Megkérdeztük Fekete Vincét
Legújabb, Gyönyörű apokalipszis című köteted láthatóan nagyon tudatosan tervezett: száz verset tartalmaz, szimmetrikus felosztásban, és elég gyakran felbukkannak számok, leginkább prímszámok. Mesélnél ezeknek a misztikájáról?
Szerettem, és mindig is szeretem látni a kötet szerkezetét magam előtt. Vizuális típus vagyok, fontos számomra, hogy kirakjam magam elé az egész kötet anyagát. Száz vers nem olyan nagyon sok. Ezt négy ciklusban szerkesztve, négy hosszú sorban egymás alá raktam a nagyszobában. És elkezdtem járkálni az így kirakott sorok, a négyszer huszonöt vers között, mint a Mindenható a Teremtés fölött. És tettem-vettem a verseket, hogy azok ne csak folytatólagosan, vagyis vízszintesen, hanem függőlegesen is passzoljanak egymással. Így jött ki ez a koncentrikus szerkezet. A prímszám pedig, ami ugye nem osztható senkivel és semmivel, vagyis kiválasztott, mint a falu bolondja, kapcsolódik Borbély Szilárd Nincstelenekjéhez. Legalábbis azon a ponton, ahol a Mesijás, a falu bolondja, aki szeretetlenségével és szeretni nem tudásával az, aki, tehát ez a kiválasztott olyan dolgokat mond el az anyjáról, apjáról, családjáról, a falu közösségének minden rétegéről, amelyekről mások nem beszélnek, vagy azért, mert azt amúgy is mindenki tudja, vagy azért, mert szégyellik. A prímszámos kihagyásos szerkezet pedig ebben a verseskönyvben olyan, mint egy hiányos puzzle, amelynek bizonyos részei – szándékosan – ki vannak hagyva. Ezeket az olvasónak kell majd kiegészítenie.
Az első vers, a Gyöngygolyók az elmondhatóság, kibeszélhetőség verse, valamiképpen innen bomlik ki a kötet. Aztán kezdenek visszatérni motívumok, elbeszélők, tágulnak a történetek, árnyalódnak. Lassan kibontakozik egy székely közeg, egy családi viszonyrendszer, egy titkos kapcsolat, egy alternatív élettörténet, amely aztán kanonizálódik. Eljutunk végül az Álomszer…-ig, a meg nem született ember feltételes valóságáig. A versek írásakor mennyire tartottad szem előtt a majdani szerkezetet, ezt a bizonyos értelemben koncentrikusnak nevezhető történetalkotást? Vagy ez inkább a szerkesztéskor jelentett kihívást?
Ez a szerkezet csak akkor alakult ki, amikor elkezdtem tenni-venni a verseket. Amikor ott volt már előttem a szinte száz nyomtatott oldal, és ki kellett találnom, hogy ezek az egymástól sokszor nagyon különböző darabok hogyan is kerülhetnek egyetlen egészbe. Egy olyan nagyszerkezetbe, amelyikben mindennek megvan maga a helye. És ez az egység annál erőteljesebb lesz, úgy gondoltam, mennél gazdagabb és többrétűbb az a sokféleség, melyen úrrá kell lennie.
Az első kötetekben sokkal inkább foglalkoztatott a forma – ettől az elmúlt kötetekben mintha kicsit távolodnál. Szabadvers vagy prózavers? Hogyan találtál rá erre a versnyelvre?
Nem távolodtam el, csak szüneteltetem. Terveim között szerepel egy olyan kötet is, amelyben csakis formában írt versek lesznek. Nagyon szeretem a formát magát, szeretem a szigorú kereteket, mert itt az a kihívás, hogy az(ok)on belül – gúzsban táncolva – hogyan sikerül majd megvalósítanom mindazt, amit szeretnék. Sokszor játszottam el azzal, még a Gyönyörű apokalipszist megelőző kötetben is, hogy változatos formákban írtam egy egész hosszúverset. Vagy – korábban – ugyanazt a verset megírtam szonettformában és szabadversben is, ugyanabban a kötetben. Ezek mind olyan kihívások voltak, amelyek inspiráltak, kíváncsivá tettek, és éppen ezért érdekeltek.
És íródik a székelyek világa is – illúziótlanul, nyersen. Szembemenés ez a romanticizálással vagy éppen csak az, ami most látszik a székelységből?
Szembenézés is, persze. De ez igazából az és annyi, ami számomra most látszik a székelységből. És rögtön hozzá is teszem – nem először –, hogy belülről, közülük, és természetesen nagy szeretettel.
A kötetben számos jól elkülöníthető beszélő szólal meg. Kiké a főbb hangok? És közülük melyek azok, amelyek a következő versanyagba is átöröklődnek majd?
Nem tudnék elkülöníteni főbb és kevésbé főbb hangot, hangokat a kötetből. Számomra így, ahogy van, így van jól. És nem is próbáltam kiugratni ezek közül sem egyet, sem többet. Ezek így, együtt működnek, egymást erősítik (vagy gyengítik), de együtt vannak így, ahogy vannak. És azt, hogy melyik fog tovább menni (folytatódni) a következő kötetekben, nem tudom. Az is lehet, hogy mindenik. Csak nem teljesen így, valahogy másképp.
Fotók: Kiss Zoltán
