Borsodi L. László
Záróra
Hívtak, nem hívtak, már nem emlékszem,
egy idő után mások asztalához telepedtem.
Hiába marasztottál, fogtam a poharam,
felálltam, indulóban motyogtam valamit.
De nem vettem észre, hogy kabátomat
és húszévnyi érintésemet nálad hagytam,
s hogy mit vittem magammal, nem tudhatom.
Közben este lett, kint hódarát fújt a szél,
bent teremről teremre kialudtak a fények,
hirtelen lehúzták a zenészek, pakolni kezdtek.
Mire visszafordultam, már nem voltál sehol,
bárpultosnak, ruhatárosnak nyoma veszett.
Hagytam maradék boromat, a kabátomat,
a főpincér az óráját nézte, káromkodott.
Közelítés
(zsoltárparafrázis 142.)
Leül velem szemben. Néz. Nem nézek vissza rá.
Moccanni sem merek, ahogy előbb a lábamat,
a kezemet, majd a testem vonalait, a légzésemet,
végül az arcomat száraz szemével fényképezi.
Érzi, félek tőle, tetszik neki, hogy játszhat velem,
mintha tudná, hogy túl nagy énrajtam a hatalma.
Tekintete nem kegyelmez, a retinájába ég minden
rezdülésem, várja, mikor tévesztem el, hogy rá-
pillantsak, várja, hogy éhezni kezdjek, fázni,
hogy gyerekhangon sírjak, könyörögjek,
kockáztassam emlékeimet, maradék reményemet.
A távolban valakik integetnek, rángatóznak a fák.
Valahonnan közeledő léptek surrogását hallani.
Kísérlet
(zsoltárparafrázis 73.)
Ne akard, hogy bármit is mondjak róla,
ez csak az enyém, olyan, akár a prímszám.
Ne kérd, hogy részt vegyél benne, ne érezd át,
és ne hasonlítsd a magadéhoz, a máséhoz,
a szívrohamban meghalt ismerősöméhez,
se a csontra-bőrre aszott szomszédoméhoz,
untat az ágyban párnák közt projekt.
Ne sorolj neveket, hogy kikért tűrjem el,
ne győzz meg, hogy miért lenne értelme,
ne áltass a kísérletek esélyeivel,
ne kísérts azzal, ami volt, és ami jövend.
Hogy erről én rendelkezhetem: elég nekem.
A többi, bizony mondom, mind a tiéd,
bizony mondom: por és hamu.
Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.
