Tőzsér Árpád
Theatrum mundi
Köztudott: a színházak közönsége már rég
nem Othellónak, hanem Jagónak tapsol. Zo-
roaszter s Descartes (a malin genie!) vetése
poszthumán korunkban beérni látszik, s az
evolúció e második vetésforgójában a tiszta
szenvedély immár csak kihaló növényfajta.
S a színházrendezők a haladás nevében egy-
re továbbmennek. Heiner Müller Hamlet-da-
raboló gépében a Coriolanust ott metszik el,
ahol a vezér idegen segítséggel diadalmas-
kodik saját népe fölött; Warrenné mellé pe-
dig Vivie, a leánya is betársul – kerítőnőnek.
Az ókori theatrum egyben kicsit templom is
volt, s az ég és föld – bonyolult kultikus ge-
ometriával kimért – metszéspontjában állt,
ahonnan nézve a néző s hívő számára az
ég is megnyílt, s így az ember az önlétében
is az Univerzumban láthatta, érezhette ma-
gát. A mai színházak afféle elmefeltöltő ál-
lomások, ahol a tárgyi világról, sőt magáról
az emberről levált poszthumán tudat (lélek-
motor) tölti föl magát tán a halhatatlanság-
nak azzal az illúziójával, amellyel már Ádám
is próbálkozott. Sikerül-e neki? Nem tudni!
Mindenesetre ezeket a feltöltő állomásokat
már nem Ormuzd, nem a jóság pipogya iste-
ne kezeli, hanem ikertestvére, a sötétség u-
ra, a minden hájjal s a funkcionális szerve-
ződés minden csínjával-bínjával megkent Ah-
riman, aki a fejek tartályaiba már nem pusz-
ta szép szavakat (vér, gyöngy, csók, sír), s
nem katarzist tankol, hanem elektromágne-
ses hullámokat s algoritmust. Rendezőinknek
már csak a bionikus ember terméketlenségé-
nek dramaturgiáját kell megoldani, s jövőnk
e nonhumán világszínházban biztosítva van!
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.
