Megkérdeztük Jenei Gyulát
Legutóbbi köteted, a Mindig más (Tiszatáj Könyvek, 2018) verses önéletrajz, számvetés egy korszakról, a gyerek- és tinédzserkor éveiről. Az elképzelés ismerős lehet Szabó Lőrinc Tücsökzenéjéből, hiszen a lírai én – nem csak ifjúkori – életének tájaira kalauzol el bennünket, a szorongásokról olvasva a könyvben egyébként többször megidézett Kosztolányi-kötet, A szegény kisgyermek panaszai is eszünkbe juthat, és mintha Oravecz Imre Halászóembere is fontos igazodási pont lenne. Ha egyáltalán ráhibáztam: hogyan hasznosítottad ezeknek a könyveknek a tapasztalatait, miért voltak fontosak az irodalmi előképek?
Kétségtelenül számos dokumentarista mozzanat rejtőzik a kötetben, de nem gondolnám önéletrajznak, ráadásul a módszeres önéletírásokat is gyanúval kell kezelnünk, hiszen sokszor ott van bennük a magyarázkodás, az önigazolás szándéka, sőt a hamisítás lehetősége is, még ha ezt a szerző saját magának sem vallja be. Bárkinek a múltja a mából nézve önmaga számára is csak egy lehetséges olvasat, tulajdonképpen fikció. Adott pillanatból, adott szemszögből. De milyen sok nézőpontból szemlélhetünk nemhogy egy sorsot, de egyetlen mozzanatot! Az emlékezés ingoványos terület. Nekem van egy kopott, karcos, szakadozott filmtekercsem a múltamról, de az én múltamat abból a kameraállásból senki más nem láthatja soha. Ha kaptam egy pofont, akkor a filmem egy felém lendülő kezet mutat, de akitől kaptam, annak a mozijában az én ijedt vagy elszánt arcom látható. És némely kockák, akár a sok visszajátszástól, annyira megkophattak, hogy már magam sem tudom, mi van rajtuk. Ki kell egészítenem a részeket. Az események, a miértek, az okok és okozatok mindig másként mutatják magukat, ezért a versek epikus mozzanatait magam is némi bizonytalansággal és távolságtartással szemlélem. Vagyis nem az a kérdés, milyen volt a gyerekkorom, vagy a hatvanas-hetvenes évek vidéki Magyarországa mennyire pontosan képződik meg a könyvben, hanem hogy az olvasó ezeket a valós vagy megdolgozott helyzeteket, pillanatokat, emléktöredékeket mennyire tartja érvényesnek, hitelesnek a mű valóságában, s azokban mennyire ismer saját magára, saját érzéseire, hangulataira.
Kosztolányi szövegeinek a világa az évtizedek alatt eléggé belém épült. Oravecz Halászóemberét is nagyon-nagyon szerettem, ám amikor elkezdtem írni ezeket a verseket, nem jutott az eszembe. Inkább az idősíkokkal való játék foglalkoztatott. Egy-két vers után rájöttem, hogy ez a beszédmód, időkezelés működik, és hogy ebben benne van egy ciklus, akár egy kötet lehetősége. De később bennem is megfogalmazódott, hogy a kötetem valamelyest rokonítható a Halászóember versvilágával.
Egy „életút”-kötet írása azért is izgalmas, mert szelektálást igényel, a sokféle lehetséges múltból végül egy áll majd össze. A te esetedben hogy dőlt el, mi a fontos, miről mesélteti versbeszélőjét a szerző?
Tele vagyunk emlékképekkel, s ha a múltunkkal többet foglalkozunk, akkor a képek akár segíthetik is egymás előhívását. Az pedig érezhető, tudható, hogy mely múltbeli töredékek dolgozhatók verssé. Persze nem árt hozzájuk egy-egy ötlet. De nem kötetet írtam, hanem verseket, miközben tudtam, hogy kötet lesz belőlük. S amikor már viszonylag bőséges anyagom volt, akkor sorrendbe raktam őket, s az is akkor mutatkozott meg, hogy melyeket kell kihagyni, mert nem tesznek hozzá a kötethez, vagy ismételnek más szövegeket.
Többször olvastam és hallottam, hogy a gyerekkor túlírt téma, és nincs is igazán „divatja” az effajta emlékező irodalomnak. Miért volt szükséged erre az összegzésre, miért érezted fontosnak, hogy pont a negyven évvel ezelőtti múltról írj?
A divat is nagyon képlékeny. Nem tudom, mennyire túlírt a gyerekkor mint téma, de például pár évvel ezelőtt úgy került a kezembe jó néhány könyv, hogy az az érzésem támadhatott, mintha mindenki aparegényt írna. Persze a szülőkkel való kapcsolat, egyáltalán a család rendkívül lényeges és meghatározó az ember életében. Vagyis a gyerekkor. Sokáig attól szenvedtem, hogy nincsenek fontos és jó történeteim, amiket megírhatnék. Aztán rájöttem, hogy rengeteg van, ha töredékesen is. A kérdés, meg tudom-e írni őket. Ha ez a kötet egyfajta összegzés lenne, a személyes életemben talán az lehetne a szerepe, hogy azonosabbá tegyen önmagammal. Ahogy egy kis magánmítosz.
A könyv időkezelése nagyon érdekes: a múltat hangsúlyosan a jelen felől értelmezi, és ez megfordítva is igaz, sokszor a múlt a jelen, ahonnan nézve a ma, a negyven év múlva írott szöveg értelemszerűen a jövőt jelenti. Múlt, jelen és jövő együtt létezik: „egyszer megírom, ahol a gyerekkorom telik majd”. Honnan gyökerezik az időnek ez a „mindig más” felfogása, miért a látványosan reflektált múltmesélés?
Igen, a kötetben egymásba csúsznak az idősíkok. Keverednek. Sok a „feltételes múlt”. A vers beszélője mintha a saját születésének környékén helyezkedne el az időegyenesen, s onnan szemlélné, mesélné az életét, természetesen jövő időben, hogy majd így lesz, meg úgy lesz, amikor ez vagy az történik vele, sőt egészen a versírás pillanatáig ellát. Vagyis aki a verset írja, reflektálhat, mondjuk, a gyerekkorának az eseményeire, miközben azok még meg sem történtek abban az időben, ahonnan szól. Az olvasó ehhez persze könnyen hozzászokik, és múltként, a szerző „önélet-” vagy korrajzaként tekint a versekre. Ugyanakkor az egész talán kap egy kis könnyedséget, valami furcsa lebegést; mintha még lenne beleszólása a versbeszélőnek a jövőbe. S ezzel a játékkal a szerző kicsit talán úgy távolítja, személyteleníti el magától az anyagot, hogy az olvasót meg belerántja, így az nem valakinek a múltját látja benne (persze dehogynem!), hanem egy lehetséges sorsot, amely akár az övé is lehetne.
Ha már mesélés: néha az volt az érzésem, hogy ezek a versek prózában is megírhatók volnának, mintha egy novellásciklus versszerűen tördelt, nagyon egységes és egyedi hangú darabjait olvasnám. Számodra hol vált el az epikától a líra, miért a verses forma mellett döntöttél?
Mások is fölvetették, fogalmazgatták, s én is érzem, hogy az epika felé mozdulnak a szövegeim, de mégis a líra tartományában érzem őket. Gimnáziumban én is tanítom a műnemeket, műfajokat, miközben sokszor elbizonytalanodom, mert a határvonalak néha nagyon is elmosódnak, szinte összefolynak a kategóriák. Nem baj. Annyira nem izgatnak a besorolások. A kérdés, hogy a szöveg működik-e.
A kötet hangulata az első verstől az utolsóig illúziótlanul szomorú és kesernyés: „a nagy nyarakra / tél jön, hideg” – a Mindig más finoman szólva sem nosztalgikus szöveg: hogyan kerülhetők el a megszépített múltábrázolás csapdái? Egyáltalán, hamisnak tartod a nosztalgikus hangot?
Nem feltétlenül tartom hamisnak, hiszen a nosztalgikus hangvételnek is lehet létjogosultsága, az esetleges ilyen jellegű olvasói elvárásokról nem is beszélve. De ha igazad van, és valóban nem nosztalgikus a szöveg, annak azért örülök, bár nem éreztem, hogy nagyon kerülgetnem kellett volna ennek a csapdáit.
Amúgy legyen a hangulata illúziótlan, szomorú és kesernyés, de azért férjen meg mellette a kis visszafogott öröm is! Tudod, Kosztolányi iker ajándéka: epe és méz, fekete és fehér, ölelni és birkózni. Vannak, akik túlságosan borúlátónak, depressziósnak tartják az írásaimat. Én nem tartozom közéjük.
Az időben rend van, mondja egy hét évvel ezelőtti köteted címe. A Mindig másban milyen rendet csináltál, milyet engedett az idő? Hová léphetsz tovább?
Rendet csináltam volna? Egyáltalán lehet rendet csinálni az időben? Vagy az a rend csak úgy van, hozzátartozik az idő természetéhez? Már ha tényleg van.
Amúgy fogalmam sincs, hogy hová léphetek. Eddig, amikor megjelent egy verseskötetem, mindig valami mást kezdtem el csinálni. Mindig változott a versbeszédem. Azt hiszem, most is ez történik. Vagy történne, ha lenne időm írni. Sok erőt visz el a szerkesztés meg a tanítás. De ha még csak ezek lennének! Viszont pedagógus portfóliót is kellene írnom. „Jaj, nékem és neked, / jaj, jaj nekünk.” És akkor A szegény kisgyermektől eljutottunk A bús férfi panaszaiig…
(Kérdezett: Kiss László)
