágyneműkkel, ömlesztett
vállfás ruhákkal, díszpárnákkal kitöltve
a köztes teret, hogy semmi fontos már ne,
hogy semmi más ne sérülhessen többé,
a fennmaradt, és hátralévő közös,
de immár csodaéletté választott utazásunk alatt.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
