Papírhajó - Mentőöv

 Borsi_B__lint.jpg

 

„A felnőtt verseken innen, a

gyerekverseken túl”

 

‒ Géher István László líra-műhelyében tanultál versírást. Milyen hatással voltak rád a Tanár úr órái? Ott kezdtél mélyebben érdeklődni a versek iránt, vagy már ilyen ambíciókkal jelentkeztél az órára?

‒ A családi környezetemben az irodalom mindig magas presztízzsel rendelkezett, így szerencsére egész kiskoromtól kezdve volt lehetőségem rajongani a versekért. Általános iskolás koromban már határozott célom volt költővé válni. Szerencsére a szüleim részéről ezt az elhatározásomat nem borzongás, hanem óvatos, de határozott lelkesedés övezte. Nagypapámnak, Ranschburg Jenőnek, akinek szintén jelent meg verseskötete, mutogattam az első zsengéimet. Egyszer azt mondta, hogy láthatóan ügyesen írok, de hogy ez majd költészetté tud-e válni, azt nehéz előre látni. Akkor nagyon fájt ez a diagnózis, hiszen úgy éreztem, én már verseket írok, nem értettem, mi hiányzik a szövegeimből. Géher Tanár úr óráin például ezt sikerült megértenem. Az egyetemen eltöltött éveim alatt egyértelműen ezek az órák gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Lenyűgözött az a hihetetlen szakértelem és alázat, amelyet a Tanár úr a költészet iránt tanúsít. Óriási tudásával, éleslátásával úgy világított rá, hogy milyen keveset tudok valójában a költészetről, hogy az nem demotiváló, hanem fantasztikusan inspiráló volt. Azt hiszem, kezdő művészek pályája gyakran siklik félre a túlzott önérzetességnél, ami önfejűséghez vezet. A líraműhelyeken tudatosítottam a gyengeségeim és az erősségeim, sokkal tudatosabban, önkritikusabban kezdtem írni, mint előtte, ennek pedig meg is lett az eredménye.

 

‒ Gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt írsz verseket, bár sokszor reprezentálod úgy, mintha nem lenne sok különbség a két műfaj között. Mit gondolsz, hol húzódik a határ gyerek- és felnőtt vers között? Vagy nem hiszel ebben a határban?

‒ Sokszor én is onnan tudom meg, hogy egy adott versem gyerek- vagy felnőtt vers-e, hogy végül a folyóirat melyik rovatába kerül be. Azt hiszem, én magam feltűnően felnőttes gyerek voltam, amíg hirtelen feltűnően gyerekes felnőtt nem lett belőlem – talán a verseim is ilyesféle szuperpozícióban vannak. Általában a gyerekben élő felnőttet, a felnőttben élő gyereket szólítják meg. A kimondottan gyerekeket célzó irodalom szerintem hajlamos alábecsülni a közönségét, ami engem már kis koromban is nagyon idegesített. Annak ellenére, hogy a gyerekek kevesebb tapasztalattal rendelkeznek az őket körülvevő világról, szerintem ugyanazok az alapvető kérdések foglalkoztatják őket is, mint a felnőtteket. Egy jó vers számomra inkluzív: minden korosztállyal lehet és kell beszélgetni félelemről, a boldogságról, a fájdalomról, a szerelemről, a halálról. A játékos formákat, rímeket talán inkább a gyerekversek sajátjának érezzük, de a játék optimális esetben a felnőtteket is gyönyörködteti.

 

 Mondani_valok_uj.jpg

 

‒ Tavaly decemberben jelent meg a Mondani-valók – Versek ünnepekre című antológia, ahová többek között Fecske Csaba, Tóth Krisztina és Zalán Tibor művei mellé a Te verseid is bekerültek. Mit gondolsz, milyen hangnemet képviselsz az antológia többi szerzőjéhez képest?

‒ A Mondani-valók zsenialitása szerintem a sokszínűségében rejlik. Vannak benne első ránézésre az enyémeknél könnyedebb, de jóval súlyosabb szövegek is. Ami talán az én verseim sajátossága, az a már említett szürke zóna, amiben léteznek, valahol „a felnőtt verseken innen, a gyerekverseken túl”. Persze az említett szerzőknek szintén erősségük, hogy nem lehet őket egyértelműen elhelyezni a gyerekverstől a magas irodalomig terjedő skálán. Nekem nagyon izgalmas látni, hogy milyen korosztályba tartozó olvasók találnak magukra egy-egy szövegben, sokszor őszintén meglepődöm, de lehet, hogy ezzel mások is így vannak.

 

‒ Az antológia célja, hogy vérfrissítésként hasson az óvodai, iskolai ünnepségek szöveganyagát illetően. A reprezentatív kötetet egyértelműen pozitívan fogadta az olvasóközönség – irodalomkritikusok, pedagógusok és szülők egyaránt, ami azt sugallja, hogy valóban egy hiánypótló műről van szó. Te hogy látod ezt a helyzetet, tényleg ekkora szükség van ma Magyarországon arra, hogy kilendítsük az óvodai-iskolai műsorokat a megszokott sémából?

‒ Abszolút egyetértek azzal az általam is érzékelt kritikai konszenzussal, hogy hiánypótló kiadványról van szó. Ahogy említettem, óriási szerencsének érzem, hogy kiskoromtól kezdve nagyon sok nagyon jó verssel találkoztam. Ha csak a tipikus iskolai ünnepélyek versanyagára hagyatkozhattam volna, ez egyáltalán nem biztos, hogy így lett volna. Ezek a szövegek sokszor azt a nagyon káros és valótlan képet erősítik a hallgatóban, olvasóban, hogy a költészet egy kicsit idejétmúlt, rég lezárult valami, amivel a ma embere csak kötelességtudatból foglalkozik. Irodalomtanárként is azt érzem a legfontosabbnak, hogy bemutassam, hogy a költészet organikus, élő-lélegző dolog, nem romantikus pózba dermedt, fekete-fehér emberek bölcselkedése.

 

‒ Emlékszel arra, hogy te milyen verseket szavaltál gyerekként? Hogy hatottak rád ezek a művek?
‒ Emlékszem, hogy borzasztó kellemetlenül éreztem magam, amikor egy általános másodikos memoriter az „egér-szegény” rímpárt tartalmazta. Szintén rémes volt olyan verseket szavalni, ahol a szerző az anyukáját következetesen „édesanyámnak” szólítja, ami stilisztikailag nagyon távol állt a családunkban megszokottól, és azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül.  

 

‒ Az alkalmi versek egyébként sem állnak messze tőled, írtál már ballagó, locsolkodó verset, és még Bálint-napra is. A kedvencem mégis a nemzetközi hercegnőnapra készült limericked Diana hercegnőről. Mintha ez a vers a nemi szerepek szatírája lenne...

‒ Azt hiszem, van bennem valami ösztönös igény a dekonstrukcióra, igyekszem megtalálni egy-egy formának, témának azt az oldalát, ami talán első hallásra a legkevésbé jutna az eszünkbe. A Diana hercegnős limericket például Varró Dani hercegnős limerickjei ihlették: a szerzői oldalán a versei hatására sokan osztották meg a saját próbálkozásaikat a témában, jellemzően a tündérmesékből ismerős hercegnőképből kiindulva. Diana ennek a képnek az antitézise, az ő mesélje happy end nélküli. Ha kontrasztba állítjuk az életét a mesebeli hercegnőkével, könnyen eljuthatunk a történeteinkbe kódolt nemi szerepek és a modern valóság összeférhetetlenségéhez. Ezt mostanáig nem gondoltam végig, de egyetértek.

 

Általában hogy választasz témát a verseidhez? Különösen érdekel, hogy mi ihlette A kisbabát megették című versedet.

‒ A legkönnyebb, ha az alkalom adott, egy-egy kötött pályázat kapcsán viszonylag gyorsan sikerül rímekbe foglalnom az adott témával kapcsolatos gondolataimat. Ha nem konkrét céllal ülök le írni, abból általában keserédes, kicsit morbid, de a maguk módján szerintem optimista szövegek születnek, ami nagyjából lefedi azt, ahogy én a világot látni szoktam. Ösztönösen nyúlok a halál témájához, részben talán azért, mert ez az emberiség egyik legnagyobb tabuja. Ha sikerül ezt demisztifikálnom, váratlan kontextusba helyeznem, az mindig nagy öröm nekem. A kisbabát megették egyik kedvenc amerikai költőm, Shel Silverstein egy limerickjének fordításaként indult, csak idő közben „önálló életre kelt”. Ez egyébként gyakran fordul velem elő. Imádok fordítani, talán mert ahogy mondtam, a témánál sokszor könnyebben találom meg a szavakat. Ha viszont belelendülök, a fordításból végül inkább az eredeti által ihletett saját lesz. Nagyon közel áll a szívemhez az abszurd humor, minél nagyobb pátosz övez valamit, annál nagyobb bennem az igény, hogy viccesen közelítsem meg. Varró Dani konnektoros ügye óta tudjuk, hogy a magyar társadalom erre a témára különösen érzékeny, úgyhogy a biztonság kedvéért azért leszögezném, hogy nagyon szeretem a gyerekeket, de valójában semmiképp nem étkezési célra.

 

‒ A gyerekek visszajelzését illetően Léna szavalása többet mond minden szónál a Léna Verses Doboza YouTube-csatornán, ahol Tudomhogy című versedet hallhatjuk. Felnőttektől, pályatársaktól milyen visszajelzéseket kaptál műveidről?

‒ Kezdetben volt folyóirat, aminek a szerkesztője kerek perec megmondta, hogy ilyen infantilis hülyeségekkel nem óhajt foglalkozni. Idővel úgy érzem, szépen a helyükre találtak, hál’ istennek túlnyomórészt nagyon kedves fogadtatásban részesülnek a verseim. Nagyon sokat jelent, mikor egy általam sokat olvasott, nagyra tartott művész – Tóth Krisztina, Zalán Tibor, Müller Péter Sziámi, vagy akár Géher István László – szépeket mond a verseimről, a tőlük kapott konstruktív kritikának is őszintén tudok örülni. De minden visszajelzés őszintén meghat. 

 

‒ Utoljára hagytam, ami talán a legtöbb olvasódat érdekli: várhatjuk, hogy saját kötetben is olvashassuk verseidet?

‒ Természetesen ez a cél, reményeim szerint nem kell sokat várni rá. Ahogy egyre több vers születik, sajnos folyamatosan jövök rá, hogy egy-egy évekkel ezelőtti írásomat mégsem érzem kötetbe valónak, ami némileg lassítja a munkát, de azért úgy érzem, talán akad már egy kötetre való. Én mindenesetre nagyon várom, remélem, valóban így vannak ezzel az olvasók is.

 

(Borsi Bálinttal Bolla Eszter Oláh János szerkesztői ösztöndíjas beszélgetett.)


 Főoldal

2020. június 03.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA