Csillag Tamás
Menetzaj
Fel se tűnt, milyen zaj lett mostanában,
zsibbasztó, monoton menetzaj hömpölyög
az ágyban, a középfülben és a szívben is.
Most enyém lehetne az egész éjszaka,
mindennek nyílnia kéne,
mégis szűkül a tér, megtelik.
Nem izgulok, mondom magamnak,
összerezzenek, pedig csak én vagyok.
Őszi hideg feszül a falaknak,
őszi hidegtől recsegnek a távlatok.
A sötétben magát nézi az ember,
mintha valami nagy igazságot
nyelne vissza a szája.
Magát keresi, s ráismer a makacs,
üvöltő, bátor, kicsi fiára.
Oda vezet el
Mintha már álmodtam volna ilyet,
tégláig visszavert fal vagyok.
Meztelen, mozdulatlan, mint a
ledfényben megbénult vadállatok.
Hol megtorpanni kell, hol maradni,
a nap kegyelme oda vezet el.
Mintha már álmodtam volna ilyet.
Van, aki tartozik. Van, aki követel.
Helyettem is
Morogni kezd odakint a város,
vackolnám magam a csendbe.
Tallózom magam, ki vagyok,
akivé válni lehetne.
Vagyok fiam, tündöklő lányom,
késhegynyi csillag az égen.
Átkozott földön helyettem
is álmodó feleségem.
Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.
