Megkérdeztük Oláh Andrást
2025. március 15-e, gondolom, duplán nagybetűs ünnep már ezek után a számodra, hiszen nemzeti ünnepünkhöz kapcsolódóan József Attila-díjat vehettél át. Ehhez itt is, most is, újból gratulálok! Hogyan élted meg ezt a napot, és magát az átvételi pillanatot?
Tagadhatatlanul felemelő érzés volt. Bár az igazi katarzist mégsem kizárólag ez a pillanat jelentette, hanem amikor a szüleimnek megmutattam a plakettet. Őket ugyanis előzetesen nem avattam be a dologba, de a díj átvétele után az első utam hozzájuk vezetett…
Mit jelent számodra ez a díj?
Természetesen jólesik a figyelmesség, hiszen ez egyfajta értékelése is a munkámnak. De nem kell ezt túlmisztifikálni. Volt egy gyönyörű napom, ami aztán szépen lecsengett. A dolgok pedig mennek tovább a maguk természetes rendjében.
Nyilván nem fog a feledés homályába veszni, megbecsülöm, mint minden mást is, amit adtak nekem. Korábban kaptam már Ratkó-, Ady- és Illyés Gyula-díjat is…
Egy díj rangját alapvetően az adja meg, hogy ki mindenki vette át azt a korábbi időkben. A József Attila-díj talán azért is különleges számomra, mert egy olyan intézményben dolgozom, amelynek névadója az a Képes Géza, aki pályája során négyszer is megkapta ezt az elismerést!
Hogyan jutottál el ide? Volt ilyen célod, illetőleg gondoltad valaha is, hogy ilyesfajta kitüntetésben lesz részed?
Nem a díjakért kezdtem írni. Pályakezdőként meg sem fordult a fejemben, hogy idáig eljuthatok. Csak azzal törődtem, hogy papírra vessem mindazt, ami foglalkoztat, amit a világról gondolok. Akkor azt könyveltem el sikerként, ha egy-egy rangos folyóiratban megjelentek a verseim. Később az okozott örömöt, hogy kötetbe gyűjtve is viszontláthattam őket. A következő fokozatot pedig talán az jelentette, ha egy-egy műnek némi visszhangja is támadt…
Biztosan hallottál a sok gratuláló szó mellett fanyalgást, amely szerint kiüresedtek mára ezek a díjak, sokak szerint vagy politikai okból, vagy pedig egy-egy alkotói csoport vagy klikk tagjai kapják ezeket, tehát ide kell bekerülni, és néhány év kell, majd díjat kap az illető. Te hogyan látod ezt?
A fanyalgás az emberi természet része. De ezt a hangulatot igyekszem messze elkerülni. Kérdeztek már erről. Most sem tudok mást mondani: nem szeretem a szekértáborokat. Nem szeretem a megbélyegzést sem. Túl sok az árok. Ezeket nem megerősíteni, hanem betemetni kellene. Ezt a problémát úgy próbálom feloldani, hogy számtalan folyóiratban publikálok, függetlenül attól, hogy a közvélekedés melyik táborhoz sorolja őket…
Egy szakmai újabb lépcsőre, avagy már a díjjal dobogóra jutottál. Hová innen tovább, milyen céljaid-álmaid vannak?
Amíg motoszkál a fejemben valami, addig azt leírom. Ha ez megszűnik majd, én is félreállok.
Most egyébként egy prózakötet megjelenésére várok. Gondolom, a könyvhétre kijön… A próza nem feltétlenül az otthonom, de vannak dolgok, amik nem férnek be a vers kereteibe, ezekből szokott novella kerekedni. Egy kisregény is helyet kapott a kötetben. Ezt közel 20 évig altattam. A Covid alatt került ismét a kezembe az anyag. Egy picit igazítottam rajta, és elkezdtem folyóiratokban közzétenni. Lehet, hogy megérdemelt volna egy önálló kötetet, de ezen már nem gondolkodom tovább.
Emellett vagy kétkötetnyi vers is felgyülemlett az elmúlt években. Legutóbb 2020-ban jelent meg verseskönyvem. Lassan ideje lesz újra ringbe szállni…
(Kérdezett: Petrusák János)
