Grecsó Krisztián
Bár csak Istent
hordalékból napok, az üledékből rendszer,
vakulnak belőlem a napba néző srácok,
alszik a sejt, hallgat benne az ember,
nem tudom, kire és miért vigyázok,
szenvedés: regula, akár egy sorminta,
magamtól szabadulhatnék meg végre,
ugyanaz a folyó, verkli ez, körhinta,
hát emlékezz, ahogy bírsz, valamely szépre,
alkuk meredélye: élőben szakadék,
a mindennek alján ülepszik az iszap,
vagyok ez a fél, a negyed, tán vakarék,
fájdalom a törtrészből még így is kicsap,
kiforr és habzik, túl a magas peremen,
bár lennék recsegő morzsa a talpadon,
egyre szűkül ez a torz világegyetem,
hallgat a csönd, de már én is hallgatom,
és szeretem azt a félkegyelmű alakot,
kit magamban mostanra megismertem,
adok neki sót, vetek elé falatot,
bár csak Istent hagyom meg a regiszterben.
Megjelent a Bárka 2022/6-os számának élén, kézírásos versként is.
