Marcsák Gergely
Pirkadat
Julcsikának
Éjjel a csöndpaloták közt összefonódnak az álmok,
létra fokáról lép rájuk a pajkos Hold.
Táncol, végig aranyban fénylik két vizesárok,
ámul a látványán hat kíváncsi kobold.
Szürke egérkék hátán mennek a Nap kapujához
elhessegetni az est nagyszárnyú madarát.
Útravalóul a nyergen mind füstölt szalonnát hoz,
pókhálóból szőtt rajtuk a tarka kabát.
Csillaggombra akasztja bödönjét titkon a Hajnal,
felhők gyöngykönnyét gyűjti belé szaporán.
Harmatfátylat készít, sűríti jázminolajjal.
Válla fölött halad át épp a koboldkaraván.
Fordul az égi ködök millió csillámja feléjük,
míg a Tejút kövein iszkol a hat kisegér.
Gazdáik zsebe mélyén makk lapul, adta a vén bükk,
s látja a hollót már Tárkony törpevezér.
Tollászkodva csücsülget távoli ég karimáján.
Ében szárnya mögött búsul foglya, a Nap,
ám csatarendben az erdei nép, ma se győzhet az ármány.
„Lám, ki találja fejen! Tíz aranyérmét kap.”
Nyúlnak a hosszú csúzligumik, röpül öt kicsi bükkmakk,
s húznak fénycsóvát üstökösök módján.
Célba találni azonban nem tud mindegyikük, csak
Csombor, a legremekebb minden erőpróbán.
Koppan az est madarának csőrén makklövedéke,
bosszúsan szól: kár! Szárnyra kap, elmenekül.
Sárgát kezd felvinni egünk vásznára a Béke,
eszmél lassan a táj, dermedt szíve hevül.
Erdők lombja a hálás Nap sugarát bebocsátja,
s csúszik rajta a hat bátor, csöppnyi kobold.
Dolguk végeztével mindet várja az ágya.
Álmuk e történet. Hol volt, hol nem volt.
A szerző a mű megírásának idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa volt.
