Csapó Angéla
Békés
A gangon pakoltunk le a gyerekekkel.
Csönd volt, nem jött elénk. Mint amikor
egy ölelés, amit addig ingyen megkaptál,
nem jár többet.
A szobában találtam rá, egy fotel mélyén,
hatalmas képernyő előtt. Hátulról nem látszott
belőle semmi. Csonttá soványodott utolsó
találkozásunk óta, épp, mint a ráktól, halála előtt.
Belém nyilallt, hogy megint meg fog halni.
Hol fáj? – kérdeztem.
A szemem – mondta.
A fél arcát sapka takarta, nem mertem alánézni.
Az asztalon kék lábosban paprikás.
Egy személyre: nyilvánvalóan nem várt. Pedig
jó lett volna a velehalt ízt megkóstolni.
Öregszem. A mellévé, a lábaivá lett a testem.
A sorsából enyém egy púpos tányérnyi adag.
Ledózerolt házakba járok álmaimban.
Nyugodni békében.
Rézangyal
Nem estek meg velem
az Élet Nagy Közhelyei.
A Giccs se jött el, hiába vártam.
Kommunikációs nehézségekkel küzdök:
a narratívában nincsen számomra hely.
Alkonyodik, én meg bogarakat látok,
az árokszélen hetek óta ázó
sapkát, melltartót, melegítőt,
s csak aztán a mennyet, hogy kiszakadt,
mikor a kátyúba gyűlt vízen át
biciklin hasítom az eget.
Csendélet
Méz, hullott körte, árnyék.
Soha nem vágytam többre.
Az is így nézne ki, ha élnék.
Nyárszag, hétköznap lenne,
kiűzetés előtt.
Küllők
Ágyás fölé hajolni,
elveszni valaki másban,
a boldogság nem érzés,
de otthon a nemtudásban.
A bukás, mint egy falat kenyér,
egymásban laknak: hit és félelem,
tudok veled mit kezdeni, jól van,
még ha te nem is énvelem.
Eddig véleményem volt,
lefeslett rólam a szerep.
Halotti toromon ülök,
mostantól jön az ismeret.
Nem esküdött, nem mondta, hogy örökre.
Az eget, a földet nem vérezte össze.
Átöblítette annyi arc, kevés volt:
maradtam polcán én, a csorba bögre.
Azzal kezdődik, hogy vége.
Nem jutottam mégse át.
Innen és túl egy az este.
Holnap, kétezer éve.
Várok rád.
Megjelent a Bárka 2020/4-es számában.
