Mátyus Attila
Bodzaméz
1.
Túl az ütem lövészárkain,
a ritmika sáncain és a rímek tankcsapdáin,
a szövegértelmezés aknamezőin,
a jelzők és hasonlatok gyilokjáróin,
a szimbólumok és metaforák bombatölcsérein,
a szinesztézia és az oximoronok
némán ugató, barkahangú bunkerein.
Mitől lesz verssé egy odavetett sor
a fehér papíron, arról
hogy „Egy veréb fürdött
reggel, mályvafa alatt.
Minden tökéletes.”?
2.
A redőny résein keresztül halványkék pasztellbe fröccsenő
fehér felhők úsznak.
Lehetnének feketék is, ciánzöld háttér előtt,
vagy lilák és arany.
Ha festő lennék, vakolókanállal dobnám e színeket
a vászon négyszögű tánctermére.
A kiszáradt fenyő ágain apró balerinák bokáznak,
s egy gerle búgja a ritmust.
Mindennapi színház a kert, ablakpáholyból nézem,
titokban, e zártkörű előadást.
Kutyát sétáltatnak az utcán, minden eb ugatja…
mert ő most szabad.
3.
Bodzamézet csöpögött a hajnal.
Az ölelkezés mámorában elhalványultak
a tél jajongó emlékei.
Négy hónap betegség után
egy kizökkent világba
próbálom magam újradefiniálni.
Mert ilyenek vagyunk mindig, halogatók,
másokra nézők, megalkuvók.
Míg be nem kopog hozzánk az Isten. Váratlanul.
Hát, elmeszobrásznak adom magam,
lélek-kifestőműhelyt nyitok, szóvirágkötészetet.
Teszem azt, mire teremtő erőm adatott.
4.
Akácfavirágok csüngnek a villanyoszlopon.
Szemérmetlenül kínálják nektárjukat
a hajnali napfénytől részegen.
Többé nem szépítgetek semmit.
Felesleges versenyre kelnem
a természet barokk túlzásaival.
Pontos és szikár szavak pergőtüzében járok.
Néha eltalál egy-egy gellert kapott szilánk,
s a csöppenő vércseppek nyomán szivárványvirágok nyílnak.
Én nem hiszek az entrópiában.
Csak közelről káosz minden, és végtelen üresség.
Isten a világot impresszionista stílusban festi.
Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.
