Tóth Kata
„Hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan”
Csongor és Tünde újratöltve
Csongorral és Tündével tíz éve találkoztam először; emlékszem, a 302-es teremben ültünk valami zeneszerzőről elnevezett iskolában. A mindig borzos magyartanár ide-oda mászkálva magyarázta, hogy mennyire jó ez a mű, mennyi minden van benne, és amikor egy-egy ütős részt olvasott fel, összecsukta a könyvet, s egy „zseniális” jelzőt csapott Vörösmartyhoz. Bólogattunk, pedig akkor még csak a mese fogott meg minket. A sors fintora, hogy most, tíz évvel később, ugyanazt teszem, mint egykori tanárom: borzosan – nem padokon –, de mérgezett egérként mászkálva a tanteremben Vörösmartyt méltatom.
Szóval Csongor és Tünde. Popcorn-verziók sokasága ismert: két látszólag össze nem illő ember egymásba bolondul, a fiú minden akadályt legyőzve küzd a hibáitól megszabadított, idealizált lányért, aki a szerelem beteljesedése érdekében lemond korábbi életéről: Fiona ogre lesz, Babi lázadó, Tünde pedig ember. Ismerős, ugye? A férfi és női szerepeket évszázadok óta ugyanúgy osztják, az igazi boldogság csak szerelemként manifesztálódhat, mégiscsak társas lények vagyunk. „Mindig van egy pont, ahol az út kettéválik. Abban a hitben válunk szét, hogy az útjaink egyszer újra összefutnak. Ahogy távolodunk az úton, a másik egyre kisebbnek tűnik. De nem baj, egymásnak vagyunk teremtve.” Az igazi szerelmet, ezt az „egymásnak teremtettséget” valahogy megérzi az ember. Ha nem, akkor keresi: filmekben, irodalomban, az életben, vagy ott, a hármas úton – ez csupán helyrajzi kérdés, a lényeg ugyanaz. Elhisszük a mesét. Hiába, belénk van ez kódolva, futunk utána fittyet hányva a társadalmi vagy az életkori különbségekre, vagy éppen arra, hogy a kiszemeltünk egy ogre, netán tündér. Kell egy kis mese a hétköznapokba!
Első körben ennyi, de Vörösmarty jóval többet mond egy szombat estés, gumicukor-rágcsálós, összebújós love storynál. Művében lecsapódik a romantikus létszemlélet: ügyesen ötvözi a hétköznapi érzést a korabeli filozófiával, felöleli a széphistóriák múltbéli varázsát, a magyar népmesei hagyományt és a shakespeare-i álmodást – mindezt egy drámai költemény keretében. Ettől az ötvözettől lesz a Csongor és Tünde nemzeti irodalmunk kiemelkedő alkotása. Ha túllépsz a mesén, és figyelmesen olvasol, szimbólumokra bukkansz, nem is akármilyenekre: van itt délben álmodás, alma és almafa, amely három világot kapcsol össze, hajlevágás, ármány és varázslat, örökség, Éj, ördögfiak… A számokról és a beszélő nevekről nem is szólva. Azonnal kattan az agy, és húzod elő a korábbi kötelezőket, no meg Harry Potter és Shrek is befigyel, működik a visszacsatolás, majd rájössz, hogy itt minden egyben van – zseniális 19. századi cover.
Nem hiába nevezte a kor a „magyar Szentivánéji álomnak” Vörösmarty művét. Hasonlóság van ugyan a nemtők jelenléte miatt, ezek a tündérek azonban – a zanzásított színpadi megjelenítések ellenére – nem Shakespeare, de még csak nem is Tolkien hosszú fülű tündérei, hanem a magyar tündérhagyományban élő démonikus csábítók, azaz származásukat tekintve közelebb állnak Mirígyhez és Ledérhez, mint a jótündérekhez. Tünde démonikus csábító mibenléte és a hajlevágás miatt az erotikus olvasat sem elhanyagolható (mi is volt Tünde valódi célja Csongorral?): a diáknak szeme felcsillan, virágnyelven is lehet írni a szexualitásról.
Ha a szimbólumokat sikerült felfejteni, végy egy kozmikussá nagyított napot, oszd négy részre, ahogy Vörösmartynál szokás, és már látni is, hogy ebben a világban nincs fejlődés, ugyanoda jutunk, ahonnan indultunk. Mégis küzdünk szüntelenül. Na, ez a ciklikusság, amely nemcsak ezt a kétszintes drámát, hanem Vörösmarty szinte összes alkotását meghatározza. Ahhoz, hogy világosabb legyen a kép, kell egy mindentudó szereplő is, aki a lét törvényeit elénk tárja, s felhívja a figyelmet az élet múlandóságára: ő lesz a teremtő Éj. Alakjában egyesülnek a mitológiai és bibliai teremtéstörténetek, míg örökkévalósága éles ellentétet képez az emberi élet és boldogság pillanatnyiságával. Az Éjre jut az a „nemes” szerep is, hogy Tündét tájékoztassa jövőjéről, vagyis arról, hogy Tündérhonba már nem térhet vissza, hiszen megízlelte a földi boldogságot. Láttunk már ilyen kiűzetést. A popcorn-verziókban mindig az anyáknak jut ez a feladat…
Hogy rendet tegyünk ebben a szimbolikus és hagyományötvöző káoszban, dőljünk hátra, higgyük el a mesét, és olvasás közben érezzük magunkat a felhők fölött három méterrel, hiszen „ébren maga van csak az egy szerelem”.
