Csík Mónika
Meséből versbe
A bögretündér ott ücsörög
egy kávéscsésze peremén,
és csíkos farkát kunkorgatja.
Zizeg a bajusza, miközben
fogadkozik, hogy meseíróval
nem üzletel soha többé,
hiszen a legutóbbi is beleírta
őt egy olyan történetbe,
amiben tuktukok meg orkok
nyüzsögnek. Hát ki figyel fel
mellettük a törpemacskára…?!
Ellenben egy versnek imádna
hőse lenni, főleg, ha csupán
róla, a bögretündérről szólna,
díszítve jelzőkkel, dicsérettel,
simivel és bundafésüléssel,
ráadásul a tündérkedésből is
elhangozhatnék valamicske…
A versíró eközben holmi
szöszös pulcsiban szöszöl,
sehogyan sem leli a kávéfőző
folyton elkallódó fedelét,
zúg a feje a macskajajtól,
és azon töpreng, miért nem
lett belőle inkább mézesbábos,
vonatkerék-pumpáló vagy
buborékmester, netán csillagász,
aki az űrt pásztázza, majd fekete
lyukakon át közlekedik a Tejút
és távoli állócsillagok között.
A bögretündér
Picula, a törpemacska,
Mamóka kávésbögréjében él,
pontosabban, a bögre fenekén,
ahol reggelente láthatóvá válik
egy napközben áttetsző világ.
Amint Mamóka elkortyolja a kávét,
Picula tappancsaival a kávézacc puha
párnáit dagasztja, nagyot nyújtózik,
majd kényeskedve mosakodni kezd.
Tengernyi a dolga: le kell tisztogatnia
bundájáról a barnaságot, hogy ismét
tündérien áttetsző cirmos legyen.
A bögretündér sálja
Mamóka újabban kézimunkázni kezdett:
fürge kötőtűk muzsikálnak az ujjai között.
Egy sima, egy fordított – dudorássza,
miközben fehér sávokat sikerít a pirosokra,
és ahogy hízik a hold, a készülő sál is egyre
kígyózik, tekereg, már-már túlnő a szobán.
Picula kedvtelve nézegeti, pofozgatja,
gondolatban már fel is próbálta párszor,
hisz nem kétséges: csakis neki készülhet
egy ilyen tündéri nyakravaló, puha és
illatos, mint az angyalok hónalja, meg
bolyhos is, akár a felhők száradás után.
Lehetséges, hogy ez láthatatlanná tevő
sál lesz – véli, hiszen Mamóka alakja már
szinte eltűnt alatta, de Picula majdnem
biztos benne, hogy egy bögretündér épp
e csíkos sállal a nyakában válhat láthatóvá.
Fenyőfáról a világ
Egyik reggel Picula, a törpemacska
lustálta lenyalni magáról a barnaságot,
hogy ismét tündérien áttetsző legyen,
hanem csak kucorgott a kávésbögre peremén,
és kurta, csíkos farkát kunkorgatta.
Unta már a piculaságot, ezt a törpeséget,
hogy még ha óriásira is nő az árnyéka,
akkor sem nagyobb egy kanbolhánál,
jó esetben: kanverébnél, és hogy a hangja
cérnavékony, hiába dudál meg nyafog,
Mamóka többnyire észre sem veszi.
Addig kelletlenkedett, kunkorgott macskamód,
mígnem gondolt egy nagyot, és a nyitott
ablakon át kiszökkent az ablakpárkányra,
onnan a verandára, végigfutott a kerten,
és éles karmait kimeresztve mászni kezdett
a jegenyefenyő gyantás törzsén, fel, egészen
az égig. Ott letelepedett egy toboz mellé,
majd jókedvűen pillogott szét maga körül.
Fent ülök a világ tetején – dorombolta,
közben kihúzta magát, hogy a verebek is lássák:
egy törpemacska bárhol hintázhat, ahol tündéri
kedve tartja, és a hangját messzire viszi a szél.
