Kiss Ottó
Annabé
Mesés történetek egy óvodás kislány életéből
A piros póni és az ötödik születésnap
Mindenkinek van születésnapja. Az a nap, amikor erre a világra jövünk. Amikor a szeretteink végre a magasba emelhetnek és először ölelhetnek át minket. Azután évente, amikor ehhez a naphoz érünk a naptárban, mindig megünnepeljük tortával, és gyakran persze még ajándékokat is kapunk hozzá.
De ajándékokat más ünnepekkor is kap az ember. Például névnapkor vagy Mikulás-napkor. Annabé minden Mikulás-nap előtti estén gondosan megtisztítja a csizmáját vagy egyik pár cipőjét apával, aztán kiviszik az erkély előtti ablakpárkányra, hogy ha jön a Mikulás, legyen hová tennie az ajándékot. Vacsora után bemennek a gyerekszobába mikulásos dalokat énekelni. Apa gitározik, anya triangulumon játszik, Annabé csörgőzik, sípol és dobol. Minden évben így várják a Mikulást.
Van, amikor még aznap este megérkezik, van, amikor csak másnap reggelre.
Akkor kibontják az ajándékokat, és együtt játszanak.
A karácsonyt megelőző szenteste is hasonlóan telik, csak olyankor sokkal szebben felöltöznek, és persze karácsonyi dalokat énekelnek. Még vacsora előtt elmennek a templomba, hogy meghallgassák az ünnepi gyerekműsort. Azután besétálnak a városközpontba, és megnézik a jászolt a bárányokkal, a Kisjézussal, Máriával és a három napkeleti bölccsel. Mire hazaérnek, a kivilágított fenyőfa alatt ott vannak az ajándékok, innen tudják, hogy náluk már járt a Jézuska és az angyalok.
Húsvétkor tojást festenek anyával és nagymamával. Süteményeket készítenek, sonkát meg főtt tojást, és olyankor otthon is, a nagyszülőknél is csokitojásokat lehet találni az erkélyen, a szobákban és a kertekben. Annabé fonott kosárba gyűjti őket, és amikor valaki meglocsolja őt kölnivel, ad belőlük egyet-egyet a festett tojások mellé. Apa minden évben kap, keresztapa vagy nagypapa csak akkor, ha ott vannak és locsolkodnak. De például Gábor és az apukája minden húsvétkor el szokott jönni Annabét meglocsolni.
A névnap teljesen más. Annabé persze olyankor is kap ajándékot, ám akkor vonatos kirándulásra is megy anyával és apával. A piros kisvonat legjobban egy játékvonatra hasonlít, gumikereke és műanyag kéménye van, nem síneken halad, és nincsenek zárt ablakai se, mint az igazinak, de a kislány éppen ezért szereti annyira. Amikor utaznak rajta Szanazugba, a városon kívüli szabad strandra, fújja a hajukat a szél. Szerencsére Annabének éppen a nyár közepén van a névnapja, és ilyenkor a legjobb vonatozni meg hajózni. Mert Szanazugban hajózni is lehet. Legelőször még kiscsoportos kora előtt mentek ki hármasban, aztán a következő évben is, és az azt követőben is, míg végül hagyománnyá vált.
De a születésnap még talán ennél is érdekesebb. Olyankor az ajándékok mellé tortát is kap az ember.
Annabé egy november végi napon jött a világra, így amikor közeledik a születésnapja, előre sosem lehet tudni, hogy éppen milyen idő lesz. Néha meleg van, néha hideg, de volt már olyan is, hogy aznap sűrű pelyhekben hullott a hó. Abban az évben hógolyóztak, szánkóztak, és hóembert építettek a tömbház mögötti mogyorófa mellé, mert Annabé ablakából éppen odalátni. A következő évben meleg volt, de két évvel később megint hó, igaz, kevesebb. Akkor a játszótéren építettek egy kisebb hóembert, azután feltették apával a szánkóra, és elhúzták egészen a mogyorófáig.
Annabé születésnapjára mindig anya készíti a tortát. Legelőször egy fehér pöttyös, rózsaszín marcipángomba volt a közepén. Ez az év különösen emlékezetes, mert a kislány éppen az előző nap reggelén mondta ki élete első szavait. A második születésnapján a tortán marcipánsüni volt, a harmadikon kis vakond, de ekkor már nemcsak otthon, hanem az óvodában is ünnepelte a születésnapját. A negyediken az otthoni tortán csupán négy szál gyertya égett, két sárga és két rózsaszín, mert az ovis tortára harminchat kicsi marcipánvirág került, hogy ne csak a gyerekeknek, de még az óvó néniknek és a dajka néniknek is marcipános tortaszelet jusson, csakúgy, mint Annabé következő születésnapján, az ötödiken.
Ekkor, az ötödik születésnapon, Annabé életében először hatalmas bulit csaptak otthon!
Ez viszont gondos előkészítést igényelt.
Először is megbeszélték, hogy kiket hívjanak meg. Annabé összeszámolta a barátait, és kiderült, hogy vele együtt éppen tízen vannak. Ez pont jónak tűnt. Nem azért, mert Annabé csak tízig tudott volna elszámolni, hisz az ötödik szülinapja előtt már húszig is elszámolt bármikor hibátlanul, hanem mert tíznél többen nem fértek volna el a lakásban.
Ezután elmentek a papírboltba, hogy kiválasszák a meghívókat. A lapokra otthon anya felírt egy-egy nevet, a buli helyszínét és az időpontot. Annabé matricákat ragasztott rájuk, és szép borítékokba tettek őket, a következő óvodai nap reggelén pedig mindegyiket szétosztották. Úgy tervezték, hogy tízen lesznek majd, de sajnos Gábor azokban a napokban éppen beteg volt, ám a többiek mind visszajeleztek, hogy eljönnek.
Mivel Gábor lett volna közöttük az egyetlen fiú, úgy döntöttek, ha már így alakult, igazi lányos bulit rendeznek. A következő napon üzentek a résztvevőknek, hogy hercegnős vagy királylányos ruhában jöjjenek, fejdísszel, hajpánttal vagy koronával a fejükön. Akinek véletlenül nincs, az a helyszínen kap majd, hisz Annabének két papírkoronája és egy tiarája is volt otthon.
A buli kezdete előtt néhány órával anya szendvicseket készített. Apa és Annabé felfújta a színes lufikat, és feldíszítette a szobát, aztán bevitték az asztalra a tányérokat, poharakat, szalvétákat, üdítőket. Míg apa születésnapos gyerekdalokat keresett, és elindította a zenét, anya segített a kislánynak felvenni a rózsaszín tüllruháját. Azután megfésülték a haját, végül rózsaszín papírkoronát tettek a fejére. Annabé a tükörbe nézett, és elmosolyodott. Nagyon elégedett volt az ünnepi öltözettel.
Mire mindennel elkészültek, megérkeztek az első vendégek. Annabé a bejárati ajtónál fogadta őket, és miután felköszöntötték, és átadták neki az ajándékokat, megmutatta, hová tegyék a kabátokat, cipőket, sálakat, sapkákat. Mindannyian az anyukájukkal vagy az apukájukkal jöttek, de a szülők csak rövid időre ültek le, míg megittak egy kávét vagy üdítőt, aztán el is búcsúztak. Először a cserfes Alina érkezett, azután a szelíd Hédike, majd a csendes Eszterke az anyukájával. Annabé Luca kiscsoportos testvérét, Fannikát is meghívta, aki nemrég lett a barátnője, mert ő is ugyanolyan kedves volt, mint a nővére. Ők szinte egyszerre jöttek a másik három új barátnővel: Bernikével, Liával és Fridával.
Annabével együtt kilencen voltak, mindenki gyönyörű ruhában, fejdísszel, hajpánttal vagy koronával a fején. Már az első félórában igazi bulit csaptak, táncoltak és énekeltek a nagyszoba közepén. Rövid időre még anya is beállt közéjük, olyan jó volt a hangulat.
Amikor kikapcsolták a zenét, anya hercegnős kifestő lapokat osztott szét, hogy pihentetésként színezzenek. Miután elkészültek, mindenkinek a mellette ülő rajzát kellett értékelnie, jutalomként pedig választhattak egyet a hercegnős matricákkal teli kosárból. Azután zenés ügyességi játékok következtek. A székfoglalósnál anya kezelte a hangerő-szabályozót, a táncos seprűnél mindig az, akinél a seprű volt, amikor leállt a zene.
Ezután a szellemi vetélkedő jött. Anya és apa felváltva mondtak találós kérdéseket, és aki azonnal kitalálta, vehetett egyet a hercegnős matricákból. Amikor nem tudta senki, anya vagy apa elárulta a megoldást, azután újrakezdték a kört ugyanazokkal a találós kérdésekkel, és aki meg tudta jegyezni az előző kör valamelyik helyes válaszát, az vehetett egy matricát.
A legnagyobb sikert a pattogatottkukorica-evés aratta. Mindenki csak hátratett kézzel ehette meg a tányérjába tett tíz-tíz szemet. Ezen olyan sokat nevettek, hogy megismételték almával is. Anya az asztal közepére helyezett egy vízzel teli tálat, abba tette az almaszeletet. Tényleg nem volt könnyű szájjal kivenni, de addig-addig próbálták, míg végül mindenkinek sikerült.
Mire a lányok kinevetgélték magukat, apa előkészült a diavetítéshez. Annabé lekapcsolta a villanyokat, összebújtak a nagyágyon, és elkezdődött a film.
Közben anya a konyhában meggyújtotta az öt szál gyertyát a tortán, és abban a pillanatban, amikor az utolsó filmkocka is véget ért, belépett vele a szobába.
A lányok nagy üdvrivalgással és sikoltozással fogadták. Aztán anya és apa segítségével elénekelték a születésnapi köszöntődalt Annabének, majd anya felvágta a tortát, amelynek hatalmas, rózsaszín ruhába öltözött marcipánhercegnő volt a közepén, apa pedig felbontotta, és poharakba töltötte a gyerekpezsgőket.
Miután befejezték az evést és az ivást, az ajándékbontás következett.
Annabé a szoba közepére tette a csomagokat, és sorban kibontotta mindegyiket.
Volt bennük társasjáték, hajgumi készlet, hercegnős pohár, gyöngyfűző, babák és három plüssmajom is. Amikor Annabé óvodába ment, éppen tíz plüssmajma volt. Azóta már kettőt is kapott keresztapáéktól, egyet nagymamától, egyet pedig a szüleitől, így ezzel a hárommal együtt most már tizenhét plüssmajma lett.
De aminek a legjobban örült, az egy rózsaszín sörényű piros műanyag póni volt, nagy kék szemmel, fekete szembogárral és fekete szempillával.
Amikor kiemelte az átlátszó dobozból, nevetve a magasba tartotta, hogy mindenki jól láthassa. Csak akkor vette észre, hogy a póni fejét el lehet forgatni, és hogy az oldalán, a kék és sárga madarakat ábrázoló rajzok mellett kicsi, lila végű szárnyak is vannak!
Éppen csak megszületett, de máris majdnem egy igazi pegazus póni!
Annabé nagyon örült neki. Újra a magasba emelte, aztán szorosan magához ölelte.
Az ajándékbontás vége felé megérkeztek a gyerekekért a szülők. Annabé kínálgatta őket pezsgővel, szendviccsel és üdítővel, anya pedig vágott nekik egy-egy tortaszeletet. Míg a lányok felvették a cipőket, kabátokat, sálakat, sapkákat, a szülők beszélgettek anyával és apával, aztán mindenki mindenkitől elbúcsúzott. Amikor az utolsó barátnő is elment, Annabé megállt a szoba közepén, és azt mondta:
– Nagyon szép születésnapom volt!
Aznap a piros pónit és mindhárom új plüssmajmát maga mellé tette az ágyba. Apa olvasta neki a mesét, és amikor véget ért, Annabé hatalmasat ásított, majd ráhajtotta a fejét a majmos kispárnájára.
– Apa, a hatodik születésnapomon is tartunk bulit? – kérdezte.
– Persze – felelte apa.
– Megígéred? – nézett rá Annabé.
– Megígérem – mondta apa. – És reméljük, hogy akkor már Gábor is itt lesz.
– Reméljük – felelte Annabé.
És úgy is történt. A következő születésnapi bulin, amikor a piros póni egyéves lett, már Gábor is ott volt.
Huszonnégy katica és más élőlények
Annabé nem bántja az élőlényeket. Na jó, néha letép egy-egy sárga pitypangot az óvodaudvaron, hogy a hajába tűzze, és az is előfordul, hogy kis csokrot köt vadvirágokból, de az állatokat sosem bántja, még a kicsiket sem. Ha csigát talál a járdán, a fűre viszi, nehogy valaki rálépjen, a hangyákat, bodobácsokat, szarvasbogarakat csak megfigyeli, legfeljebb eléjük tesz egy ágat vagy levelet, hogy felmásszanak rá.
De otthon is ugyanez a helyzet. Segít ültetni és öntözni a virágokat az erkélyen, és ha elszáradt leveleket talál alattuk, összeszedi őket. Amikor légy kerül a szobájába, nagyot kiált anyának és apának, hogy jöjjenek gyorsan, mert meg kell menteni. Ilyenkor kinyitják az ablakot, és együtt terelik ki a szabadba a legyet. Ha lepke vagy katica repül be, apa hoz egy üvegpoharat, és a kezébe vesz egy rajzlapot. Megvárja, míg az apró állat leszáll a falra vagy az ablakra, akkor ráteszi az üvegpoharat, és a rajzlapot úgy csúsztatja alá, hogy a lepke vagy a katica ne tudjon kijönni. Aztán az egészet megemeli, Annabével együtt kiviszik az erkélyre, és ott a kislány leveszi a rajzlapot a pohár szájáról, hogy a kis szárnyas elrepühessen a szabadba.
A pókokkal más a helyzet. Őket seprűvel kell kiszedni a sarokból, de óvatosan, hogy meg ne sérüljenek. Aztán a seprűt ki kell vinni az erkélyre, vagy a végét kidugni a nyitott ablakon, és addig rázni, míg a pók le nem esik róla, vagy le nem ereszkedik egy pókfonálon.
Persze Annabé szobájába csak ritkán tévednek be állatok, többnyire a lakáson kívül lehet őket látni. A tömbházuk mögötti füves területen mogyorófa áll, a garázssor előtt pedig két diófa, egy kicsi és egy nagy. Azok alatt mindig sok a varjú. De az erkélyről, ahol a diót és a mogyorót szokták megtörni apával, más madarakat is meg tud figyelni. Verebeket, házi- és vadgalambokat, rigókat, seregélyeket. Ráadásul sokszor egészen közelről látja őket, mert a fák lombkoronái épp az erkélyig érnek. Ha szél van, egy-egy ág annyira behajol hozzájuk, hogy meg lehet fogni.
De Annabé nemcsak az óvodaudvaron vagy az erkélyen tudja megfigyelni az élőlényeket. Nyáron, amikor nincs ovi, szinte mindennap elmennek sétálni a városba anyával és apával hármasban, és gyakran viszik a műanyag kismotort is, amit a kislány annyira szeret. Menetközben meg-megállnak, gesztenyét, makkot és tobozt gyűjtenek, vagy szétfújják a levegőben a pitypang ejtőernyős magvait, és a juharfa termését a magasba dobálják, hogy lefelé hullva pörögjön, mint a helikopter rotorlapátja. Ha érik a termés, gyümölcsöket kóstolgatnak a környező utcák házai előtti fákról: epret, szilvát, meggyet, vadalmát, és persze nemcsak ott, hisz nagymama kertjében is vannak gyümölcsök: elöl szőlőlugas, hátul őszibarackfa, és azok körül mindig sok a repkedő méh, darázs, színes lepke.
Gyakran elmennek a várost átszelő kis folyó partjára is kacsákat, halakat, békákat, teknősöket nézni. Amikor sokáig nincs eső, és alacsony a vízszint, rengeteg káposztalepkét, vízipókot, szitakötőt látni, a parti iszapba tapadva pedig folyami kagylókat. Eső előtt nagyon sok hangya jön elő a járdák repedéseiből, eső után inkább a gilisztákat és a csigákat keresik a házfalak tövében, a fűben és a bokrok alján.
Persze nyáron nemcsak sétálni szoktak, hanem utazni is. Amikor az állatkertbe, a Balatonra vagy a másik nagymamához mennek, a vonatablakból lovakat, kecskéket, teheneket lehet nézni, és ha kis szerencséjük van, akkor őzeket és nyulakat is.
A másik nagymama faluban lakik, ott még az utcán is vannak kacsák és libák. Bent, a hátsó udvarban pedig egy kakast és vagy tíz tyúkot tart.
A balatoni szálloda kertjében aranyhalak úszkáltak egy tóban, a Balaton vizén hattyúk. Ők nagyon hasonlítanak a libákhoz, csak sokkal nagyobbak és kecsesebbek. A parton és a víz felett sirályokat és néha dolmányos varjakat is látni. A dolmányos varjú dolmánya szürke, az otthoni vetési varjak viszont tiszta feketék.
Az állatkertben meg annyiféle élőlény van, hogy fel se lehet őket sorolni. A legérdekesebb a medve, az oroszlán és a zsiráf. Még a kis zsiráf is sokkal magasabb az embernél, nagyon felfelé kellett nézniük, hogy lássák a fejét. Majomból pedig majdnem annyiféle van ott, mint Annabé plüssgyűjteményében. De a legviccesebb a kisállat-simogató. A kiskecskék kivették anya kezéből a zsepit, megrágták apa bőrkabátját, és még Annabé farmerdzsekijét is megkóstolták. A legemlékezetesebb mégis az elefánt volt, mert amikor nála jártak, éppen dinnyét evett. Nyáron, amikor ők is dinnyét esznek, mindig eszükbe jut az a jelenet.
– Mit csinált a dinnyével az elefánt? – kérdezi ilyenkor anya vagy apa.
– Felemelte az ormányával, és hamm, bekapta egyszerre az egészet! – nevet Annabé, és ő is bekap egy nagy dinnyefalatot.
Ám a legeslegérdekesebb dolog mégsem valamelyik nyári utazáson, hanem egy szép őszi napon történt. Ráadásul nem kellett elmenni hozzá se a Balatonra, se az állatkertbe, de még a másik nagymamához sem, sőt az utcára sem kellett lemenni.
Azon a napfényes októberi délutánon apa jött Annabéért az oviba. A kislány hazafelé a gesztenyefasor alatti hatalmas, rozsdavörös levélkupacokon ugrált, és volt, amelyikbe bele is hempergőzött, így aztán, amikor hazaértek, ruhát kellett cserélnie.
Anya még nem volt otthon, ezért egyedül ment a szobájába, hogy tiszta pólót és nadrágot keressen, de amint belépett, felkiáltott:
– Gyere gyorsan, apa!
– Mi történt? – lépett be apa a szobába, ám Annabének nem kellett válaszolnia, apa is azonnal látta, mi történt.
Az ablaküvegen, kívül és belül is, katicák járkáltak. Nagyon sok és nagyon sokféle katica.
Mindketten közelebb mentek, hogy jobban is megnézzék őket.
Volt közöttük mindenféle. Kicsi, nagy, piros, sárga, narancssárga, kétpöttyös és hétpöttyös.
– Ez éppen olyan, mint egy mesében – mondta Annabé, aztán hozzátette, hogy gyorsan meg kell őket menteni, és már hozta is a poharat meg a rajzlapot.
De most nem azokkal kezdték a megmentést. Először is szélesre tárták az ablakszárnyakat, hogy amelyik katica szeretne, az elrepülhessen a tömbház mögötti mogyorófa felé. Vártak egy ideig, ám hiába, mert egyikük sem szállt fel, így aztán becsukták az ablakot, és végre elkezdték a megmentést.
Amikor még sokan voltak, hármat-négyet is sikerült egyszerre a pohárba tenniük és kivinniük az erkélyre. De ahogy fogytak, inkább már csak egyet vagy kettőt tudtak egyszerre vinni. Az erkélyen aztán levették a pohár szájáról a rajzlapot, a katicák pedig kimásztak, és jó esetben azonnal elrepültek. Amelyik hosszú ideig nem akart felszállni a pohár szájáról, azt a tenyerükbe vették, közel hajoltak hozzá, csücsörítettek, és teli tüdőből addig fújták levegővel, míg fel nem szállt, míg el nem indult az erkély előtt álló fák lombkoronája felé.
Nagyon sokszor fordultak. Kezdetben Annabé számolta a megmentett katicákat, de miután eljutottak a húszig, apa besegített a számolásba.
Amikor az utolsó katicát is kivitték, a huszonnegyediket, egy egészen pici pirosat, Annabé azt mondta:
– Apa! Ezt írd fel egy papírra, nehogy elfelejtsük, mert lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen!
– Jó, felírom – mosolygott apa, aztán keresett egy ceruzát Annabé kisasztalán, és ráírta a rajzlapra:
„Ma huszonnégy katicát fogtunk Annabével a szobája ablaküvegén, és mind a huszonnégyet kivittük az erkélyre, hogy elengedjük. Tizenegy a pohárról vagy apa kezéről, tizenhárom pedig Annabé tenyeréről szállt el.”
Annabé névnapja
Amikor apa egy nyári napon hazaért a munkából, és benyitott a szobába, azt látta, hogy Annabé hanyatt fekszik a nagyágyon, és csupasz lábát anya szájához emeli, aki mellette ült, és játszásiból jól megharapdálta azt a csupasz lábat, mire a kislány nevetésben tört ki.
– Gyere, apa, játsszál te is! – kiáltotta Annabé. – Megmutatom, hogy kell! – azzal megint anya arca elé emelte a lábát, és amikor anya beleharapott, Annabé újra felnevetett.
– Gyere, apa, most te! – biztatta a kislány, mire apa is odaült mellé, a másik oldalára, hogy Annabé most neki nyújtsa a lábát, és apa is jól meg tudja majd harapdálni.
– Nem így, nem így! – rikoltozta a kislány. – Feküdj le te is, és tedd anya szájába a lábad, mint én! – kiáltotta, mire apa és anya elnevette magát. Erre Annabé is újra nevetni kezdett, pedig most nem is harapdálták meg a lábát.
– Te nagyon huncut vagy! – mondta apa, és lebirkózta Annabét, aztán még meg is ölelgette. – Tudod, hogy holnap lesz a névnapod? – kérdezte kicsivel később, amikor már mindketten megnyugodtak, és felültek az ágyon.
– Persze, hogy tudom! – kiáltotta Annabé, és teljes erejéből nekiveselkedett, hogy most ő birkózza le apát, aki persze nem hagyta magát, ám végül a kislánynak mégis sikerült két vállra fektetnie. – Győztem, győztem! – kiáltozta boldogan, aztán gyorsan leugrott az ágyról, és nevetve beszaladt a szobájába, hogy apa nehogy visszabirkózza.
– Jössz velem nagymamához? – hallotta bentről. Kikukucskált hát az ajtón, hogy megállapítsa, apa tényleg menne-e nagymamához, vagy csak trükközik, hogy újra lebirkózhassa. Amikor látta, hogy apa már öltözködik, ő is előjött, és készülődni kezdett.
– Lehet, hogy nagymama már most felköszönt? – kérdezte a kislány, ahogy mentek lefelé a lépcsőn.
– Lehet – felelte apa mosolyogva.
– Holnap kisvonatozunk? – kérdezte reménykedve Annabé.
– Lehet – mosolygott megint apa. – Ha jó idő lesz, kisvonatozunk!
– Tényleg? – kiáltott fel Annabé, aztán kicsit elgondolkodott, és még hozzátette: – Ugye, apa, jó idő lesz?
– Remélem – felelte apa.
– Én is remélem – mondta Annabé, és mielőtt még beült volna a bicikli gyerekülésébe, megölelte Apa Mackót, azt a kék plüsst, amit kiválasztott, hogy megmutassa nagymamának.
Pamacs, a máltai selyemkutya eléjük futott a rácsos vaskapuig, nagymama pedig összecsapta a tenyerét, amikor meglátta a kék plüssmackót. De amikor bementek a házba, mama a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy fel szeretné köszönteni őt, ezért a kislány úgy döntött, felhívja rá a figyelmét.
– Mama, te tudod, hogy milyen napom lesz holnap?
– Persze, hogy tudom – felelte mosolyogva nagymama. – Jó napod lesz.
– Neeem! – kiáltotta Annabé!
– Nem lesz jó napod? – nézett rá csodálkozást tettetve nagymama.
– Az igaz, hogy jó napom lesz, de vajon miért? – kérdezte Annabé megfontoltan, és amikor látta, hogy nagymama hirtelen nem tudja, mit feleljen, még hozzátette: – Gondolkozz, nagymama! Holnap kisvonatozunk apával. De vajon miért?
– Talán névnapod lesz? – kérdezte óvatosan nagymama.
– Igeeeen! Mindjárt jön a névnapom! – kiáltotta Annabé, mire Pamacs, aki eddig előttük ült, és fejét félrefordítva figyelte a beszélgetést, hirtelen felállt, átszaladt a nyitott szobán, aztán sűrű farkcsóválgatások közepette ugatni kezdte a bejárati ajtót.
– Hát veled meg mi történt? – csodálkozott Annabé. Nagymama erre elnevette magát, és csitítani kezdte a kutyát. – Azért ugat, mert az előbb azt mondtad, hogy mindjárt jön a névnapod! – magyarázta. – Azt hiszi, hogy a névnapod bejön az ajtón.
Akkor már apa és Annabé is nevetett. A kislány felállt, odament a kutyához, és simogatva nyugtatgatta, hogy jól van, most nem kell ugatnod. Végül kiengedte a lugas alá, hogy Pamacs is meggyőződhessen róla, nem áll a bejárati ajtónál senki. Pamacs egy ideig kereste az idegent, fel-alá szaladgált a járdán, de mivel nem találta, megnyugodott, és lefeküdt a hűvösbe.
Amikor Annabé visszajött, nagymama elmesélte, hogy régebben, amikor tanítgatta a kutyát, hogy ugassa meg, ha valaki jön, mindig mondogatta is neki, hogy mindjárt jön a szomszéd, mindjárt jön a postás, mindjárt jön a gázleolvasó, mindjárt jön a villanyszerelő. A kutya figyelt, és egy idő után annyit megértett, hogy mindjárt jön valaki, de hogy ki, azt persze nem. Elég volt, ha meghallotta a mondat elejét, máris szaladt az ajtóhoz ugatni.
Aztán egy napfényes télvégi napon nagymama kinézett az ablakon, és azt találta mondani, hogy látod, Pamacs, mindjárt jön a tavasz, mire a kutya az ajtóhoz rohant, és jól megugatta.
Annabének nagyon tetszett a történet. Annyira nevetgélt, hogy észre sem vette nagymamát, aki a szekrényből időközben elővette az ajándékcsomagot. A háta mögé rejtette, és csak azután szólt a kislánynak és apának, hogy jöjjenek ki a hátsó kertbe.
A terasz asztalát már korábban megterítette. A közepén Annabé kedvence, egy gyönyörű, fehér gyümölcstorta állt.
– Nagyon boldog névnapot! – mondta mosolyogva nagymama, és mielőtt az asztalhoz ültette volna őket, átadta a kislánynak az ajándékcsomagot.
Annabé arca felderült, ahogy kibontotta. Egy nagy tábla csokit és egy kis műanyag szárnyas unikornist talált benne, pont olyat, amilyenre vágyott!
– Köszönöm, nagymama! – kiáltotta.
Egy-egy hatalmas tortaszeletet ettek, aztán Annabé megkínálta Apa Mackót is egy szelettel, de a kék plüss nem volt éhes, így hát azt is neki kellett megennie.
– Kidurran a pocid! – mondta neki apa.
– Hadd durranjon! – felelte Annabé nevetve, mielőtt begyűrte volna a szájába az utolsó falatot is.
Hazafelé a kislánynak már újra a másnapi kirándulás járt a fejében.
– Holnap tényleg utazunk a kisvonattal? – kérdezte.
– Ha nem lesz eső, akkor biztosan – mosolygott apa.
Se éjszaka, se másnap reggel nem esett. Amikor felkeltek, hétágra sütött a nap, ezért a reggeli kakaózás után gyorsan fogat mostak, összecsomagoltak a táskákba, és már indultak is a kisvonat megállójába jegyet venni.
Szanazugig félórás az út. Menet közben beszélgettek, a nyitott vagonokban fújta a hajukat a szél.
A vonatút árában benne van egy rövid sétahajózás is. A többi utassal együtt felszálltak hát ők is a hajóra, indulás után a korláthoz mentek, és nézték a vizet, a part menti fákat, a szitakötőket.
Visszafelé egy színes lepke is velük utazott. Először a mentőövre, aztán Annabé hajára szállt, onnan pedig apa kezére.
A homokos partot lágy hullámok mosták. Miután a hajó kikötött, apa felfújta a gumicsónakot, és mindhárman bementek a vízbe. Kellemesen meleg volt. Később homokvárat építettek, kagylókat gyűjtöttek, aztán vízibiciklit béreltek, és Annabé sokszor lecsúszott a műanyag csúszdáján a vízbe.
Ebédre sült kolbászt, palacsintát és jégkrémet ettek, aztán egy rövid időre átmentek a szemközti partra is a komppal.
A piros kisvonat délután jött értük, a jó dolgok azonban ezzel még nem értek véget. Amikor begördültek a városi végállomásra, alig néhány méterre onnan, egy füves téren kirakodóvásár láttak, a sátrak mögött pedig pónikat. Hárman voltak, körbe-körbejártak, hogy aki szeretne, felülhessen rájuk.
Annabé persze szeretett volna felülni. Letették hát a táskákat, és apa a fehér póni nyergébe emelte a kislányt.
Annabé nagyon élvezte a lovaglást.
Hazafelé egy vendéglő teraszán megvacsoráztak, limonádét ittak, és végül desszertet is kértek. Aztán a város főterén megnézték a fekete bácsit, aki valójában egy fekete dresszbe öltözött, kifestett arcú ember volt, és egy állványra tett biciklit tekert. Persze nem mindig tekerte, csak akkor, ha a kalapjába, amely a lába előtte hevert, aprópénzt dobott valamelyik gyerek. Annabé összeszedte minden bátorságát, odament a kalaphoz, és beledobott egy kis pénzt. A fekete bácsi akkor előrehajolt, egy szem cukrot adott neki, aztán elkezdte tekerni a biciklit.
A jó dolgok azonban még ezzel sem értek véget. Annabét otthon is meglepetés várta.
Amikor hazaértek, anyától és apától megkapta azt a rózsaszín plüss pónit, amire az unikornison kívül annyira vágyott. A plüss pónit azonnal betett az ágyába, hogy majd vele aludhasson.
Aznap este anya olvasta a mesét.
– Milyen volt a névnapod? – kérdezte, amikor a mese véget ért.
– Nagyon jó – mosolygott Annabé.
Két-két puszit kapott anyától és apától is, mielőtt mindketten kimentek a szobájából.
Szeretett volna elaludni, de hiába, mert sokáig csak forgolódott, és ölelgette az új plüss póniját.
Apa a másik szobából hallotta, hogy a kislány motoszkál a sötétben, ezért benyitott hozzá.
Annabé akkor már az ágyon ült.
– Te még nem alszol? – csodálkozott apa.
A kislány elgondolkodott, majd azt felelte:
– Apa, én úgy döntöttem, hogy most már nem gyűjtök majmokat.
– Miért? – ült le mellé apa az ágyra.
– Mert már kinőttem a majmos korszakomból – mondta Annabé határozottan. Aztán kis idő múlva hozzátette: – Csak még nem tudom, hogy mit gyűjtsek helyette. Pónikat, unikornisokat vagy műanyag teheneket.
– Ezt neked kell eldöntened – felelte apa.
– Tudom – mondta Annabé, és tovább gondolkodott.
Az jutott eszébe, hogy nemsokára iskolás lesz. Már harmincig is el tud számolni hibátlanul, és a nevéből is le tud írni legalább két betűt. Aztán meg az, hogy szerencsére az Annabé nem sok betűből áll, ráadásul az A és a B éppen az ABC első két betűje. Az iskolában úgyis azt fogják majd először tanulni, gondolta.
– Most már aludj – simított végig a kislány haján apa. – Jó éjszakát!
Annabé visszafeküdt az ágyába.
– Jó éjszakát, apa!
