Nem kötelező

 

 jonathan-swift

 

Szabó Tibor Benjámin

A Gulliver-ügy

 

Ha a XVIII. században létezett volna a The Sun (a britek Blikkje), a szigetországban vélhetően kövér celebbotránnyá dagad Esther Vanhomrigh halála. Az történt, hogy az 1720-as években a dublini anglikán esperes (dean), a korábbi konzervatív kormányzatot hűen támogató The Examiner című londoni lap korábbi főszerkesztője (és kiadója) egyszerre két nővel tartott fent meghitt kapcsolatot, hosszú ideig, a hölgyek nem is tudtak egymásról. Esther Johnson és Esther Vanhomrigh az esperes szeretői voltak, egyiket sem vette feleségül. 1723-ban utóbbi próbált változtatni a helyzeten (érthető, már tizenhat éve tartott a viszony). Erre az esperes felfedte Esther Johnson iránt érzett szerelmét, az elégedetlenkedő nőnek pedig kiadta az útját. Esther Vanhomrigh még abban az évben belehalt a bánatba (meg a TBC-be). Az esperest Joanthan Swiftnek hívták, ötvenhat éves volt ekkor, bukott politikus, ám tehetős főpap és sikeres író, aki épp utaztatóregénye befejezésén dolgozott. Nem létezett még a The Sun (a magazin 1969-ben indult), a botrány elmaradt. 1726-ban pedig Londonban megjelent az Utazások a világ különböző népeihez [Travels into Several Remote Nations of the World] című kötet, amely a mesélő Lemuel Gullivert nevezte meg szerzőként (az előzéklapon metszett portréban is megmutatta), és amely arról szól, hogy a saját, emberi környezetét romlott, hazug zűrzavarnak látó hajóorvos beutazza a Földet keresztül-kasul, idegen világokat ismer meg, de az otthoninál élhetőbbet nem talál, a társadalomba szerveződő értelmes lények minden lehetséges világban kisszerűek, nevetségesek. Swift neve nem szerepel a könyvben.

 

A szerző rejtőzködése ebben az esetben nem esztétikai törekvések eszközeként szolgált, és nem volt indokolatlan. Swift regénye a negyvenöt évig (1715-1760) tartó brit liberális uralom, a „whig supremacy” felfutó szakaszában, Robert Walpole első miniszterelnöksége (ekkor még kancellárnak hívták a brit miniszterelnököt) idején, Nagy-Britannia történelmének legszisztematikusabb pártpolitikai tisztogatásai közepette jelent meg. A 1715-ben kormányra került liberális párt felismerte, hogy a sikeres működéshez, hatalmuk megtartásához nem az uralkodót és nem a választókat kell megnyerniük, hanem a közigazgatás minden egyes pozícióját kell ellenőrzésük alá vonni. Egy évtized alatt a brit állami adminisztrációból az összes konzervatív tisztségviselőt eltávolították, Walpole kezében tartotta a parlamentet, a minisztériumokat, a hadsereget, a közigazgatást, és az államadósság-kezelő alapra gyakorolt befolyásával sarokba tudta szorítani akár az uralkodót is. A whigek egész pályás letámadását letartóztatások és perek sorozata kísérte, Swift londoni kiadója, Benjamin Motte tartott is a jogi retorzióktól, ezért a kéziratot több helyen finomította, kurtította, ennek a defenzív körültekintésnek volt része az anonimitás. Érdekesség, hogy bár a történetben minden parlamenter agyalágyult hülyeként ábrázolódik, a kiadó elsősorban nem ezt ítélte veszélyesnek. Nagy-Britanniában a képviselőket is, a lordokat is lehetett bírálni, parodizálni. A lilliputi (Karinthy fordításában: liliputi) királyné ostoba, rosszindulatú figurája azonban kockázatnak számított, mert benne Queen Anne vonásait lehetett felismerni, s bár a királynő 1714-ben meghalt, az uralkodócsalád sérthetetlenségét a klasszikus Britanniában még mereven értelmezték, a felségsértést pedig egy író sem engedhette meg magának. (Az első kiadás példányait kevesebb mint egy hét alatt megvásárolták, per nem lett, Swift viszont később [épp a kiadói szövegmódosítások miatt] elhatárolódott a megjelenéstől, és 1735-ben George Faulkner barátja ír kiadójánál újra közzétette a művet, immár Gulliver utazásai címmel – az irodalomtörténet máig ezt a kiadást tekinti editio princeps-nek.)

 

Világos, hogy a Gulliver iránti Swift-korabeli érdeklődést az generálta, hogy a regény több részlete (akkori) aktuálpolitikai gúnyrajzként olvastatta magát, a későbbi jelentős olvasói figyelmet pedig alighanem az első két utazás mesehelyzetének (: mennyire nevetséges az, ha az ember hat hüvelyk magas) klasszikussá válása, és látványos megfilmesíthetősége segítette. De a mű izgalmas a brandcsináló jellemzőkön túl is. Például a Gulliver minden bizonnyal a világirodalom élvonalába tartozik az emberi anyagcsere-folyamatok elhivatott, részletezően naturalisztikus ábrázolásában. Swift érezhető örömmel beszélteti főhősét a legkülönbözőbb helyzetekben történő ürítéseiről, valószínűleg nincs még egy klasszikus irodalmi alkotás, amelyben ennyit pisilnek, kakilnak. (Lilliputban Gulliver a picurka templomot használja vécének [értsd jól: teleszarja], majd vizeletsugárral oltja a palotatüzet [ezzel felségsértést követ el], később, Brobdingnagban a dolgát végezni készül épp, amikor a patkányok megtámadják, miközben a királyi kitalátorok [értelmetlen kérdések tudományos kutatói] egyike az emberi fekália megtisztításán dolgozik, a negyedik utazás torz emberfajzatainak, a jehuknak az egy jellemzője pedig éppen az, hogy saját ürüléküktől bűzlenek.) Hogy a regényben a kedvvel, bőséggel ábrázolt pisilés-kakilás mégsem a valódi, a XIX. század második felében teret nyert naturalizmus megelőlegezése, hanem csak polgárpukkasztás és humorforrás, azt leginkább az egyéb élettani folyamatok leírásának a hiánya jelzi. Swift kizárólag a vécéaktusok ábrázolásában ennyire bátor és érdeklődő, az emberi szexualitás megjelenítésében például nagyon is szemérmes. A regényben egyetlen helyen bukkan fel nyílt erotika, akkor is kvázi horrorként:  lovak országában egy fiatal jehulány beugrik Gulliver mellé a tóba, miközben a hajóorvos (ekkor már kapitány) fürdik. A lány félreérthetetlenül jelzi, hogy közösülni szeretne. Gulliver elborzad.

 

Miközben a regény (szellemi értelemben) legkomolyabb kérdése az, hogy miképpen értékelhető a mesélő folyamatos, az egész regényen véghúzódó kiábrándulási folyamata, valamint végső ítélete az emberi fajról. Gulliver a negyedik utazásra elfelejt nevetni, a Nyihahák (Swift szavával: Houyhnhnms) országában tett látogatás egy sötét, civilizációellenes vádirat, Gulliver a mindig belátó és mértéktartó, a kapzsiságot és alávalóságot nem ismerő, „minden szép erényre hajlamos”, tökéletesen igazságos társadalomban élő lovaknak Angliáról mint rablótanyáról mesél, ahol az ügyvédek pénzért hazudnak, a parlamenti képviselők eladják szavazatukat, a miniszterelnököt pedig „valami elpirult lotyó” irányítja. A hajóorvos hazatér innen is, de nem akarja többé emberek közelségét, a látásuktól, szaguktól is undorodik (szegfűszeget dug az orrába), a saját családját annyira ocsmánynak látja, hogy elájul, amikor a közelébe lépnek. Végül meghozza a döntést, levonul az istállóba, és a lovaikkal alszik inkább. Ugyanaz az ember, akit a regény elején nyitott, jó kedélyű, kalandvágyó hősnek ismertünk meg. Swift műve ebből a szempontból egy visszafejlődésregény. George Orwell A Gulliver utazásainak vizsgálata című esszéjében (magyar nyelven Az irodalom felszámolása című kötetben jelent meg) a kíváncsiság elvesztésének nevezi a folyamatot, amin a címadó mesélő keresztülmegy. E felfogás szerint Gulliver egy a sajátjánál élhetőbb világot keres, és pontosan addig érdeklődő, amíg van reménye ilyet találni. A lovak között azonban megérti, hogy az angol társadalom romlottsága nem eljárási hiba, nem a megvalósítás torzulásai miatt borzalmas a még mindig növekvő Brit Birodalom, hanem azért, mert az emberi faj maga alávaló. S mivel a felismerés tevője maga is ember, a ráébredés identitásválságot eredményez. Az ellentmondás Gulliver számára nem feloldható, ezért nem marad számára más, csupán a hallgatás.

Swift súlyos ítélete megfigyelésekre épült, de jellemzően csak azokra a tapasztalatokra rezonált (azokat építette be a regénybe), amelyek alátámasztották elgondolását. Frusztráltsága és undora pedig elsősorban nem is környezetének silányságából táplálkozott, hanem a lovak életére vetített ideális társadalom képéből, abból a fals hitből, hogy egyébként lehetne jobb. Hogy amiben élünk, az leváltható lenne egy rendezettebb és igazságosabb és józanabb együttélési formára. Olyanra, mint a Nyihaháké. Náluk minden egyértelműen helyes, illetve mindenről egyértelműen megmondható, helyes-e vagy sem. És a lovak meg is mondják. És a közösség minden tagja minden esetben pontosan azt teszi, amit a többiek mondanak neki (: ami helyes).
Mai szemmel olvasva, a lovak közössége egy totális diktatúra, a szabadsághiány maximalizálása. Ezt kapjuk a szerzőtől méltatandóként, ideálisként. Hiába, Swift tory volt, egy konzervatív, a rend jobbító erejében, a bölcsesség uralkodásában hitt. Azt gondolta, csak ezzel lehetne megakadályozni, hogy a whigek szétlopják, széthazudják Britanniát. Nyilván volt is igazsága. Addig a felismerésig viszont sem Gulliver, sem megalkotója nem jutott el, hogy a bölcsesség zsarnoksága, amivel szerintük az alávalóság zsarnokságát fel kellene váltani – az azért mégiscsak ugyanúgy zsarnokság.

 

1742-ben Swiften (tartós embergyűlöletet követően) végül kitört a tomboló (később csendes) elmebaj. Élt még három évig, erős felügyelet alatt. Ekkor már több ezren nevettek felszabadultan a Laputában kőpadlót nyaló alattvalókon, az uborkából napfényt kivonni akaró tudóson, a Gulliver többi humoros figuráján. Swift józansága nem tért vissza soha többé. Hagyatéka tizenkétezer fontra rúgott, ez a XVIII. században jelentős vagyonnak számított.
Kötelező megfontolni: lehet, jobban járt volna, ha inkább elveszi valamelyik nőt.

 


 

Főoldal

 

2013. május 30.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA