Megkérdeztük Fecske Csabát
,,Szép lassan beesteledek” – írod az Ahol ott vagy című versedben. A ,,beesteledés” tematizálása az új köteted szervezőelve. Öt szabályos ciklusban találkozunk az elmúlással, ami – a pályaívedre kitekintve – korántsem meglepő, hiszen a számvetés jó ideje alakítja a versvilágodat, mégis úgy tűnik, mintha ezúttal deklaráltan létösszegző verseskötet került volna ki a kezeid alól. Méginkább melankolikus tónus, méginkább erős sűrítés. Zuhanás, Hajótörés, Helykereső, Végül, Ha nincs tovább, Öreghang – hogy csak néhány címet emeljek ki hivatkozásul. Ha a költő életének utolsó stációit fogalmazza versbe, az eredendően válságélmény-hangulatú műveket szül. Ugyanakkor valami tárgyilagos higgadtság uralja a szövegeidet, ami valamelyest feloldja az egzisztenciális fenyegetettséget.
Nem tudnám megmondani, volt-e a kötet összeállításakor tudatosan ilyen célom. Viszont a versek végigolvasásakor magam is ezt éreztem. Hetvenhat éves múltam márciusban, akárhogy is, be kell látni, hogy ez a kötet az utolsó köteteim egyike lesz. Ebben a korban mi más foglalkoztathatná az embert, mint az öregség problémái, az elmúlás félelme és szomorúsága. Azt hiszem, hogy ez természetes. De azért remélem, ez a kötet nem csupán önmagam elsiratása. A halálközeliség ezekből a versekből erősen kiérezhető, de az én viszonyulásom az elmúláshoz, a saját elmúlásomhoz is, természetes és békés. Engem a betegség, a halál már egész korán foglalkoztatott, sötét világképű gyerek voltam. Ezekről a témákról már gyerekként is írtam. Van egy egészen konkrét élményem, amikor egyik alkalommal édesanyám boltba ment Szögligeten, és csak nagy sokára jött vissza – mert valami ismerőssel hosszasan elbeszélgetett –, én meg csak ültem magányosan a tornácon, és magam elé meredve azon gondolkodtam, hogy egyszer én is meg fogok halni. Hogy mindenképpen ez lesz a vége. És akkor elsírtam magam. Erre a jelenetre, a kétségbeesésre tisztán emlékszem hetven év távlatából is. De, hogy miért voltak ilyen nyomasztó gondolataim már gyerekként, azt nem tudnám megmondani, hiszen harmonikus, nyugodt, családi miliőbe születtem. Ez az élmény azonban úgy hiszem, kihatott az egész költészetemre.
Az is szembeötlő, hogy ezúttal szinte teljesen nélkülözöd a kötött formát. Pedig korábban szeretted, ha a sorképzés, a sorok belső szerkezete valamiféle szabályosságot mutat. Szapphói strófa, szonett, anakreóni nyolcas — a korábbi köteteidben valamennyire találunk példát.
Az Őszi napozás darabjai formájukat tekintve valóban túlnyomórészt szabadversek. Mostanában erre áll rá a kezem. Korábban fogódzót jelentett a formai kötöttség, manapság inkább gúzsba köt. Vadonatúj versek ezek, szinte kivétel nélkül, az elmúlt három-négy év verstermése, melyek majd mindegyike megjelent valamelyik irodalmi folyóiratban.
Ez idő alatt megjelent két további köteted is. A Hiteles nyomat szép pályaívet rajzol fel, miáltal csaknem fél évszázad versgyűjteményéből válogat. Gyorsan és aktívan reagált rá a szakma, több recepcióval is találkoztam irodalmi folyóiratokban.
Igen, a Hiteles nyomat az Irodalmi Jelen gondozásában jelent meg, egy versválogatás, alcíme szerint Fecske Csaba legszebb versei, csaknem ötven év költeményeiből, ebben az esetben az esztétikum volt a kötetépítő elv, nem valamiféle tematika. Van némi kronológiai rend a könyvben, a legrégebbi vers szerepel a kötet elején, a legújabbak meg a vége felé. Nincsenek ciklusok, de úgy érzem, sikerült egy masszív konstrukciót létrehozni. Annak ellenére, hogy egymástól messze eső évek darabjai szerepelnek egy térben, van koherenciája a szövegegyüttesnek. És a másik a gyermekekhez szóló Állat-tár. Ez utóbbi félszáz, javarészt négysoros állatos verset tartalmaz: játékosan, anyanyelvünk lehetőségeit kiaknázva írok az őshonos magyar állatoktól kezdve az egzotikus állatokig.
Épp a napokban jelent meg a Műút legfrissebb száma, amiben Bereti Gábor tanulmánya olvasható, és valóban, többen is írtak recenziót a gyűjteményről. Kelemen Erzsébet az Olvasaton, Sturm László a Kortársban, Kaló Béla, Bozók Ferenc a Magyar Naplóban, Oláh András a Hitelben. Na, meg persze te is, az Irodalmi Jelenben. Ott éppúgy, mint a Magyar Naplóban, két olvasat is megjelent a kötetről, a tiéd mellett Szabó Fanni írása. Szép lista.
Ebben a gyűjteményben a búcsúzás hangja meghatározó. A feleségedhez írt gyászversek az erős veszteségérzet mellett mintha valamiféle önvádról is tanúskodnának. Bizonyos szöveghelyeken enigmatikusan jelenik meg mindez, másutt egészen direkt módon. ,,Negyvenöt évig élt boldog házasságban / mondta a pap, amin meglepődtem / ezt jó lett volna tudni korábban is.”
Rég beláttam, hogy nem tudtam annyit foglalkozni Marikával, amennyire igénye lett volna. Azt hiszem, ezt a nyomasztó érzést öntudatlanul is beleszőttem a hozzá írt verseimbe.
Szomorúság vegyül a hangodba. Ha lenne lehetőséged, másként csinálnád? Máshová tennéd a súlypontot?
Inkább amiatt érzek szomorúságot, hogy ma sem tudnám talán másként csinálni. Nekem az írás az életem. Megszállott voltam mindig is. Leültem a papír mellé, és az nem akart elereszteni. Marika nem kapta meg tőlem azt, amire vágyott, az anyai szeretet hiányát nem tudtam pótolni. Passzív volt a szeretetem. Nem csüngtek jégcsapok az én szívemről, úgy hiszem, hogy normálisan viselkedtem, de úgy látszik, ez kevés volt. Rettentően féltékeny volt, nemcsak a tollamra, de a múltamra is, amibe nagyon vigyázatlanul betekinteni engedtem. Negyvenöt évig éltünk együtt. Nem egyértelmű kudarc, de nem is sikertörténet. Versekkel sirattam el Marikát, szeretettel ápolom emlékét. Hiányzik.
A szakemberek szerint az időskornak is megvannak a fejlődéslélektani szakaszai, sajátosságai. Mondják, hogy az elengedés, a megbocsátás időszaka is ez. Feloldódhatnak korábbi sérelmek. Neked van dolgod mindezekkel?
Szokták mondani, hogy milyen ember az, akinek még haragosa sincs. Pedig nekem tudtommal nincs. És elég jól megvagyok nélkülük. Én senkire se haragszom, megbocsátó vagyok. Amitől a legjobban félek, hogy nem tudom már minden tervemet megvalósítani, de arra képtelen vagyok, hogy ne szőjek újakat. A tervek elővesznek engem, behálóznak. Úgy gondolom, lesz egy befejezetlen könyvem, amit halálomig írok. Valahogy úgy fog születni, mint a cseppkő, verscseppenként, csipp-csepp…
(Kérdezett: Kégl Ildikó)
