Kalóz Edit
Mici
Még tél van. Hanga, a hintatündér jókedvűen röpköd a tavaszváró napsütésben.
Nem repül magasan, mert kíváncsi. Hirtelen észrevesz egy érdekes dolgot. Egy ismerős udvarban ismeretlen macskát lát, aki az ablakpárkányon sütkérezik.
Leül mellé a párkányra:
‒ Szia! Hát te ki vagy? Nagyon otthonosan üldögélsz itt!
‒ Azt hiszem, Táncsics Emília vagyok.
‒ Mi az, hogy azt hiszed? Az vagy, vagy nem?
‒ Ezt szokták mondani rólam. De szólíts Micinek!
‒ Jó. De akkor is, mi az, hogy Táncsics?
‒ Egy utca.
‒ Egy utcáról neveztek el?
‒ Nem. Szerintem rólam nevezték el az utcát. Gondolom. Mivel itt lakom. És a Mici utca nem olyan komoly. Viszont a Táncsics Emília utca, az már komoly.
‒ Igazad van! De te nem itt laksz.
‒ Úgy nézek ki, mint aki nem itt lakik?
Hanga végigmérte. Táncsics Emília-Mici fényes fekete szőrén játszottak a napsugarak, kényelmesen nekidőlt a falnak, szemét lehunyva süttette magát.
‒ Akár itt is lakhatsz ‒ ismerte el Hanga ‒ Bár a macskák szinte bárhol képesek jól érezni magukat.
‒ Nekem ez az otthonom! Máshol nem érzem ennyire jól magam. Tudod, itt megvan az a bizsergés!
‒ Bizsergés... ‒ Hanga elgondolkozott. ‒ Azt hiszem, értelek. De nem láttalak még itt.
‒ Akkor elég régen jártál erre. Már egy éve itt lakom. Előtte fél évig kapartam az ajtót, és nyávogtam az ablakban, mert nem volt otthonom! Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz dolgom lesz. Azt mondták, itt minden macskát egyből befogadnak.
‒ Most, hogy mondod, emlékszem egy fekete macskára. Elég rémes hangon nyávogott! Egyáltalán nem így nézett ki, mint te. Karcsú volt, te meg... ne haragudj, kicsit dagi vagy.
Mici felkacagott:
‒ Igen, én voltam! Tudod, télen egyébként is felszedünk néhány dekácskát. És nem kell kint stresszelnem a hidegben, elém teszik az ennivalót. Tavasszal majd karcsúbb leszek.
‒ Így is nagyon szép cica vagy. Megsimogathatlak?
‒ Persze. Csak ne hátul. Tudod, néha még ösztönösen odakapok.
És Hanga finoman megsimogatta Mici fejét.
Hogyan találták fel a mosógépet?
Egérmama elgondolkozva nézegette a koszos zoknik kupacát.
Hét egérgyerek, az huszonnyolc láb. Vagyis huszonnyolc zokni minden áldott nap! Jó esetben. De most is csak huszonöt. A párokról nem is beszélve, de azzal már rég nem foglalkozott. A gyerekek úgyis jobban örültek, ha mind a négy lábukon négy különböző zokni volt. Ki tudja, miért, a macskamintásak voltak a kedvenceik.
Szóval huszonnyolc zokni az tíz nap alatt kétszáznyolcvan. Egérmama nagyon unta már az állandó zoknisuvickolást a patakparton. Az egészből csak a teregetést szerette, de azt nagyon! Egy öreg keresztespók élt a patak fölé hajló fűzfán, óriási hálókat szőtt. Megengedte egérmamának, hogy a hálóira terítse a frissen mosott egérzoknikat.
Egérmama pedig az egész napos fáradozás után leült a patakpartra, a lemenő nap fénye megcsillant a pókhálón, amin ott sorakoztak az apró zoknik, a kisegerek körülötte szaladgáltak. Egérmama boldog volt.
A legközelebbi mosásnál viszont megint törni kezdte a fejét. Miért is kell nekem ennyi időt töltenem zoknimosással?! Annyi hasznosabb vagy érdekesebb dolgot csinálhatnék helyette! Vagy egyszerűen csak süttethetném a hasamat a napon, és nézném, hogy száradnak a zoknik a pókhálókon!
Este a Pettson és Finduszból mesélt a gyerekeknek. Pettson megint barkácsolt valamit, és ekkor jött az isteni szikra! Egérmama kitalált valamit.
Másnap el is ment a hódhoz, akivel hosszú beszélgetést folytatott. A hód rajzolgatott, méricskélt, vakargatta a fejét, bólogatott.
Egérmama izgatottan számolta a napokat, és a hód a hetedik napon tényleg megérkezett. Kézikocsiján húzott egy szerkentyűt, amit fából készített. Levitte a patakpartra, öntött bele egy vödör vizet, egérmama egy marék mosónövényt szórt a vízbe, a gyerekei pedig beledobálták a zoknikat. A szerkentyű oldalán volt egy kerék, fogantyúval, amit az egérkölykök felváltva tekertek, alig akarták abbahagyni!
A hód a mosás végén a szerkentyű oldalán lévő csapon keresztül leengedte a vizet. Megöntözte vele a fűzfát. (És nem, az a víz nem rossz a fának, mivel a mosónövényekben semmilyen káros anyag nem található. És ugyanezért allergiás sem lesz a zokniktól egyetlen egérgyerek sem.)
Egérmama még egy vödör vizet zuttyintott a szerkezetbe, jöhetett az öblítés!
Aztán már csak a teregetés volt hátra.
Egérmama, a hód, és a keresztespók boldogan nézte a pókhálón lengedező pici zoknikat!
Így történt, hogy Egérmama feltalálta a mosógépet.
Legközelebb vajon mit talál fel?
Ebéd
A borsólevest szeretem. Először körbekerítem borsóval a tányért.
Utána egyenként bekapom a borsószemeket. Elég csúnya folt lett az asztalterítőn, de rátolom a tányért, volt folt, nincs folt, folt volt, folt nincs, folt folt, volt volt, nincs nincs.
A galuska a legjobb! Azt hiszem, ha nagy leszek, galuskahalász leszek a háborgó borsóleves-tengeren. Nagy sárgarépaszigetek között fogok hajózni. Egy óriási halászhálóval halászom ki a galuskákat, és hamm, bekapom őket egymás után. Amikor csendesedik a vihar, kikötök a legnagyobb sárgarépán, és megpihenek. Előveszem a távcsövem, és a partot kémlelem.
A távolban mintha feltűnne valami, mintha látnék valamit, de nem biztos, még nem árulom el, mit látok.
Ezért fejest ugrom a levesbe, és a partra úszom, nem csípi a klór a szememet, mint az uszodában, közben nagyokat kortyolhatok, nem fájdul meg a hasam.
A parton ott vár a tökfőzelék.
A tökfőzelék egészséges. És finom. Azt mondják.
Csak a kapor nem, ami benne van. Meg a tök. Kipiszkálom belőle a kaprot, szétkenem a tányéron a tejfölös főzeléket.
A tökszálakat belelógatom a vizespohárba, tisztára lögybölöm őket. Aztán leadogatom Fülinek, az asztal alá, mert közben ott ülök az asztalnál is. Szerencse, hogy egyszerre több helyen is tudok lenni, meg Füli is.
Hirtelen csúszni kezd a terítő lefelé az asztalról, vele együtt a tányér, és már borul is az egész. A borsólevestenger mellett máris tökfőzelékláp terül el.
Füli a hátára ültet, és komótosan átballag velem a lápon. Közben a távcsövemmel megnézem, hogy ott van-e az a valami, amit láttam. Igen! Gyerünk, Füli, siessünk, ott vannak a palacsintááák!
Füli nagyokat ugrik a tökfőzelékben, akkora lesz, mint egy tigris, és máris a szárazföldön vagyunk, innen már én is oda tudok szaladni, te csak nyalogasd le nyugodtan a bundádról a tökfőzeléket, Füli tigris!
Látom ám, hogy közben a palacsintazabáló ukmukfukkok is a palacsinták felé rohannak. A szuperköpenyem röpít tovább, és én érek oda előbb. Igeeen! Kakaós, diós, túrós, baracklekváros, nutellás. Ennyit meg sem bírok enni. Meghívom az ukmukfukkokat, ők a diósat szeretik, Füli is odaér, ő kapja a túrósat.
A végére egy üres palacsinta marad. A repülő palacsinta. Ráülünk Fülivel, és hazarepülünk!
