Viola Szandra
Tél, otthon
Csukd be az ajtót,
mert bejön a hideg
meg a macska!
És a hideget nem lehet kisiccelni!
A kandalló dorombol, hagyja
púpos hátában a tüzet szétterjedni.
Mint apám a gyulladást.
Megfigyeltem,
mostanában sosem olvad le
apa fejéről a dér.
Anyám behordja a tüzifát,
a nyelve alatt parázs.
Fényszüret
Úgy ülök, mintha a szoba volna a testem.
Mit tudna kezdeni idebent az erdőig mélyített tudat?
De mégis, égő csipkebokor-vörös szemek nyílnak
a magányban, a linóleum terméketlen talaján,
és képmásvizű kút, pohár.
Szemközt csak az idősek otthona,
idült mosoly az öregek arcán,
és álomszederjesség.
Malteros kocsi kanyarodik be,
nem építenek újat,
csak befoltozzák, elfedik,
közben az időseket kiültetik levegőzni,
kátrány-szag van, és ők csak
ülnek, levegőznek türelemmel,
plédbe tekerve napoznak,
bebábozódnak a fénybe.
Az aszfaltba lép ez a pillanat is,
megköt.
Naftalin csap meg, türelem-szagú,
nem lesznek molyok a mennyországban,
néha úgy képzelem, ruhástól támad fel a test,
anyám magával viheti a kedvenc szoknyáit és az érettségi kosztümét,
lopott pénzen vette, ha fogy néhány kilót, még most is belefér,
kimosva, vasalva, besütött hajjal, illatosan.
Az öregek tekintete a levelek közt megbúvó,
utolsó fényekért kotorászik, fényszüret…
majd vacsoraidő… hallom, ahogy lépteik elhalkulnak a folyosó végén,
sietnek, mindenhova sietnek, mankóval, bottal, de rohannak,
a templomba, a boltba, vacsorázni;
hogy mindennel végezzenek, hogy mindennel elkészüljenek,
még épp időben a feltámadáshoz.
A két lator
/Marin Sorescu versére/
A két lator se kismiska,
az egyik távolságot lopott,
egybecsúsztak földrészek, testek.
A másik ellopta önmagát.
De a Nagy Tolvaj,
ez a közbülső
magát a bűnt lopta el.
Azóta itt vagyunk,
az előre elfeledettségben,
nincs bánat, amire felfeszüljünk,
megközelíthetetlen térbeliség vagyunk,
egy fényképre zárva.
Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.
