Megkérdeztük Papp Attila Zsoltot
Legutóbbi, az Erdélyi Híradó Kiadó, valamint a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány gondozásában megjelent Villa Diodati című verseskönyved azonnal mélyre megy: első versének mottója Dante Purgatóriumába kalauzol (Nádasdy Ádám fordításában), majd álomjelenettel indít, amelyben költők, írók egész sora elevenedik meg, végül „a nyughatatlan lelkek / alkonyati topográfiáját” ígéri. Kik ezek a nyughatatlan lelkek, és miért izgalmasak a számodra?
Akik azon a képzeletbeli autóúton elkísérnek, az angol romantika szent szörnyetegei: Lord Byron, Percy Shelley és későbbi felesége, Mary Wollstonecraft Shelley. (Meg egy kicsit az említett Dante, Shakespeare vagy Arany János is – de hát ők kit nem kísérnek el, aki írásra adja a fejét?) A Genfi-tó partjára tartanak éppen, ahol a jó lord, aki nemcsak zseniális kurafi volt, hanem dúsgazdag is, vendégül látja barátait a Diodati villában egy pajkosnak ígérkező nyaralásra. Csakhogy az időjárás kibabrál velük, 1816 nyara, különböző természeti jelenségek miatt (akkor épp lehűlés volt, nem felmelegedés) szokatlanul morcosra sikerül, hőseink beszorulnak a villába, és a csónakázás meg piknikezés helyett a korban népszerű rémtörténetek írásával múlatják idejüket: itt kezdi el írni Mary Shelley monumentális művét, a Frankensteint, és itt születik minden Drakula-történetek ősmintája, A vámpír, Byron titkárának, John Polidorinak a tollából. Az európai kultúra különös pillanata, találkozási pontja ez: a modernitás küszöbén járunk, egyszerre van jelen a tudományos világkép és a romantikus eszképizmus, a féktelen képzelőerő, az irracionalitás kultusza – a középkor véget ér, hogy fancy köntösben szülessen újjá. Ez a pillanat érdekelt, az a forrongás, amelyből összeállt egy olyan szellemi mintázat, amely – ha módosult formában is – mai napig meghatározza, mit gondolunk egy csomó fontos kérdésről, a szerelemtől az alkotáson át a transzcendenciáig. És mindaz, ami ebben a szituációban sűrűsödik össze. A teremtés mint az ember vetélkedése Istennel. Az alkotás a közelgő katasztrófa árnyékában. A kétely az emberi teljesítményben, a szorongás attól, amit nem látunk még, de tudjuk, hogy elkerülhetetlenül érkezik. Úgynevezett nagy dolgok ezek, tudom, de nem szeretem azt a költészeti trendet, amely fanyalogva fordul el a nagy dolgoktól, az emberi egzisztencia nyugtalanító-feszítő ellentmondásaitól. Ez persze talán nem lett volna elegendő ahhoz, hogy eljussak a Villa Diodati-motívumig, kellett hozzá némi hosszúra nyúló életközépi válság, amely mindezeket belsővé, személyessé, a szó legszorosabb értelmében sajátommá tette.
A kötet erősen gótikus és alkony-hangulatú, gyakori benne a halál- és odaát-élmény. A romantika korstílusa hogyan segített ennek a világnak a megalkotásában?
Az a fajta nyelvezet és motívumkészlet, amelyet a gótikus homály jelzős szerkezettel címkézhetünk, illetve a szóban forgó irodalmi hagyomány – Mary Shelleytől Poe-n át Lovecraftig – kétségkívül beépült a kötet verseinek szövetébe, nem is lehet ez másként, ha az ember komolyan akarja venni a vállalását – ugyanakkor a hatása nyomasztó is kicsit. Hiszen a feladat mégiscsak az lenne, hogy ezt a tradíciót, amely a maga autentikusságában folytathatatlan, egy saját, személyes és nagyon mai perspektívából közelítsük meg, azzal ütköztetve, és vitázva vele, de nem feltétlenül a mítosztalanítás, hanem egyfajta működőképes újraalkotás és -értelmezés szándékával. Nehéz ügy, most sem tudom igazán, hogy sikerült-e. Mint ahogy úgy éreztem, késélen táncolok már azzal is, hogy – bár nem úgy terveztem, de – úgynevezett konceptkötetet írtam. Ebben ugyanis valószínűleg az a legnagyobb kihívás, hogy a kötet egésze kirajzoljon egy – mondjuk így az egyszerűség kedvéért – történetet, ugyanakkor a versek önmagukban, az egészből kiszakítva is jótálljanak magukért, megálljanak a saját lábukon. Azt hiszem, a magam számára ki is merítettem ezt a témakört és beszédmódot, az újabban írott verseim egészen más hangoltságúak, más irányba tartanak, ha tartanak egyáltalán bármilyen irányba, de ebben sem vagyok biztos.
A Villa Diodati szóba került a Látó folyóirat 2026. évi nyári táborában is, amelynek hívószava a transzcendencia volt. Könyved másik fontos motívuma a város, a táj, a tér bejárása, felépítése, otthonná tétele. Nyújthat a lakóhely, az otthon transzcendens élményt?
Attól függ, mit tekintünk transzcendens élménynek. Ha a Villa Diodati világa felől közelítem meg a kérdést, a transzcendencia az ismeretlenhez, az idegenséghez, a kiismerhetetlenséghez kapcsolódik. A „transzcendens mozzanat” azon ritka pillanatokban következhet be, amikor – akár csak villanásnyira – képes vagy idegenként, kvázi turistaként rácsodálkozni a saját lakóhelyedre. Velem előfordult ez már: ültem Kolozsvár belvárosában, az Egyetem utcán este, körbenéztem, ott volt szemben a barokk piarista templom, majd az egyetem, kicsit odébb a Farkas utca, azon túl a Házsongárd, a másik irányban a Főtér a Mátyás-szoborral, egy nagyszerű közép-európai város összes rekvizituma, és belém hasított: hát micsoda helyen élek én, és a mindennapi nyüzsgésben jóformán észre sem veszem. Ezek a pillanatok kiragadnak az érzékelés megszokott sémáiból – nem tudom, nevezhető-e ez transzcendensnek.
Halotti beszéd című versedben olvassuk: „Eljönnek egyszer a zsákos emberek, / hajnalban érkeznek a peremvidék / előtti végső vasútállomásra.” Gyerekkoromban engem is sokszor paráztattak velük, pontosabban vele, mert mindig egyes számban emlegették a nagyszüleim. Te honnan ismered őket, milyen mitológia részei felétek a zsákosok?
Városi születésű vagyok, de faluhelyen nőttem fel. Minden kisközösségnek megvan a maga babonás hiedelmekből szőtt partikuláris mitológiája, és – ami az én esetemben fontosabb volt – megvannak a maga különös, a gyermeki képzelet számára egyszerre vonzó-taszító figurái. Ezeket aztán, ahogy felnövünk, és a racionális világérzékelés értelmében vett valóság egyre inkább betör a saját mikrovilágunkba, száműzzük valahova a tudatunk mélyére, az emlékezet hátsó szobáiba. Aztán ott elvannak, ellenőrzés alatt tartjuk őket, de előfordulhat, hogy bizonyos életszituációkban megtalálják a kivezető utat, elszabadulnak, ránk telepednek, többnyire az álmainkban, de néha ébren is. Azzal, hogy versbe írom, talán domesztikálom is őket.
(Kérdezett: Kiss László)
