Kiss Benedeket kérdeztük
Tősgyökeres alföldiként több mint 50 éve él Budán Kiss Benedek. A költészet napja alkalmából a Hegyvidékújságban megjelent interjú címében azt vallja: „Költészetem, mint egy szénaboglya, be van tetejezve”.
Kifejtenéd egy kicsit bővebben, mit értesz az alatt, hogy költészeted egy betetejezett szénaboglya?
Úgy érzem, hogy a költészetem, mint egy nagy, komoly szénaboglya, be van tetejezve. Tudniillik a szénaboglyát nem csak összehányják, hanem nagyon tudatosan betetejezik, az időjárás viszontagságai miatt. Én is így érzem, hogy a magam szénarakománya, a verseim, be vannak tetejezve.
A széna tehenek, lovak tápláléka, de a hasonlatot átvihetjük a költészetre. Mit gondolsz a szellemi javak körforgásáról?
Az én általánosabb ars poeticám szerint minden emberben benne él a költő, különböző százalékokban, mert ha ez nem így lenne, akkor a költők költészete befogadhatatlan lenne. Tulajdonképpen, amikor valaki verset olvas, akkor azonos hullámhosszra kerül a költővel. A vers csak úgy érthető meg, ha feltételezzük, hogy olvasójában is mocorog a költészetre való hajlam, a költői véna bizonyos foka. Az utóbbi években már nemigen vagyok benne az irodalmi, művészeti élet körforgásában a testi adottságaim miatt, meg is öregedtem. Sok generáció fölnőtt, és bár próbálom nyomon követni folyóiratokban az új jelentkezéseket, tőlem egészen idegenek, nehezen tudom fölfogni, értelmezni őket. Sok visszaélést, mondhatni kóklerséget tapasztalok az irodalomban, de más művészi ágakban is. Nem tudom, miért akarnak annyian költők lenni, hiszen Csokonai jellegzetes mondása szinte máig érvényes: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!” Ennek ellenére rengeteg fiatal próbálkozik a versírással. Sokan úgy érzik, hogy a költészet ugyanolyan mesterség, mint mondjuk a szabó, a borbély vagy a kovács, amit meg lehet tanulni. Az igaz, hogy a költők munkásságának is 99 %-a külsődlegesség, szorgalom és gyakorlás kérdése, de ha az az 1 % hiányzik, akkor csak versírásról és nem költészetről kell hogy beszéljünk, mert a költészet abban az 1 %-ban van, ami a pályakezdő költőpalántáknak általában nincs a tulajdonában. Igaz, ez századosan, visszamenőleg is így van, ha a kiemelkedő költőket nézzük, akiket tanulunk, akik megmaradtak, azoknak az aljnövényzete, háttérvilága tele van kis költőkkel, ők nem maradnak meg, de beépülhetnek, és segítséget nyújthatnak a nagy költészetek létrejöttében. Ám ha nincs meg az az 1 %, nem győzőm hangsúlyozni, nem lesz a versekből költészet. A maiak zöme is az úgynevezett aljnövényzethez tartozik, hogy természeti képpel fogalmazzam meg, kihullnak nyilvánvalóan a rostán; a maguk szempontjából, a maguk gazdagítására nagyon jó, hogy foglalkoznak a versírással, de ez még nem költészet. Megemlíthető itt, hogy a hatalmas kínai kultúrában valamikor századokkal ezelőtt a tisztségviselőknek feladatuk volt, hogy verset írjanak, ez a kínai kultúrához hozzá tartozott, de közülük is kevés lett a Po Csü-ji.
Hogy tudnád megfogalmazni, mi az az 1%?
Ez tulajdonképpen rejtett dolog, belső pszichikai készség és képesség, megmagyarázhatatlan. A keleti hagyományokat véve például, a sámánok voltak a kor költői, akik, ahogy ismerjük a működésüket, bizonyos külsőségekkel, lánccsörgéssel öltözködéssel, csinálták maguk körül a propagandát, de nyilvánvalóan nem véletlenül választódtak ki a közösségből. Gyógyítani is tudtak. Az Urálon innen, ahogyan visszanyúlik az emlékezet, a lovas pásztorkodó magyaroknál a sámánnak megfelelő papi funkciókat ellátó kivételes embert táltosnak hívták. Sok minden átszüremlik a régi keleti kultúrákból egész máig az életünkbe, példának okáért, az én megfejtési próbálkozásom szerint a magyar nyelvben, különösen vidéken még nemrég is funkcionálisan élt a garabonciás szerepe. A garabonciások minden hájjal megkent vándordiákok voltak, gyógyítani is tudtak, de amerre jártak, szinte hagyományosan vitték magukkal a jégverést, a rossz időt. Ha egy kicsit a szót megvakarjuk, szófejtésem szerint, keleten a kara a feketét jelenti – a Kara-kum sivatagtól kezdve sok minden kezdődik kara névvel –, a bonc viszont papot jelent, úgyhogy a kara-bonc vagyis fekete pap a megoldása a magyar nyelven máig garabonciásként élő fogalomnak.
Visszatérve rád, mikor vetted észre, hogy benned mocorog ez az 1 %?
Engem az általános iskola első osztályától kezdve szavaltattak. Így szavalásokon keresztül találkoztam olyan versekkel is, amiket nem értettem, de megragadtak. Egy példa maradt meg bennem abból az időből. Nem tudom, ki írta, mi volt a címe, mert később nem találkoztam vele, a versnek volt egy ismétlődő két sora, hogy „Doberdó, Verdun, / Verdun, Doberdó!” Nem tudtam akkor nyilván, hogy mit jelent, de éreztem, hogy ezeket a szavakat bele kell harsognom a hallgatóság képébe. Ez már a bizonyos 1%-hoz kapcsolódó tünet volt, az ember tudatlanul is érezte, mi a lényeg. Egyébként ez egy idegmunka, számtalan érzékenységi pont összefutásában kicsúcsosodó idegműködés, versírás közben ezt nevezik ihletnek. Na most, ez az ihlet az, ami lényegében megfoghatatlan; és hogy egy kicsit komolytalanná tegyem ezt a nagyon is komoly témát, elmesélek egy anekdotát Ady Endréről. Egyszer megkérdezték tőle, mi is az a vers, mitől kap hátborzongást az ember, ha olvassa. Mire Ady elnézett valamerre messzire és azt mondta, hogy „Tudja a fene!” Szóval ez vagy működik, és ezáltal maradandóvá tesz dolgokat, vagy nem működik és akkor hát az ember, aki írja, annak a saját gazdagodásán túl nem jelent közösségi és érvényes mondanivalót.
A legutolsó köteted 2014-ben jelent meg, Lombjukat a fák elejtik címmel. A kötet kapcsán azt írja Csepcsányi Éva a Bárkában, hogy: „Tapasztalataim szerint kissebségben vannak az olyan kortárs kötetek, melyek után az olvasó nem ürességet, keserűséget vagy csömört érez. Kellő időben és mennyiségben ezeknek is megvan a helyük. Ám kifejezetten üdítő és megnyugtató időnként olyan könyveket is kézbe venni, melyek elolvasása után békét, igaz gondolatokat és csöndes derűt érez az ember. Kiss Benedek új kötete pedig ilyen.”
Jaj, de szépen ír! Nagyon örülök, hogy így látja!
Azt is írja, hogy költészeted egy határozott értékrendet képvisel, még a régi iskolából. „Viszont az a fajta kultúra és erkölcsiség, melyet Kiss Benedek képvisel, rétegformává vált, és emiatt érzett aggodalmának több versében is hangot ad. Helyenként igen kemény szavakkal: „Ennyi senkit még sohase láttam. / S a jövendő, az új hajtások? / Csak bele a szennybe, lányok, fiúk! / Repedezik a kő, az aszfalt, / hajrá, vár a végtelen sehova út! / A káosz elönti a világot, / minden az idegbajt harsogja.”
Igen, hát sajnos ez röviden összefoglalva a véleményem a jelenkori történésekről. Sajnos benne vannak a magyar fiatalok is, ez nem specifikusan magyar, ez világjelenség. Éppen erről van szó, hogy ez a sok szemét, ami nevesíthető sokféle dologból, lassan elönti a világot és a mértéktelensége hoz egyfajta értéktelenséget. A mérték és érték összecsengése számomra nagyon fontos! Én még a régi, klasszikus költészeten nőttem föl, és annak a gyakorlására vagyok képes egyáltalán, vagy voltam addig, amíg rendszeresen verset írtam. Az a helyzet, hogy tulajdonképpen már legalább két éve, szinte fogadalomszerűen abbahagytam a versírást, a költészetet. Alig-alig született azóta vers, csak amit nagyon muszáj volt, hogy megírjak. Ugyanis soha nem úgy írtam, hogy kitettem a papírt és gondolkoztam volna, hanem hordoztam magamban vivő sorokat, vivő szólásokat, amik kigyöngyözték maguk köré a különböző verseket. Ennek lényegében vége szakadt, inspirációt sem érzek. Ugyanakkor elkezdtem írni az életrajzomat. Először csak úgy gondoltam, néhány jegyzetet írok a gyerekeimnek magunkról, a múltunkról, de közben annyira jöttek a különböző, megírandó témák, történetek, hogy a versírás abbahagyásával párhuzamosan elkezdtem írni az életrajzi töredékeimet, és ebben nagy kedvemet lelem. Eddig a Forrás lelkesen közölte is őket, szakaszosan, ahogyan elkészültek, most már a Hitel is jelentkezett olyan igénnyel, hogy ők is közölnének ebből a prózasorozatból. Korábban bármennyire próbáltak rávenni a prózaírásra, tudtam, hogy nem az én világom a próza, úgyhogy ez sem novella, se nem kisregény, hanem mesélés. Rájöttem, hogy ehhez értek, és nagyon szívesen csinálom, egyszerűen elmesélem, ha lehet, hangulatosan a hajdani élményeimet. Már legalább 200 flekknél tartok, de időben még mindig csak a ’70-es, ’80-as évek között járok.
Géppel vagy kézzel írsz?
Csak kézzel. Egyrészt én megrágok magamban minden szót, amit leírok, ehhez viszont az szükségeltetik, hogy a toll a kezemben legyen és akár áthúzzak, föléírjak, melléírjak olyan dolgot, ami hozzátartozik, de az első fogalmazásban nem megfelelőképpen szerepelt. Korábban, amikor levelet írtam, leveleztem úgymond, ennek is már 20-30 éve, akkor is készítettem piszkozatot. Meghatározó alkotói módszerem, hogy a kezemben toll van, és kézzel írok. Általában áthúzásokkal, javításokkal teli az első fogalmazvány. Kati, a feleségem, hál’ Istennek nagyon jól tudja olvasni az írásomat, bármennyire kusza is a válltörésem óta, ő teszi be a gépbe a számomra leginkább véglegesített formában.
Nagy szerencse, hogy együtt tudtok dolgozni!
Erre is van egy kis mondásom, ami jellemez bennünket: nekem valóban „fele-ségem” van, ketten együtt teszünk ki egy összetett alkotó személyt.
Mi az a szép kis versecske, amit a telefonba bemutatkozáskor mondasz?
Nem versecske, hanem az én jópofáskodásom bizonyítékaként alakult ki, hogy így mutatkozzam be: „itt egy hulló tollú fehér holló”.
A fehér holló ritka!
Igen, és a hulló tollú meg nyelvileg számomra poétikailag érdekes.
Az utolsó verseskötetedben a Nagy Behemóttal nézel farkasszemet. Ki ő?
Egy bibliai alak, ami a magyar nyelvbe és a magyar tudatba átjött olyan formában, hogy valami szörnynek, földöntúli lénynek a megtestesítője. Számomra ebben benne van egy hatalmas testi tömeg, valami bivalyhoz hasonló képzet, ami ugyanakkor, mint a kentaur, emberfejű, lótestű. Egy rettenetet keltő mitológiai alak, aki mint a kis gömböc, elnyel mindent, elnyeli a világot.
Beszéltél a táltosokról. Költészetedben a ló, a csikó meg a táltos is előjön. Például a Bárkában közölt „Csikózó éjszaka” című versben van egy nagyon kedves kép. Aztán az „Amikor int az órá”-ból idézem: „Várom tán, jöjjön egy táltos / s röpítsen vadkeletre? / Neki sem lenne már kedve.” Úgy tűnik, kedves neked a ló.
A lovak szeretete nálam régi keletű. Nekünk nem voltak lovaink, teheneink, de a közvetlen szomszédaink, ahol nagyon sok időt töltöttem gyerekkoromban, lovas gazdák voltak, kupecek, akik lerobbant lovakat vettek meg vásárokon, kikúrálták, mutatóssá tették, és haszonnal továbbadták őket. Én őnáluk rengeteget voltam, és példának okáért, mikor még járni is alig tudtam, emlékszem, a Bandi bácsi az istállóban fölültetett a ló hátára. Tehát nem volt számomra távoli dolog a csikó és a ló. A magyar köztudatban pedig, mint hajdani lovas nép hagyományában, máig él a lovakkal való bensőséges kapcsolat. Nagy Lászlónak például a legkedvesebb alanya volt a festésében és rajzolásában, ami szintén gyerekkori történethez kapcsolódott. Az Elbától keletre, a ló és a kutya az ember életében, képzeteiben szinte meglelkesül. Nem csak ebben a két versben, jóval több versben fogalmazok lóról, vagy érintem egyáltalán, mint szinonimát.
Mikorra várható a következő könyved?
Régi anyagaimból vár megjelenésre két kötet, ezek versek. Az egyik Az Alföld bűvkörében című válogatás. Alföldi ember vagyok, ha átböngészem az egész költészetemet, kísértetként ez az alföldiség beszüremlik a teljes költészetembe. A másik pedig, mint boros gazdának, nagyon kedves témám, a borversek; legalább 60 darab, a Szép magyar boroknak dicséreti néven ismertté vált kis ciklusommal együtt, azt kiegészítve, kötetté rendezve, várja egy másik kiadónál az NKA pályázat eredményét. Ez a két kötet már legfeljebb egy-két új verset tartalmaz, ebben az összefüggésben, ilyen tendenciózusan, mégis úgy érzem, új minőséget fog jelenteni. Ami viszont az élettöredékeimet illeti, most már nem csak a gyerekeim számára emlék, hanem egy komolyabb kordokumentum, újnak mondható, nagyon kedvem szerint való lesz. Mindenféleképpen kötetben gondolkodom, szeretném még kiteljesíteni, ha a Jóisten is ad hozzá elég időt és erőt.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
