Szabó Tibor Benjámin
A Gulliver-ügy
Ha a XVIII. században létezett volna a The Sun (a britek Blikkje), a szigetországban vélhetően kövér celebbotránnyá dagad Esther Vanhomrigh halála. Az történt, hogy az 1720-as években a dublini anglikán esperes (dean), a korábbi konzervatív kormányzatot hűen támogató The Examiner című londoni lap korábbi főszerkesztője (és kiadója) egyszerre két nővel tartott fent meghitt kapcsolatot, hosszú ideig, a hölgyek nem is tudtak egymásról. Esther Johnson és Esther Vanhomrigh az esperes szeretői voltak, egyiket sem vette feleségül. 1723-ban utóbbi próbált változtatni a helyzeten (érthető, már tizenhat éve tartott a viszony). Erre az esperes felfedte Esther Johnson iránt érzett szerelmét, az elégedetlenkedő nőnek pedig kiadta az útját. Esther Vanhomrigh még abban az évben belehalt a bánatba (meg a TBC-be). Az esperest Joanthan Swiftnek hívták, ötvenhat éves volt ekkor, bukott politikus, ám tehetős főpap és sikeres író, aki épp utaztatóregénye befejezésén dolgozott. Nem létezett még a The Sun (a magazin 1969-ben indult), a botrány elmaradt. 1726-ban pedig Londonban megjelent az Utazások a világ különböző népeihez [Travels into Several Remote Nations of the World] című kötet, amely a mesélő Lemuel Gullivert nevezte meg szerzőként (az előzéklapon metszett portréban is megmutatta), és amely arról szól, hogy a saját, emberi környezetét romlott, hazug zűrzavarnak látó hajóorvos beutazza a Földet keresztül-kasul, idegen világokat ismer meg, de az otthoninál élhetőbbet nem talál, a társadalomba szerveződő értelmes lények minden lehetséges világban kisszerűek, nevetségesek. Swift neve nem szerepel a könyvben.
A szerző rejtőzködése ebben az esetben nem esztétikai törekvések eszközeként szolgált, és nem volt indokolatlan. Swift regénye a negyvenöt évig (1715-1760) tartó brit liberális uralom, a „whig supremacy” felfutó szakaszában, Robert Walpole első miniszterelnöksége (ekkor még kancellárnak hívták a brit miniszterelnököt) idején, Nagy-Britannia történelmének legszisztematikusabb pártpolitikai tisztogatásai közepette jelent meg. A 1715-ben kormányra került liberális párt felismerte, hogy a sikeres működéshez, hatalmuk megtartásához nem az uralkodót és nem a választókat kell megnyerniük, hanem a közigazgatás minden egyes pozícióját kell ellenőrzésük alá vonni. Egy évtized alatt a brit állami adminisztrációból az összes konzervatív tisztségviselőt eltávolították, Walpole kezében tartotta a parlamentet, a minisztériumokat, a hadsereget, a közigazgatást, és az államadósság-kezelő alapra gyakorolt befolyásával sarokba tudta szorítani akár az uralkodót is. A whigek egész pályás letámadását letartóztatások és perek sorozata kísérte, Swift londoni kiadója, Benjamin Motte tartott is a jogi retorzióktól, ezért a kéziratot több helyen finomította, kurtította, ennek a defenzív körültekintésnek volt része az anonimitás. Érdekesség, hogy bár a történetben minden parlamenter agyalágyult hülyeként ábrázolódik, a kiadó elsősorban nem ezt ítélte veszélyesnek. Nagy-Britanniában a képviselőket is, a lordokat is lehetett bírálni, parodizálni. A lilliputi (Karinthy fordításában: liliputi) királyné ostoba, rosszindulatú figurája azonban kockázatnak számított, mert benne Queen Anne vonásait lehetett felismerni, s bár a királynő 1714-ben meghalt, az uralkodócsalád sérthetetlenségét a klasszikus Britanniában még mereven értelmezték, a felségsértést pedig egy író sem engedhette meg magának. (Az első kiadás példányait kevesebb mint egy hét alatt megvásárolták, per nem lett, Swift viszont később [épp a kiadói szövegmódosítások miatt] elhatárolódott a megjelenéstől, és 1735-ben George Faulkner barátja ír kiadójánál újra közzétette a művet, immár Gulliver utazásai címmel – az irodalomtörténet máig ezt a kiadást tekinti editio princeps-nek.)
Világos, hogy a Gulliver iránti Swift-korabeli érdeklődést az generálta, hogy a regény több részlete (akkori) aktuálpolitikai gúnyrajzként olvastatta magát, a későbbi jelentős olvasói figyelmet pedig alighanem az első két utazás mesehelyzetének (: mennyire nevetséges az, ha az ember hat hüvelyk magas) klasszikussá válása, és látványos megfilmesíthetősége segítette. De a mű izgalmas a brandcsináló jellemzőkön túl is. Például a Gulliver minden bizonnyal a világirodalom élvonalába tartozik az emberi anyagcsere-folyamatok elhivatott, részletezően naturalisztikus ábrázolásában. Swift érezhető örömmel beszélteti főhősét a legkülönbözőbb helyzetekben történő ürítéseiről, valószínűleg nincs még egy klasszikus irodalmi alkotás, amelyben ennyit pisilnek, kakilnak. (Lilliputban Gulliver a picurka templomot használja vécének [értsd jól: teleszarja], majd vizeletsugárral oltja a palotatüzet [ezzel felségsértést követ el], később, Brobdingnagban a dolgát végezni készül épp, amikor a patkányok megtámadják, miközben a királyi kitalátorok [értelmetlen kérdések tudományos kutatói] egyike az emberi fekália megtisztításán dolgozik, a negyedik utazás torz emberfajzatainak, a jehuknak az egy jellemzője pedig éppen az, hogy saját ürüléküktől bűzlenek.) Hogy a regényben a kedvvel, bőséggel ábrázolt pisilés-kakilás mégsem a valódi, a XIX. század második felében teret nyert naturalizmus megelőlegezése, hanem csak polgárpukkasztás és humorforrás, azt leginkább az egyéb élettani folyamatok leírásának a hiánya jelzi. Swift kizárólag a vécéaktusok ábrázolásában ennyire bátor és érdeklődő, az emberi szexualitás megjelenítésében például nagyon is szemérmes. A regényben egyetlen helyen bukkan fel nyílt erotika, akkor is kvázi horrorként: lovak országában egy fiatal jehulány beugrik Gulliver mellé a tóba, miközben a hajóorvos (ekkor már kapitány) fürdik. A lány félreérthetetlenül jelzi, hogy közösülni szeretne. Gulliver elborzad.
Miközben a regény (szellemi értelemben) legkomolyabb kérdése az, hogy miképpen értékelhető a mesélő folyamatos, az egész regényen véghúzódó kiábrándulási folyamata, valamint végső ítélete az emberi fajról. Gulliver a negyedik utazásra elfelejt nevetni, a Nyihahák (Swift szavával: Houyhnhnms) országában tett látogatás egy sötét, civilizációellenes vádirat, Gulliver a mindig belátó és mértéktartó, a kapzsiságot és alávalóságot nem ismerő, „minden szép erényre hajlamos”, tökéletesen igazságos társadalomban élő lovaknak Angliáról mint rablótanyáról mesél, ahol az ügyvédek pénzért hazudnak, a parlamenti képviselők eladják szavazatukat, a miniszterelnököt pedig „valami elpirult lotyó” irányítja. A hajóorvos hazatér innen is, de nem akarja többé emberek közelségét, a látásuktól, szaguktól is undorodik (szegfűszeget dug az orrába), a saját családját annyira ocsmánynak látja, hogy elájul, amikor a közelébe lépnek. Végül meghozza a döntést, levonul az istállóba, és a lovaikkal alszik inkább. Ugyanaz az ember, akit a regény elején nyitott, jó kedélyű, kalandvágyó hősnek ismertünk meg. Swift műve ebből a szempontból egy visszafejlődésregény. George Orwell A Gulliver utazásainak vizsgálata című esszéjében (magyar nyelven Az irodalom felszámolása című kötetben jelent meg) a kíváncsiság elvesztésének nevezi a folyamatot, amin a címadó mesélő keresztülmegy. E felfogás szerint Gulliver egy a sajátjánál élhetőbb világot keres, és pontosan addig érdeklődő, amíg van reménye ilyet találni. A lovak között azonban megérti, hogy az angol társadalom romlottsága nem eljárási hiba, nem a megvalósítás torzulásai miatt borzalmas a még mindig növekvő Brit Birodalom, hanem azért, mert az emberi faj maga alávaló. S mivel a felismerés tevője maga is ember, a ráébredés identitásválságot eredményez. Az ellentmondás Gulliver számára nem feloldható, ezért nem marad számára más, csupán a hallgatás.
Swift súlyos ítélete megfigyelésekre épült, de jellemzően csak azokra a tapasztalatokra rezonált (azokat építette be a regénybe), amelyek alátámasztották elgondolását. Frusztráltsága és undora pedig elsősorban nem is környezetének silányságából táplálkozott, hanem a lovak életére vetített ideális társadalom képéből, abból a fals hitből, hogy egyébként lehetne jobb. Hogy amiben élünk, az leváltható lenne egy rendezettebb és igazságosabb és józanabb együttélési formára. Olyanra, mint a Nyihaháké. Náluk minden egyértelműen helyes, illetve mindenről egyértelműen megmondható, helyes-e vagy sem. És a lovak meg is mondják. És a közösség minden tagja minden esetben pontosan azt teszi, amit a többiek mondanak neki (: ami helyes).
Mai szemmel olvasva, a lovak közössége egy totális diktatúra, a szabadsághiány maximalizálása. Ezt kapjuk a szerzőtől méltatandóként, ideálisként. Hiába, Swift tory volt, egy konzervatív, a rend jobbító erejében, a bölcsesség uralkodásában hitt. Azt gondolta, csak ezzel lehetne megakadályozni, hogy a whigek szétlopják, széthazudják Britanniát. Nyilván volt is igazsága. Addig a felismerésig viszont sem Gulliver, sem megalkotója nem jutott el, hogy a bölcsesség zsarnoksága, amivel szerintük az alávalóság zsarnokságát fel kellene váltani – az azért mégiscsak ugyanúgy zsarnokság.
1742-ben Swiften (tartós embergyűlöletet követően) végül kitört a tomboló (később csendes) elmebaj. Élt még három évig, erős felügyelet alatt. Ekkor már több ezren nevettek felszabadultan a Laputában kőpadlót nyaló alattvalókon, az uborkából napfényt kivonni akaró tudóson, a Gulliver többi humoros figuráján. Swift józansága nem tért vissza soha többé. Hagyatéka tizenkétezer fontra rúgott, ez a XVIII. században jelentős vagyonnak számított.
Kötelező megfontolni: lehet, jobban járt volna, ha inkább elveszi valamelyik nőt.
