Szöllősi Mátyás (Honfi Anna portréja)
Megkérdeztük Szöllősi Mátyást
Legfrissebb regényed az őszi Margó Fesztiválra jelent meg. Különös könyv, egyetértek a fülszöveggel, miszerint: A Simon Péter nyitott mű, sok szabadságot enged az olvasónak. Egyedi, erőteljes szólam a kortárs magyar irodalom polifóniájában.
Milyen a fogadtatása? Érkeztek már hozzád visszajelzések?
Igen, szerencsére személyes visszajelzések érkeztek bőven, és kritikák, beszámolók is jelentek meg a kötetről. Úgy tapasztaltam, hogy elgondolkodtatta azokat, akik olvasták, és megtörtént az is, hogy bizonyos részeket egyesek többször elolvastak, vissza-visszatértek a szöveghez, mert foglalkoztatta őket a tartalom. Jó az, ha törődnek a könyvvel, hasznos tapasztalat nekem is, és annak pedig kifejezetten örülök, mikor le tudok ülni valakivel, hogy beszélgessünk, mert vannak kérdései vagy el szeretne mondani valamit a szöveggel kapcsolatban. Jó érzés figyelni, ahogy az illető közben gesztikulál, és ott élőben mondja el a véleményét arról, ami számomra mégiscsak fontos – ezek kitüntetett pillanatok.
A könyv felfogható fejlődésregényként, de azt is mondhatnám, hogy Simon tudatállapot-változását követhetjük nyomon. A főszereplő és a téma már megjelent a tavalyi Margó-díjas Váltóáram című köteted egyik novellájában. Hogyan született és alakult tovább ez a figura?
Igen, a Lefekvés előtt, ébredés után című szöveg bizonyos változtatásokkal részét képezi a regénynek. Ez egy olyan helyzetet mutat be, amiből több irányba el lehetett, és kellett is indulni. Sokak számára – voltak, akik nagyon élvezték ezt, voltak, akik kissé értetlenül álltak előtte – a töredékessége, bizonyos értelemben befejezetlensége volt meghatározó az elbeszéléseknek, s ez nyilvánvalóan igaz is, ha az egyikből kiindulva, azt újragondolva írok egy regényt. Az a párbeszéd, ami az alapját képezi annak a szövegnek, nagyon sok mindent elárul/sejtet annak a két szereplőnek az előéletéről, sőt, a jövőjéről is, akik ott ülnek annál az asztalnál, és, úgy gondolom, olyan komplex az a problematika, ami ott megfogalmazódik, hogy egyértelmű volt, számomra sincs még vége ennek a történetnek. Meghatározó volt gyermekkoromban a vallás, az, hogy templomba járunk, és fölmerült anno az is, egy bizonyos személy gondolatai között, hogy belőlem esetleg pap legyen. Pontosan az, arról beszélt nekem, hogy valami, vagy valaki meg kell hogy hívjon erre a feladatra. De nem lettem pap, és másmilyen vagyok, mint az a karakter, akiről írtam.
Úgy éreztem, hogy a szokásoshoz képest nagyon másképpen kell olvasni ezt a könyvet, lelassulva, szinte meditatívan. Az elbeszélő figyelme is mély, van, hogy több oldalon keresztül írod le például, ahogy bemegy valaki egy lakásba. Ilyesmit Tolsztojnál vagy Nádas Péternél tapasztaltam…
Örülök, ha így van, már hogy szerinted így kell/jó olvasni a szöveget. Valóban vannak ilyen leírások a könyvben, egyszerűen azért, mert szerettem volna, ha az olvasó előtt részletesen megjelenik az, amit Simon lát. A látásnak, az érzékelésnek fontos szerepe van a könyvben, mert Simon egy idő után – az események hatására, bizonyos gondolatok megszületését követően – elkezd olyasmit is látni, amit korábban nem érzékelt, mondjuk egy hasonló szituációban, ami talán nem is különleges képesség, inkább arról van szó, hogy valóban figyel, figyeli önmagát, azt, hogy a környezete hogyan reagál rá, és felfedezi azt is, hogy alkalmazkodnia kell – ennek nagyon fontos szerepe van a kötetben. Jó néhány könyv megjelent az elmúlt években, ami fotósokról szólt, jó könyvek is, nekem viszont az volt a célom, hogy olyan szöveget írjak, amin keresztül egy fotós szemével láthat az olvasó.
Érezhető az aktuálpolitikai rezonancia, bár a helyszín, az idő nem konkrét, mégis nyilvánvaló, mindjárt a regény elején, hogy 2015-öt írunk, és a Keleti pályaudvar kerengőjében vagyunk, a várakozó menekültek között. Ezt a témát nem dolgozták még fel az irodalomban…
Nem hiszem, hogy a politikához köze volna annak, amit leírtam ebben a könyvben. Az igaz, hogy a menekültválság megjelenik benne, de olyan szempontból, ahogyan azt egy ember, aki járt mondjuk abban az időszakban a Keletiben, érzékelte, átélhette. Emberi kérdésekkel foglalkozom a szövegben, a toleranciával, hittel, megértéssel, filantrópiával stb. Biztos írtak már a menekültválságról mások is, bár én nem olvastam. Nem az volt a célom, hogy én legyek az első, hanem hogy hitelesen, olyan eszközökkel tudjak ábrázolni szituációkat, amihez egyébként az, hogy – fotósként – gyakran más szemmel nézem a világot, hozzásegít. Fontos, ami ott történt, hiszen nincs vége ennek a történetnek, sőt, most is érezzük a hatásait, gondolkodunk róla, foglalkozunk vele. Nagyon összetett élmény volt ott lenni azokban az időkben, látni azt a sokféle embert, és látni azt is, hogyan reagálunk rájuk, milyen félelmek, érzések, gondolatok fogalmazódnak meg és válnak aztán nyelvvé, és hogy aztán hogyan használják ezt a nyelvet, hogyan élnek vissza vele. Hajlamos vagyok rá, hogy olyan helyzetekbe sodorjam magam a munkám során, ahol a periférián lévőkkel teremthetek kapcsolatot, róluk tudhatok meg többet. Ez egyrészt nem könnyű feladat, mert sok fázison kell átesni, sok rétegen van lehetőség keresztül látni, és tulajdonképpen mindig megéri, mert lenyűgöző élmények érnek, és olyan embereket, történeteket ismerhetek meg, amelyek különlegesek.
Úgy gondolom, a szociális szféra fő szerepet játszik a műben. De nem csak az emberi kapcsolatokról van szó. Felmerül a kérdés, hogyan viszonyuljunk egy olyan történéshez, ami rajtunk kívül álló okok miatt következik be, mégis megtörténik, és valahogyan kezelnünk kell. Hogyan tud segíteni a művészi ábrázolás?
Igyekeztem a lehető legegyszerűbben ábrázolni ezt. Semmi olyasmit nem szerettem volna beleírni, amit ne láttam volna, vagy az ottani tapasztalataim, emlékeim, bennem kialakult kép alapján ne éreznék hitelesnek. És ha már a visszajelzésekről kérdeztél, ilyen szempontból is megerősítettek azok, akik olvasták a Simon Pétert. Ebben az ábrázolási módban tényleg a lényegre koncentrálhatok, ezt nagyon élvezem. Ez nem egy hosszú könyv, de nem is az volt a célom, hogy az legyen, pedig a benne lévő résztörténetek alapján akár lehetne jóval hosszabb is. A lényegre koncentráltam, ami számomra fontos mindebből, és bíztam abban, hogy ez mások igényeivel is találkozik.
Mindhárom műnemben alkotsz, és a társművészetek is fontosak számodra – a zene, a fotózás. Hogyan szűrődik a prózába, az irodalomba ez a tapasztalás?
Azt gondolom, hogy természetesen. Most már elég régóta foglalkozom ezekkel a dolgokkal ahhoz, hogy találkozzanak, valamilyen formában egy szintre érjenek bennem. Ahogy arról beszéltem korábban is, a fotózás segít abban, hogy más szemszögből, részletesebben, részletgazdagabban mutassam be azt, amit adott esetben a szereplők látnak. Nagyon jó alapot képez az a fajta koncentráció, mely a fotózás közben elengedhetetlen, és így bennem is sokkal mélyebben rögzül az, ami előttem van. A szövegalkotásnak pedig van olyan szakasza, amikor szükségem van a zenére, mert a lüktetése, a ritmika, a jelleg segít ellazulni, kikapcsolni, kizárni a külvilágot, amire ugyanakkor – más szakaszokban – nagyon is szükségem van. Gyakran írok olyan helyen, ahol tartózkodnak mások is, mert van úgy, hogy élvezem az el-elkapott mondatokat, a nyüzsgést, a jelenlétet.
Nemrégiben közös könyvbemutató felolvasóestet tartottatok Térey Jánossal a Jókai Klubban. Mindketten a Svábhegyen laktok. Hogyan ismerkedtetek meg?
Ha jól emlékszem, 2009-ben történt, Szálinger Balázs hívott le egy afféle „Péntek”-re, ahol hetente összegyűltek írók, a Hold utcában, Dobai Bálint, Poós Zoltán, Nagy Koppány Zsolt, Ármos Lóránd, Murányi Sándor Olivér, Farkas Wellmann Endre, és még sorolhatnám, kik. Kötetlen esték voltak ezek, és azok még ma is, bár sokkal ritkábban.
Igen, én a hegy alján, János fönt, a Költő utcában lakik, ami a Jókai Klub mellett van gyakorlatilag. Nekem volt ott tavasszal egy fotókiállításom, és akkor arra gondoltunk a szervezőkkel, főként Fodor Balázzsal, hogy milyen jó volna egy kicsit újra behozni a köztudatba a helyet, megmozgatni arrafelé is az embereket – így jött aztán a közös est terve, mert ugye mindkettőnknek idén jelent meg az első regénye, és ezek a szövegek végül is szorosan kapcsolódnak a városhoz. Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs a mellettünk lévő házban lakott, Nádas Péter is élt itt, Takács Zsuzsa most is a Németvölgyi úton alkot, és Háy János is itt van valahol az övezetben, a Tik-Takban viszonylag gyakran látom.
A terveidről hallhatnánk valamit?
Szeretném befejezni jövőre a verseskötetemet. Régóta formálódik, és nagyon érdekel, mi lesz belőle. Mellette dolgozom most egy kisregényen, Fóbia lesz a címe, nemsokára megjelenik abból is egy nagyobb részlet. Ez a szöveg elsősorban az elbeszélő személye, nézőpontja miatt izgat, mert végig egy nő beszél benne.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
