Kontra Ferenc
A dalmaták fehéren születnek
Mintha nem élhetnék máskor és másként, mintha folyton hibáznék, ilyen lelkiismert-furdalások gyötörtek, és a kétely sokkal később jött elő, hogy meddig tartson a fenntartások nélküli hála minden körülmény és felülbírálás mellett.
– Elég a bámészkodásból, gyerünk, olvasd az utcák nevét, ha egyedül küldelek, meg tudd jegyezni!
Anyám hadart csak egyfolytában, sokszor ugyanazt ismételgette zsörtölődve, és nekem szófogadónak kellett lennem.
– Nézz a lábad elé, a járda tele van kutyaszarral. Fogalmam sincs, miért tartanak minden lakásban kutyát.
Anyám nem ismert átmenetet, nem fokozatosan vezetett be a legdöbbenetesebb esetek, a haldoklók világába – mint egy erdőbe, ahova csak a bátrak mennek magabiztosan nagy léptekkel, a gyávák pedig elaprózzák, és fütyülnek közben félelmükben –, hanem úgy, minta a legtermészetesebb lenne, ami adódik mindennapi munkája során: az ágyneműcsere, a bevásárlás vagy a rendszeres gyógyszerkiváltás, amit ő úgy hasznosított, hogy a nagy forgalom lebonyolításának jutalmaként bármilyen drága orvossághoz, teához, kötszerhez hozzájutott ingyen, amit aztán pénzre tudott váltani, akkor már egy igazi ápolónő tapasztalatával és eszköztárával rendelkezett, és gyakran adódott olyan helyzet, hogy valóban sürgősen kellett egy gyógyszer, vagy sürgősen kellett az ellátás, amit anyám nagy rutinnal pillanatok alatt kezelni tudott, és a hozzátartozók az ágy végében állva csak döbbenten figyeltek, fogalmuk sem volt, mit tegyenek. Sokan azt sem tudták, hol kellene a mentők számát megkeresni. Ilyenkor kétségtelenül szép pénzeket hoztak a gyógyszerek, amikre hirtelen szükség lett. Régebben inkább a boltba küldött, miközben tisztába tette az öregeket, csak a szagot éreztem utána, a súlyosodó csomagokat, a visszaszámlálás testnedveinek terhét gézpólyákba, fekete nejlonokba göngyölve, hogy se szaga, se látszata ne maradjon.
Külvárosi járattal érkeztünk. Olyan beteg következett, akinél még nem jártam, a stadion mellett lakott egy stukkós, kissé málló homlokzatú szecessziós épületben. A lakásban szokatlan módon tárva-nyitva álltak az ajtók, beláttam az üvegezett bejárati ajtón, és az előszobában jól kivehettem a tükröt, a ruhaszekrényt és az órát, az óra ketyegését is hallottam. Ahogy kinyílt előttem a nappali ajtaja, először egy festmény tűnt szembe, mintha minden alkalommal minden érkezőnek vele kellett volna szembesülni annyi hosszú éve már: aranyozott rámában a festményen egy nő állt pipacsos ruhában, mellette szintén hangsúlyos szerepben a kutyája ült.
Vajon ő lehet a képen fiatal korában? – futott át az agyamon. Nagyon várt már bennünket, kétségbeesett nyögdécselése egyre fokozódott, amikor megérkeztünk, de csalódnia kellett, mert anyám most nem volt együttérző kedvében, türelmetlen volt vele. Már fél éve oszlik a teste, és csupa bűz a sebe, néha se lát, se hall, máskor meg felesel; nem bírom megemelni, hogy kihúzzam alóla a szaros lepedőt. Sohasem láttam anyámat ennyire türelmetlennek. Az idős asszony azért magánál volt, és pontosan tudta, hogy egy gyerek előtt fekszik anyaszült meztelenül. Várakozott magatehetetlenül, mint egy borostyánba zárt bogár. Kócos ősz haját az arcába túrta a kezével, hogy a szemét eltakarja. Ő nem bírta látni azt, hogy én nézem őt. Csak hüppögött, miközben anyám szidta, hogy miért nem használja az ágytálat, ő a mindenek tudója, a gyakorlott betegellátó, tudta, kivel, hogyan bánhat. Mint egy idomár, és néha arra gondoltam, hogy velem is ilyen kíméletlen, mert én is kiszolgáltatott vagyok a magam módján, pontosan olyannak kell lennem, amilyenné faragni akar, ahogyan egész életét és környezetét vasakarattal faragta maga körül. Fel tudta mérni, ki mennyire magatehetetlen, kinek mekkora szüksége van rá, és nem lehetett a szeretetét megfizetni. Nem volt eladó.
Biztosan igazságtalan voltam vele, ezért inkább átmentem a nappaliba, hogy levegőt vegyek, mert jó ideje nem tudtam, csak tátogtam, mint a hal. Gobelineket nézegettem a falakon, mert tudtam, hogy ki kell várnom az indulatok csillapodását. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy váltakozott ugyanaz a két ember körben a falakon, lendítette és változtatta őket az idő folyton feszesen tartott fonala; a történet természetesen tavasszal kezdődött, és ahogyan a legtöbb sztereotípiát, behavazta őket is a cseresznyevirágzás. Még ha tudatában voltam is, hogy nem az én korosztályomnak szóltak, értettem, és nem becsültem le annyira az idősebbek ízlésvilágát, mint hasonló korú társaim, talán mert ők már régen nem tartották a kapcsolatot idősebb családtagjaikkal.
Ha körülnéz az éppen belépő, azt látja a bordó plüsstapétán szemben, hogy már a nyárba fordul kicsattanó arccal a férfi és a nő, érik és csordul és duzzad a létük, barokkosra faragatott bölcső fölé hajolnak; végtelen búzarendek sárgállanak egymásba öltögetve a nyitott ablakon át. Aztán a légyott őszbe menekül, közben az ujjakon megvastagodott a bőr, és minden öltéssel egyre nőttek a gyerekek, távolodtak el, csak a fonal harsogása hallatszott fel és alá húzva a tűt, ahogy átadta magát a rőt képnek a rámára feszített vásznon. Aki körülnéz, annak most meg kell fordulnia, mert az utolsó képen már csak az asszony méri dideregve egyedül az időt egy magasra emelt, piaci billenő mérlegen, ahogy belepi közben a hó, ezen az arcon nem tűnik át semmi.
Az elcsendesedésből azt szűrtem le, hogy anyám egy új, tiszta gumilepedőt terített a földre megint, rá tarka vásznat, ahogyan szokta, és odakiabált, hogy gyere, most emeld meg. Tétováztam, esetlenkedtem ott, az ágy körül. A nő rémülten nézett rám, el ne ejtsem.
– Nem láttátok még egymást? Ilyenkor járjon az eszed, nagyokos! Na mi lesz? Egyszer el kell kezdeni – mondta fenyegetően, és én ehhez méltó komolysággal ragadtam meg csontra szikkadt lábait. Aztán bő spenótzöld hálóinget adtunk rá, hogy ne látsszon meg rajta rögtön az ételmaradék, jött a paplan áthúzása, amit megszoktam, az én munkám lett. Anyámé volt a péppé nyomkodás, az etetés könyörtelen művelete a hozott edényekből. Nekikezdtünk, mint valami orvosi műtétnek.
– Teljesen kihűlt, mert annyit szuszogtál, ezt csak erővel lehet zabáltatni – anyámnak villámlott a szeme, amikor dühbe gurult.
– Kérem, ne melegítse meg az ételt – mondta az idős nő –, és vigyázzon a fiára. Olyan fiatal még, óvja a lelkét a gonoszságtól.
Azt mondta, hogy különben sem éhes. Úgyis mindegy már. A kutyák elszöktek.
– Hogy volna már mindegy! – vitte fel anyám katonásabbra a hangját, miközben az ételhordóról leemelte a löttyöt, amiben úszott néhány húslevestészta, aztán a következő fogást, a kelkáposztát valami avasodó füstölt húsdarabbal, a szalvétán kenyér, odatolta az étkezőkocsit az ágyra. Két lába volt, meg egy nikkeltálcája. Rápakolta az ebédet, az evőeszközöket, és várt néhány percet. Jól van, arrább tolom. Ha megéhezett, odahúzhatja, csak karnyújtásnyira van, aztán ne panaszkodjon megint, hogy nem kapott enni, mondta anyám megint olyan hangon, ahogyan a kutyaidomárok beszélnek egyik kezükben a messzire hajítandó csonttal, a másik kezükben pedig a pálcával. Mert ez a csont olyan elérhetetlen volt, hogy szinte már embertelenül messze szökött a léttől, hiszen ebből és ettől aligha támadhatott étvágya a szerencsétlennek.
Este forgolódtam az ágyamban, és nem hagyott nyugodni, hogy a lelkem tisztaságát féltette. Hiszen nem is ismer. Sosem beszélt még senki a lelkemről, a fehérségről, amit óvni kell. Anyám szerint már régóta félrebeszél.
Másnap délután visszamentem az öregasszonyhoz, korábban sohasem fordult elő, hogy a saját szakállamra felülvizsgáltam volna anyám eljárásait. Most úgy gondolkodtam, erőt gyűjtöttem a saját önállóságomhoz, és mentem előre, a ház bejárati ajtaja résnyire nyitva volt, felmásztam a lépcsőn, becsöngettem és vártam; újra becsöngettem, a lakásban nyitva voltak az ajtók, a bejárati ajtó üvegén keresztül láttam a képeket a falon, és a folyosón felismertem a tükröt, a fogason a kabátokat és az órát. Hallottam is, ahogy ketyeg. Nem bántam meg, hogy eljöttem. Akkor hallgattam végig életemben először egy Haydn-szimfóniát, mert ő azt akarta hallani, kikerestem a lemeztárából, ami egy egész szekrénnyit kitett. Aztán a négy évszakot.
– Szintén Haydn, és eszedbe ne jusson az a giccses Vivaldi – figyelmeztetett, még kamasz vagy, nem alakult ki az ízlésed.
Közben átszellemült arccal megfeledkezett a fájdalmairól, a ragadós mocsokról, ami körülvette, csak hallgatta a zenét, és boldog volt, hogy nincs egyedül. A tálca még mindig úgy állt, ahogyan hoztuk, a leves tetején megfagyott zöldes zsírfoltok szigetei úszkáltak, de a többi ételmaradék állaga sem látszott különbnek.
Nem kapott levegőt. Rémülten nézett rám. Ujjam a számra tettem, hogy ne kiabáljon, ne féljen.
– Főzz teát!
Meggyújtottam a lámpát az éjjeliszekrényén. Kimentem a konyhába, teát főztem. A főzőlap még meleg volt, megkóstoltam a káposztát, a húst, íztelen volt ugyan, de még nem romlott meg. Találtam fűszereket a polcon, vajjal ehetővé próbáltam tenni a kenyeret, ahogyan otthon szoktam, mert anyám egyre ritkábban főzött nekünk. Az iskolában ettem, ő pedig folyton a betegeinél, mert valahol folyton főzni kellett.
Már jobban volt. Odaültem az ágya mellé egy kanállal, kispárnát tettem a feje alá, és vártam, hogy lassan visszatérjen a bizalma, tekintetébe újra mutatkozzon némi életösztön; vártam, hogy mozduljon a keze, mintha valóban emelni akarná a kanalat, vagy engedélyt adna, és akkor adtam a szája elé az első falatot. Közben, hogy eltereljem a figyelmét, elmeséltem neki, hogy láttam a képeket, és megértettem, miről szólnak: ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy váltakozott ugyanaz a két ember körben a falakon, ezeken az arcokon áttűnik az idő múlása. Meg akartam hatni, olyan erős volt az elhatározásom, hogy betanultam fejből, hogy valami indulatot vagy érzelmet csaljak ki belőle, mert az is a gyógyulás útjára vezethet, kárpótolhatja a magárahagyatottságáért. Ekkor tisztán és érthetően kimondta az első értelmes mondatot:
– Mi az ördögnek csinálod ezt? Nekem a magányom volna könnyebb. Mit szól az anyád, ha megtudja?
– Megvan a magamhoz való eszem, ismerem. Mondtam már neki, hogy ne durváskodjon az idősekkel, de hát akkor is az anyám – erre bólogatott, mintha ebben mindketten eleve egyetértettünk volna, miközben szürcsölte a teát és a káposzta levét felváltva.
– Igen, zsarnokoskodik, de te nem élheted az ő életét, és nem is teheted jóvá, amit ő elront. Nem neked való ez a munka, rád fontosabb hivatás vár, fogadd meg egy öregasszony tanácsát, legyél tudatában annak, hogy te értelmes gyereknek születtél, ne hagyd, hogy betegápolóvá tegyenek egész életedre. Bárhogy lesz is, vállalnod kell, hogy többre vagy képes!
Csak néztem az idős asszonyra, és észrevettem, hogy kitisztult a tekintete. Nagy halványkék szemével intett az ágya melletti szekrény felé, hogy húzzam ki a felső fiókját. Adjam csak oda neki azt a képet, amit benne találok.
Ránéztem a képre, négy fehér kiskutyát láttam rajta.
– Nagyon aranyosak – mondtam.
– Az én kutyáim voltak. Dalmaták – emelte fel az ujját. Ezt jól jegyezd meg!
– De hiszen azok foltosak!
– Azok lesznek. Csak kéthetes korukban jelennek meg rajtuk az első pöttyök. A dalmata alapszíne mindig fehér, a pöttyök pedig harmonikusan elszórtan jelennek meg rajtuk. Egyetlen másik fajta sem büszkélkedhet pöttyökkel, ezért szerencsét hoznak. Látod, milyen sokáig éltem! Ez a kép is szerencsét hoz. Neked adom.
Értetlenül néztem rá. És ő még hozzátette:
– Mert milyen lenne úgy menni el, hogy a láthatáron ne hagyjunk magunk után semmi nyomot?
Kimerítette a beszéd, még ez a kevés is, annyira, hogy lassú szusszanásokkal álomba süllyedt. Eltüntettem a nyomát is, hogy ott jártam. Arra gondoltam, hogy mégsem volt hiábavaló a látogatás, mert azt erősítette meg bennem, amit egyébként is helyesnek gondoltam. Valamit megjavítani. A kép ott volt a zsebemben a tenyeremben, ahogy ballagtam a buszmegálló felé.
Megjelent a Bárka 2024/2-es számában.
