Fekete Vince és Farkas Wellmann Éva
Megkérdeztük Fekete Vincét
– Új köteted, a Szárnyvonal nemrég jelent meg a Magvető kiadónál: 99 oldalnyi, ciklusokba nem rendeződő versanyag. Valószínűleg jó okkal szerveződött így a könyv – ebben a felépítésben szabadabban közlekednek a motívumok is. Te milyen „áramlatokat” érzékelsz, tartasz fontosnak ebben a majdnem-versregényben?
– Van egy vertikális és van egy horizontális vonal a kötetben. A vertikálist a legelső vers, A fenti szféra „lövi be”, adja meg; ettől a verstől nagyjából a közepéig, a Fennsík című versig emelkedik ez az ív. Innen aztán elkezdődik egy lefelé tartó mozgás. Egy „extrém” körülmények közötti felemelkedés-, feljutás-történet (allegória!) az első vers, a magashegyi búvárokról szól, akik mintegy hatezer méterre felmennek azért a szinte pillanatnyi katarzisért, katartikus élményért, hogy ott, egy mindössze 3-4 méteres magashegyi tóban alámerülhessenek. Vagyis: felmenni a valahányadik, mondjuk az ötvenedik emeletre (50+2 vers van a könyvben!) magáért a feljutás végén kecsegtető örömérzésért. A versek között egyébként ez az emelkedés úgy képződik le, hogy a kötött formájú darabok adják a lépcsőfordulókat, a pihentetőket, a szabadversek pedig magukat a „lépcsőfokokat”. (Emeletek, avagy a láz enciklopédiája!) Ezek a rímes-ritmusos darabok mintegy összegzik az előzményeket, majd – megelőlegezve a következőket – továbblökik a kötet verseit. Mert a horizontális irány a kötetvégi Cété című hosszúvers irányába tart, ez a vers összegzi valamiféle prizmaként mindazt, ami addig elhangzott, és rekapitulálja az előzményeket. Mindazt, ami addig időben volt, azt most mintegy térben kivetítve. Ezen a vertikális-horizontális mozgáson kívül még három vers (pillér!) biztosítja, az elején, közepén és a végén ennek a narratív konstrukciónak a stabilitását. Mindhárom valamiképpen a beszippantó kráterhez, az ingóláphoz, a lehúzó, mélybe húzó, magába vonzó-vonó „cété-kemencéhez” kapcsolódik.
– A kizökkent idő egy alternatív szerelmi szál szimbóluma is (lehet). Az elöljáróban megjelölt monogramokból a Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet közötti, titkokkal, gyönyörrel és tragikummal terhes történetre is gondolhatunk, és sejtésünk be is igazolódhat számos vers olvastán. (Legalábbis az itt vázolt történet több ponton rímel a másikra). Mi izgatott egy ilyen história versekké konvertálása során?
– Éppen ennek a nem mindennapisága. De nem én találtam rá erre a történetre, hanem a történet talált rám. Szinte sorsszerűen! Mit lehet ebből kiaknázni, hogyan lehet erre ráépítkezni, mit lehet belőle kihozni? Ezek érdekeltek. És – ne feledjük – egy nagy költőről, Szabó Lőrincről van szó, és nemcsak a témáról, beszédmódról, ritmusról, hanem arról az élő beszédről is, amelyet nagyjából mindenki éppen Tőle, Szabó Lőrinctől tanult. Minden izgatott, amihez ő hozzányúlt. A klasszikus metrumok, amint említettem, összefoglalják, előre lökik, ellenpontozzák ezt az élőbeszédszerűséget.
– A természetkép igen hangsúlyos és részletes, vissza-visszatérően foglalkoztatja a beszélőt – még a szerelmi történetek esetében sem pusztán hátteret ad: majdhogynem szereplő. Ez a jelenség már évek óta sajátja a költészetednek. Mi az eredete, és miért ennyire fontos?
– Örülök, hogy így érzed, mert itt úgyszólván egy pár belsőjének a kivetülése a táj. Ezek itt a lélek tájai, belső tájak. Még akkor is, ha sokszor földrajzilag pontosan leképezhető maga a vidék. Bálványos, Szent Anna-tó, Katrosa stb. A világuk anyagszerű, de egyszersmind sejtelmes is. Rögzítve is vannak a konkrét tájba, de el is vannak onnan oldva, oldódva. Ezt az anyagszerűséget szinte mindig valami túli sejtelem, fény-árnyék járja át. A metafizikai sejtelmesség pedig föloldja a konkrét táj kontúrjait.
– Vasúti műszót választottál a könyv címéül. A Szárnyvonal-vers maga is ad némi kapaszkodót az értelmezéshez: „A fő vonalaktól, csomópontoktól távol. Világ végén aprócska vicinális, fapados vonat. Olcsó jegy, minimális komfort, de mégis jó.” Milyen értelemben képviselheti ez a szó a teljes kötetet? Van ilyen szándéka egyáltalán?
– Több szinten is képviselheti. A szárnyvonal a vidék, a provincia vállalása is, a centrumtól, a fő vonalaktól távol levő hely. A szerelemben, ezt – gondolom – nem kell magyaráznom. A kötet végén meg van egy Szálinger Balázsnak ajánlott allegória, ez pedig a gólyák repüléséről szól. Vagyis azokról a gólyákról, amelyek felfedezik a felfelé vivő áramlatokat, és azokról, amelyek csak ráhagyatkoznak ezekre a termikekre, miután a vezérgólyák már felfedezték őket. Szárnyvonal ez is, ha belegondolunk, illetve nyugodtan ide kapcsolható.
Fekete Vince és a Szárnyvonal
– A Cété című versfolyam megindító sorai is illeszkednek a saját költészeti hagyományba. Korábban például A kőműves fia című versed volt ilyen értelemben nagy hatású, az olvasók is azonnal felfigyeltek rá, gyorsan megnőtt a „forgalma”. Hogy gondolod: betegség és halál témájával hogyan boldogul a mai magyar irodalom – és te könnyen szövegezed-e meg az ilyen típusú verseidet?
– Vannak példák, hogy kitűnően boldogul az író ezzel a témával, gondolok itt távolabbról Szilasira, és közelebbről meg Grecsóra, az ő nagyversére egyik tavaly őszi Jelenkorból. Számomra rettenetes érzés volt erről írni, de nem tudtam kikerülni, hiszen akkor leginkább az érintett meg, az foglalkoztatott. Konkrétan: abban a bizonytalanságban azt gondoltam akkor, hogy úgy látszik, hogy ennyi volt, magyarán, hogy meghalok. Elképesztően kinyílik az agy, nem is tudsz semmi másra gondolni, ez tölti be minden percedet, és akkor, ha már a napfényen való járkálás is nehezedre esik, akkor leülsz, mert nem tudsz le nem ülni, és elkezdesz írni, és ez jön, és jön ki belőled, látod, ahogy alakulnak a sorok, mintha nem is te írnál, hanem a kezeddel írna valaki vagy valami. Most is előttem van, amikor ezt a kőműveses verset írtam, egyetlen lélegzetből, el akartam seperni a kapu elejét, de a napsütéstől nagyon rosszul lettem, felmentem hát a szobába, és a fotel karfájára tett papírra úgyszólván egyből leírtam ezt a hosszú verset. Alig kellett hozzányúlnom később.
– Úgy tudni, új versesköteted is készül, sőt készült párhuzamosan a Szárnyvonallal – Vargaváros címmel. Hogyan raktad össze, választottad külön a két kötetet, és milyen jellegű műre számíthatnak az olvasók? Mikor?
– Verseskönyv ez is, csak nem 99 oldal, hanem ennek háromszorosa legalább. Tíz éve írom, több is talán, mint tíz. És sokáig úgy gondoltam, hogy a Szárnyvonal is ebben lesz, annak lesz egy ciklusa. De amikor összeraktam és újraolvastam, kiderült, hogy nagyon kikívánkozik ebből a konstrukcióból. Nem találta ott a helyét. Tehát kivettem, összeraktam, eleje-közepe-vége, első vers, utolsó vers, majd még, szinte az utolsó pillanatban, írtam hozzá vagy hét-nyolc darabot, mert akkor már láttam magam előtt az egészet, és láttam a hiányokat is, hova kell még valami.
Kérdezett: Farkas Wellmann Éva
A kérdező a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjprogramjának az ösztöndíjasa.
A fotókat Rácz Katalin készítette Békéscsabán, a Művész Kávéházban 2018 novemberében.
