Farkas Gábor
Porond-sötétben
Cilinderéből a nyúl kiszimatol,
a közönség olcsó varázslatra vár.
Valami egyszerű, bársony-sima soul
búg a háttérben, mint rezgő szalmaszál,
perecek domborodnak a sötétben,
feszített sátortető a boltozat.
Lassú taps dorombol porond-sötéten:
várjuk a feledtető bohócokat.
Aztán puskaként dübörög a karzat:
csont és bőr artisták a korlátokon,
alant a homokban tenyérnyi vérfolt,
karcsún tükröződik benne a látszat.
Egy lövedék az éjszakán átoson,
rakétafényben a lembergi égbolt.
Akár egy film
Nem gondolok már az állapotodra,
gondolatok nélkül próbálok lenni,
elviselek, alkalmazkodok, semmi
érzelem. Ahogy szürkül a borosta
az arcon, lassabbá válik az ember,
nem siet folyton élni. Megelégszik
azzal, hogy humánus eszmék vezérlik,
és nem marad el a postán a csekkel.
Elvan, és lehet hőség, zaj, csend, eső.
Akár egy filmben, melyből a rendező
minden olyan jelenetet kivágott,
amely megrendít, vagy csak nem nevettet.
Ilyen az, ahogy a kényszer elenged,
mint mikor a felesleget kihányod.
Peremlét
A tenger végén a szél visszafordul,
bekéredzkedik az apokalipszis.
Gyermek vagy: naiv, durcás, furcsa, hisztis,
tilalmaid éle folyton kicsorbul.
Néha szeretnéd, ha… Ki ne szeretné! –
a tenger végén kéred, hogy fogjalak.
A tér csak egymásra torlódott falak,
a közép így formálódik peremmé.
Tengered végétől nem mozdulsz tovább,
a tértől elszakadt idő feletted –
elkárhozni, feltámadni sem enged –,
otthonaid csak falaktól dúlt szobák.
Fogyatkoznak a dermedt fák lombjai,
csendjükben a tenger végét hallani.
A folyóiratban közölt versek a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjas programja keretében készültek.
Megjelent a Bárka 2023/2-es számában.
