Végh László felvétele
Megkérdeztük Térey Jánost
Végre kézbe vehettük a Káli holtakat, amiből az elmúlt két-három évben több helyen olvashattunk részleteket. Eleve ebben a regényformában gondolkodtál, vagy anyagod most ezt szabta ki?
A színház a maga látványos sikereivel, óriási kudarcaival, állandó színlelésével, könyörtelen hierarchiájával és állandó fölfokozottságával teljes mértékben regénytéma. Ha nem történik benne semmi, akkor az az esemény. Unatkozni a rossz előadásokon sem szoktam, mert valami megfigyelni való mindig van. Most írtam először művészregényt. A Protokoll a diplomácia világában játszódik, A Legkisebb Jégkorszak fönt a hegyen, a felső tízezer világában, A Nibelung-lakópark a multik közegében. Ezzel szemben a színház és a film a saját közegem, szó szerint együtt sírunk, együtt nevetünk ennek a világnak a hőseivel, amikor együtt dolgozunk.
Alkotóként mikor és hogyan kerültél szorosabb kapcsolatba a színház világával, s mi az, ami azóta is ott tart, ami leginkább fontos benne számodra?
Az életességét, a váratlanságát, a tettre mozgósító erejét szeretem, már ha van neki. A jó színháznak van. Kovalik Balázs kért föl először fordítani, s ennek már lassan tizenhét éve.
Mi volt a kiindulópontod, amikor írni kezdted a regényt? Azt tudtad, hogy színházi közegben játszódik, netán a központi figurát találtad meg először?
Csáky Alex az Átkelés Budapesten utolsó novellájában jelenik meg, mint egy parti vendége, mert akkor forgatja azt a szinglifilmet, amely a Káli holtakhoz képest a jövő. A Legkisebb Jégkorszakban a síparadicsomban bukkan föl, a Normafánál. Ezért a Káli holtak tulajdonképpen A Legkisebb Jégkorszak prequelje, azaz előzménye. Nem terveztem így tíz éve, de nekem így kényelmes, így adódik kézre az anyag. Nem tervezek balzaci univerzumot, de valamiért könnyebb az átjárás a könyvek között, illetve az új regény indítása is, ha vihetem tovább egy korábbi könyvem hagyatékát, szereplőit, díszleteit.
Főhősöd alakját milyen minták alapján gyúrtad össze?
Alexet és társait mind-mind kitaláltam, színházi emlékeimet hasznosítva.
Az idei POSZT egyik válogatójaként csaknem kétszáz előadást láttál a fővárosban, vidéken és a határon túl. Mennyit adtak hozzá a könyvhöz ezalatt összegyűjtött benyomásaid, tapasztalataid?
Színházba eddig is jártam eleget, de amit a POSZT kapcsán ismertem meg igazán, az a színházi sértődés természetrajza: ki hogyan örül a másik sikerének, hogyan nem; ki háborodik föl; ki hogyan szomorkodik azért, mert őt nem hívtuk, ki hogyan fúrja a másikat (vagy minket). Ráláttam a hierarchiákra, érdekeknek olyan szövevényére, amelyet azért nem sejtettem ilyen mélységben. Többet tudok arról mondani, miért nem játsszák hat éve a darabjaimat – leszámítva a szegedi Kazamaták-előadást. Szeged kivétel volt, Spiró Györgynek és Keszég Lászlónak köszönhetően. De már a Kazamaták is múlt idő nagyjából, tavasszal kilenc színész hagyta ott a színházat. Én közben nem lettem rosszabb drámaíró, mint amilyen tíz évvel ezelőtt voltam. Aki szeret a magyar színpadokon szerepelni, annak nagyon alkalmazkodónak, rugalmasnak kell lennie, bármilyen ízlésű, észjárású és korú.
Alex társulati tag, a nyári időszakban pedig egy zombisorozatot forgat, amely a Káli-medencében játszódik. Hogyan hat az a kettősség erre a színészre, amit a kőszínházi közeg, a Hamlet előadása, másik oldalon pedig az „intellektuális túlélő-horror” létrehozása jelent? Számodra mennyire vetődik fel dilemmaként, hogy mit szabad elvállalni, s mit nem, mihez adhatod a neved?
Alex kiugrott bölcsész, akinek színészi vénája is van. Huszonhét évesen kapja meg Hamlet szerepét; nem sokkal utána a Saul fiában játszik egy német tisztet. Bár egymás után alakítja a fiatal főszerepeket, úgy érzi, ki szeretné próbálni magát más közegben is, ezért elvállalja egy tévésorozat kulcsszerepét, mondván, ha jó színész, ezt is meg kell tudnia csinálni. A mondott sorozat olyan zombi-apokalipszis, amelyik „Magyarország Toszkánájában”, a Káli-medencében játszódik, falusi portákon, biofarmokon, borvendéglőkben és vulkánok tetején. Az egykor a medencében létezett és a török hódítók által kiirtott falvak lakossága visszatér a tájra, és annak jelenlegi lakói, azok urbánus hedonizmusa ellen fordul. Rendezője „intellektuális túlélő-horrornak” mondja. Mire Alex rájön, hogy mégiscsak képességeihez méltatlan alkotásban vesz részt, már késő: rásül a bélyeg, hogy pénzért ő is mindenre kapható, „mint bárki ebben az országban”. Lassan mégis rá kell jönnie, hogy a megutált sorozat már élete minden területét átitatta. Ízlésem és határozott választásaim nekem is vannak, nem csupán érdekeim. Ő igen, ő nem, ezek igen, azok nem. A senkiföldjén, viták kereszttüzében állni nem kényelmes, még akkor sem, ha általában képes vagy lazán legyinteni az egészre. Túlságosan telik vele az idő, és az emberi szervezetnek sem tesz jót.
A fülszövegben olvassuk, hogy ismerős alakok is feltűnhetnek a regényben, de „bármilyen hasonlóság a kortárs magyar kultúra alakjaihoz és eseményeihez csupán véletlen. Egészen más a helyzet a tájjal.” Miért vált ennyire jelentőssé és jelentésessé a Káli-medence tájvilága?
Arról írok, ami nem csupán szembejön, de rögtön gondolkodni is késztet, és hónapok, évek múlva is ébren tartja a fantáziámat. Ha ez a kitüntetett jelentőségű kultúrtáj, a Káli-medence jön velem szembe, akkor azt írom. Él barátom Badacsonyban és Balatonhenyén is, áthalad az ember néhányszor a Káli-medencén, amíg az eszébe jut, hogy íróként mit kezdhetne vele. Ez a táj nem tűr meg óriásplakátokat a hátán, de a sztráda mellett pár éve állt egy, amelyen egy zombiapokalipszist harangoztak be. Egy tényleges sorozatot egy tényleges csatornán. Az érdekelt, hogyan veszi birtokába a vidéket a civilizáció, vagy durvábban fogalmazva, hogyan gázol le egy tájat az idegenforgalom. A Káli holtak mint regénybeli sorozat azt választja témájául, hogyan zajlik ez a folyamat, miközben azzá válik, ami ellen harcol, hiszen maga is átalakítja a helyszínül használt falvakat. Mindenki módosít egy idilli falucskán, ha már szigetel, napelemet szerel fel a cseréptetőre. Egy filmrendező ismerősömnek, Kenyeres Bálintnak írtam, hogy javasoljon a műfajból filmeket. George A. Romeró a kályha Az élőhalottak éjszakájával, de a The Walking Deadbe is belenéztem, persze nem éjjel-nappal, de meg kellett ismernem a zsánert. Hozzám kiskamaszként sokkal közelebb álltak Stephen King regényei vagy Alfred Hitchcock filmjei – tehát a minőségi pszichothriller –, mint a véres, öldöklős, elözönlős horror, viszont ebbe a regénybe ez kellett.
Regényedbe beépülnek olyan jelenségek – a zaklatási botránytól a kerítésig, hogy kettőt kiemeljek –, amelyek a jelenlegi közbeszédet meghatározzák. Hol húzódik annak a határa, amíg beengeded műveidbe az aktuális közéleti történéseket?
Mindig az ízlésemre hagyatkozom. Semmi sem „kerül be”, csak azért, mert úgymond „trendi”, attól borsódzna a hátam. Egyébként Shakespeare sem hagyatkozott csupán Plutarkhoszra, merített a napi hírekből is.
A regénymunka mellett maradt-e időd más műfajokra, például versírásra? A továbbiakban is tervezel nagyobb kompozíciót?
Minden hosszú távú munkához elmélyedés és nyugalom kell. A vershez különösen. A színházi év nem kedvezett neki. De most majd. A nyáron Karsai Gyurival fordítjuk Euripidész Médeiáját a szombathelyi színház számára.
Kérdezett: Ménesi Gábor
