Gyulai Ábrahám
Kőszegi Barta Kálmán Kőmagzat
című kisregényéről
Nem tudtam eldönteni, kisregényt vagy önéletrajzi visszaemlékezést olvasok. Akár azt, akár ezt rá tudom fogni. Akár így, akár úgy, valamivel meg tudott fogni a szerző.
Talán pontosan azzal, hogy valóságteremtő ereje volt mondatainak. Úgy írta le a vele vagy hősével történteket, mintha velem, az olvasóval estek volna meg. Nyílt, őszinte, tárgyilagos minden mondata. Nem beszél mellé, nem köntörfalaz, nem keres szándékosan kitalált hasonlatokat, mindig pontosan azokat az eseményeket írja le, amik megestek, s azokkal a szavakkal, amik oda illenek. Ezért nem is lesz hosszabb az írásmű annál, mint amilyen lehetne.
De nem csak a valóságtartalma érdekes. Én is voltam például kukoricatörésen, de nem emlékszem semmi olyanra, amiről lehetett volna írni. Ami a jövőnek lett volna az adósa. Semmilyen kajálás, kínálgatás, kedvesség nem ötlik az eszembe. Neki igen, tehát feljegyezte a maga memória-történelme. S meg is írta.
Az egészen nyilvánvaló, hogy a fiúk közötti látatlan vetélkedés előbb-utóbb összetűzést szül, balesetbe torkollik. S a leányokkal való mindennapi kapcsolat közelebbi járást eredményez. Nála is bekövetkezett. Az események leírása az írástudomány. Nos, itt érzek kisebb beszűkülést, félelmet a kitárulkozástól, pedig szerintem éppen eltúlozni lett volna jó.
Nos, valami ilyesmi jellemzi a zsidó vallású leánnyal kibontakozó szerelmi kapcsolatának alakulását is. Az első csókok leírása egészen megragadó, megint pont azért, mert mások is hasonlóképpen jártak el, és hasonló emlékek rögződtek bennük.
A leányhoz fűződő kapcsolata visz közelebb a zsidók traumájához.
Azt írja, nem tudott Mengeléről. Ez mutatja, hogy sokak véleményével ellentétben, milyen kevés jutott le az emberek világába, a nácizmus borzadályaiból.
Nem derül ki világosan számomra, hogy a zsidóságnak mi a köze az érzelmi kapcsolatokhoz, de a könyvecskében olvasottak azt igazolják, hogy az egymásra találás próbatételének egyik sarkalatos pontja.
„Zsidónak születni kell”– állítja a szerző a szerelme szájába adott szavakkal. „Ritkán akad olyan zsidó, aki letagadja a származását… Azt mondják a szüleim, megbocsátani lehet a bűnöket, de elfeledni soha. …Mindig emlékezni kell a háború borzalmaira.”
Nagyon igaz, ritkán emlegetett szavak, alig jutnak ki így, hétköznapian a piacra. Mint ahogy az is ritkán, hogy több millió zsidó élt hazánkban, és több százezret semmisítettek meg. Kevesen mondják: miért? Hitükért? Pénzükért?
Egy zsidó leány volt a közmagyar szerelme. Boldog volt a szerelem, és mégis zátonyra futott. Mi az ok? Ezzel a kérdéssel fejeződik be a kisregény.
***
Épp hajnalodik. Azért írok mégis, mert a címek mágikusan jók. Rettenetesen tetszik az Agglegénybefőtt és az Ecetes szilva is. Ez csak azt igazolja, hogy lehet nagyszerű a tartalma is. Meg azt is igazolja, hogy sem a hivatalos kánon, sem a különcség felkapottainak ajnározása nem az irodalmi közélet. Ezért jár minden technikai újszerűség, új stílusok, új arcok megjelenésével. Most tettem le pl. Villalobos: Bunkerzsúr című kis könyvét. Nem több mint 101 oldal, s a mexikói szerzőt állítólag a világirodalom élvonalába röpítette. Jók az ilyen nem túl hosszú, mégis velős történetek. Sok ilyen csiszolja ki a valóság drágakövét.
Szerintem van néhány a lábunk előtt.
Azért érdemes lehajolni, még ha fáj is az ember dereka, mert időnként rálelni.
Én úgy látom, más okok is megbúttak az elválás mögött. (Utalás a Kőmagzatra.)
Jó kis olvasmány volt, erős gondolkodásra késztet.
Megrázó.
