Megkérdeztük Szilasi Lászlót
Szilasi László regényeit kivétel nélkül az egyén sorsa, az ember dilemmái, választásai mozgatják, nincs ez másképp a Kései házasság esetében sem. A cím előrevetít: a felek révbe érnek, ha csak rövid időre is, ám itt mégis a jelző bír nagyobb az információértékkel. Kései, késői. Csak ritkán jelent jót – például, ha borokról van szó – de mi most a regényről fogunk beszélni.
Amikor legutóbb nyilvánosan társalogtunk (a Lutherről, a Bárka szervezésében, a Jókai Színház színpadán), akkor már benne voltál ebben a regényben, ami nagyon más lett, mint mindaz, ami eddig tőled megjelent. Azt mondtad, az igazi, nagy szerelemről fogsz írni egy regényt. Az élethosszig tartó várakozás az igaz szerelem?
Az igaz szerelem idején a másik személy akkor is hiányzik, amikor ott van melletted, veled, benned. Ez tény, és én ebből a tényből arra következtetek, hogy a megvalósulás módja mellékes. A megvalósulás módja lehet hosszú házasság, hirtelen válás, Rómeó és Júlia, vagy az élethosszig tartó várakozás: poétikai szempontból mindegy. Az én figuráim tartós várakozásban élnek. Ezt a történetet adta ki sajátos alkatuk szükségszerű belseje. Akármilyen szabad dolog is az írás: nem tehettem mást. És, azt hiszem, nem is jártam rosszul: a majdnem élethossziglan tartó várakozás ábrázolása rámutathat az alakoknak a szerelmükön túlmutató lelki erőviszonyaira.
A regény két hőse – Vajda Ilma és Gavenda Péter – a szüleim nemzedékébe tartozik, háborúval, az államszocializmus stációival, azóta jövő-menő kormány- és ilyen-olyan pártokkal: eleinte megmondták nekik, mit gondoljanak, aztán pedig… mi is lett? Legyőzte őket a tanult tehetetlenség. „Arra nevelték őket, hogy van ez az unalmas és biztonságos világ, lapítsál benne” – így fogalmazol. Az ő nemzedékük egyetlen dologban volt határozott: már nem félt elválni – ha Gerenda és Ilma fiatalon összekerülnek, talán szétmarják a házasságukat. A tétovaság nemzedéke. Te hogy gondolod?
Nekem, mint magánembernek, nagyon tetszik ez az értelmezés. Tétova nemzedék az öröklött tehetetlenség és a megvalósult szocializmus keretei között. Meglehet, így is van. Az irodalom azonban gyakorta megpróbál mögéje menni az efféle igazságoknak. Nem akarja feltétlenül megcáfolni az adott vélekedést, de – biztos, ami biztos – ellenőrzi. Hátha nincs mindig úgy. Én is ezt próbáltam megtenni ebben a regényben. Azt a különös, szerelmi makacsságot találtam, amit a szövegem ábrázol vagy megalkot. Bő ötvenévnyi meglepő ragaszkodás. Más nézőpont, más korszak, más figura, más ország másféle történetet adott volna. De nekem csak ez van.
Évekre tépett narrációt adsz – tulajdonképpen korrajz is a regény (az „érett” Kádár-kortól napjainkig) folyamatosan változó kapcsolatot mutat be egy folyamatosan változó Magyarországon. Van-e közvetlen, akár jelképig tisztult összhang az adott év hírei és a cselekmény között?
Szégyen, nem szégyen: az adott év híreihez én a közönséges guglizás által fértem hozzá. Beütöttem a Google-ba az évszámot, megnéztem a jelentősebb eseményeket, aztán kiválasztottam azt, amire (majdnem) én is emlékeztem. Ettől a folyamattól teljesen eltérő logika alakította a fejezetek sorrendjét: az alakokból eredő történetet megpróbáltam kezelhető méretű, folyékony passzusokká tagolni. Az adott év hírei és a cselekmény között ezek szerint nincs, és nem is lehet logikai kapcsolat. Pláne nem jelképig tisztult összhang. Ámde ha a szerző (én, én, én) nem akar túl okos lenni, akkor mégiscsak lehet következménye annak, ha leírjuk azt, mondjuk, hogy holdraszállás. Az irodalom (ahogy megfigyeltem) nem összetett, hanem bonyolult szerveződés: minden elem hatással van összes többire. A befejezett és megjelent könyveimet én nem tudom újra elolvasni: olvasás közben mindig tudom, hogy mi lesz a következő mondat. De gyorsan felejtek. Egyszer majd meg fogom nézni, hogy az év-esemény hogyan hatott a cselekményre. Vagy éppen fordítva. És aztán elfelejtem.
„Éppen ezért csakis Gerenda tudná megírni az én szerelmes regényemet. Aki már eltűnt. Mert én eltüntettem. Tanítás, edzőség, kollégium, adminisztráció, feleség, gyerekek, család: nem volt már itt nekem” – fogalmaz Ilma. Gerendának csak a cselekedeteit ismerjük, a regény a női főszereplő hangján szólal meg – ő sokáig megelégszik a második hellyel (nem élsportoló-típus), a szerető-léttel, az abortusszal - őt talán az teszi boldoggá, ha szenvedhet? Gerenda harmincas éveiben van a csúcson, Ilma pedig mintha folyamatosan fejlődni tudna. Ilyen hősöket akartál? Hiszen tudjuk, hogy nem kitaláltad, hanem választottad a hőseidet.
Nekem az a véleményem, hogy a legtöbb szerző nem kitalálja, hanem a valóságból választja ki a maga hősét, hőseit. Ezt jól mutatja az a régi magyar megoldás, amely a retorikai inventiót (az ötletet, a felfedezést, a megtalálást) egyszerűen lelísnek (fellelésnek) fordítja. Meg kell találnod – mindegy, hogy hol van. Aztán dolgozhatsz vele, és gyakran csak a munka közben tudod meg, hogy mit is leltél – az irodalom talán tényleg (mint Tandori Dezső 1973-as kötetének címe mondja): egy talált tárgy megtisztítása. Valóban voltak valós ember-mintáim. Szerelmes valójukról azonban szinte semmit sem tudtam. Ezt a részüket szabadon találhattam ki az alakok, mondjuk úgy, lelki belsejében. Ilma – szerintem – nem szeret szenvedni. Gerenda – szerintem – a kórházban van a csúcson, amikor azt mondja, hogy igen, ennek is eljött az ideje, vagy éppen azt, hogy milyen lassan halok meg. Ilma pedig – szerintem – tökéletesen fejlődésképtelen. A szerző azonban, mint értelmező, teljesen mellékes figura. Talán nincs is.
Az azonban kétségtelen, hogy (én, én, én) számos levelet kaptam a regényben szereplő Árpádharagosról. Az első nagyon csúnya volt, egyben névtelen. A következő három, átkozódó levél aláírt volt ugyan, de mindegyik másik szerelmespárra vélt ráismerni. És aztán Szegeden is megdicsért egy ismerős nő, hogy milyen szépen megörökítettem az irodalom tartósabb anyagában az ő titkolt történetét. Én azonban, a Kárpátia zenekarral ellentétben, nem akarok neveket hallani. (A probléma tágabb kifejtését lásd Thomas Mann Lotte Weimarban című regényében.)
