Lackfi János (Raffay Zsófia fotója)
Megkérdeztük Lackfi Jánost
Viszonylag rendszeresen, sokfelé hallhatunk rólad, és találkozhatunk veled. Ez a fajta szereplés és jelenlét belső késztetésből fakad, vagy ma már nélkülözhetetlen, hogy költőként folyamatosan a köztudatban legyél?
Elég ugrabugra, nyüzsgő-mozgó személyiség vagyok civilben is. Viszont pont most néztem bele az időgépbe, újra betettem a legelső kötetem bemutatójának 1992-es, digitalizált videofelvételét. Ott motyogó, komolykodó fagyotthal-fiatalembert adtam elő, nem mintha köznap is ilyen lettem volna, hanem mert sok kolhozavató-hangulatú irodalmi esten voltam már, és azt hittem, így kell ezt csinálni. Kölykös jó kedélyem, mesélőkedvem, nyughatatlanságom vadállatait nem akartam beereszteni a literatúra hivatalos területére. Később, ahogy mind többször találkoztam a közönséggel, megtapasztaltam, hogy jól veszik az adást, ha magyarázom kicsit a szövegek keletkezését, a költőlétet, ha műhelytitkokról beszélek, ha a családomról mesélek. Mára évi 160 fellépésem van, ez eleve nagy zizegést jelent, és örömömre a sajtó is kíváncsi rám. Meg a sokat szidott közösségi médián is kiderül, hogy rengetegen olvasnak verset, prózát megfelelő tálalásban. Amúgy is zajlik az élet köröttem, most kértek meg, hogy a debreceni Modem impresszionista-kiállításáról beszéljek, s még mindig tele a fejem, a szívem a bostoni, new york-i gyűjtemény francia csodáival. Közben zenészekkel lépek fel, iskolai, művházi, egyházi közegben forgok, jótékonysági ügyek szószólója lettem, például a Jószolgálat-díj vagy a Tértánc koncert kapcsán. Pezseg az élet, élvezem. Azt hiszem, az irodalomnak se tesz rosszat.
Talán épp azért, mivel folyamatosan olvastam tőled írásokat, bevallom, fel sem tűnt, hogy milyen régen jelent meg utoljára önálló versesköteted. Most azonban itt az Emberszabás, mely a 2010 óta eltelt időszak termését adja közre. Miért most érkezett el a betakarítás ideje?
Korábban kész volt már a kötet, terveztünk zenés kiadást is, végül aztán a Helikonnál jött ki, az életmű-sorozat részeként. Jobban örülök, hogy hat év termése egyben, kemény borítós, szép kötetben kézbe vehető, mintha két-három kicsi füzetkét gyűrhetne zsebre az olvasó. Bár abban is van romantika, kétségtelen. Amúgy tényleg betakarítok, mert közben új utak indulnak. Először is sok korábbi mű válik hozzáférhetővé: a Szóvihar első tizenöt lírai évemet öleli fel, pár év múlva jön a teljesen elfogyott Élőhal új kiadása. Jó egyben látni a folyamatokat, szépen fogynak a kötetek.
Hogyan, milyen szempontok szerint történt a válogatás, és miképpen rendeződtek el a versek a négy kötetegységben?
A könyv első ciklusa párkapcsolati versekkel van teli, feleségemmel közös életünk huszonöt évének krónikája lélektani és érzelmi nézőpontokból feldolgozva, hosszú versekben: sebzettségek, közeledések, távolodások, tulajdonítások, összetartó-szétfeszítő erők, hiányok, jelenlétek, belső szörnyek sorakoznak. Feleségem, Juli volt az egyszemélyes cenzúra-bizottság, mert ezeket a verseket házassági évfordulós ajándékként írtam neki. El voltam szánva, ha nem engedélyezi, akkor nem hozok nyilvánosságra egyet sem. Szerencsére mindössze egyetlenegyet ítélt túl intimnek, a többi benne van a könyvben. A második ciklus a valódi emberszabás – mintha egy-egy ember elé mikrofont tettem volna, és elmondaná az életét, van itt agresszív és hiperérzékeny, vérmes pesszimista és valósághamisító optimista, határozatlan és erélyes, társfüggő és gyászoló, tapadós és elszigetelődő. Több mint harminc portré, emberi magatartásformák szélsőséges lenyomatai. Görbetükrök, ha úgy tetszik, de effélék labirintusában járunk naponta. A kötet további részében itt-ott az idő múlása, az öregedés krónikája köszön vissza, egyfajta kedélyes „kapuzárási derű”, mely csomó zsákutca lezárulása felett örvendezik, és új kapuk megnyílását is jelenti, spirituális dimenziókkal megtoldva. Vannak szatirikus, társadalomkritikus, glosszaszerű szövegek is, levágott mellű filmcsillagokról, sajtóérzékeny pápáról, elégetett festőművészről, pucér lantosról. És persze itt kerül elő a legtöbb nyelvi kaland, parafrázisok, versformák, dalok, játékok. Gyerekdal-változatok Ady, Kosztolányi, Csokonai modorában, vallomás a zenéről változatos versformákban, Petőfi-imitációk, egyebek. Az időt nem csak életidőként, hanem irodalomtörténeti, esztétikai, filozófiai tengelyen is próbáltam értelmezni a magam számára, például a záró versben, mely Egy mondat az időről, az illyési nyomvonalon haladva.
Verseid gyakran apró megfigyelésekből, hétköznapi történésekből bomlanak ki. Miért fontos számodra a részletek minuciózus rögzítése, s az azoktól való elrugaszkodás?
Ez jó régi beidegződésem, két okból is szeretem. Egyrészt még a nemzeti hősök is pillanatról pillanatra élnek, vagyis kávézacctól pizsamahajtogatásig, orrpiszkálástól füldugulásig, vakarózástól ásításig, felhőbámulástól kutyasimogatásig. Életünk minden pillanatában van valami nagyszabású, sorsfordító (éppen most szeretünk, gyűlölünk, öregszünk, küzdünk, menekülünk meg és veszünk el), ugyanakkor mindig apró részletek vesznek körül. Másrészt ez meditatív gyakorlat is, mert a feltűnési viszketeg mellett, aki vagyok, ott van bennem egy szemlélődő, lombsuhogásba bambuló, felhőbámuló, vízfelszínben gyönyörködő valaki. És bizony kitágulnak velem, bennem, köröttem az apró látványok, teljes világgá, világegyetemmé. Ugyanígy vagyok az emberekkel is, szerelmes vagyok beléjük, sutaságaikba, mozdulataikba, élnivágyásukba.
Zenés emberszabás címmel különböző helyszíneken láthatja a közönség Herczku Ágnessel és Sinha Róberttel közös műsorodat.
Valóban sokat jártunk már a kötet megjelenése előtt is mindenfelé, Békéscsabán, Gyulán, Székesfehérváron, Erdélyben, és most is volt még jó néhány koncert. Amúgy is nagyon élvezem, ha zenészekkel léphetek fel, a kötet New York Művész Páholy-beli bemutatóján, Budapesten például énekesnek készülő Dorottya lányom énekelt, Hrutka Robi gitárművész kíséretével.
Tavaly harmadik négykezes könyveteket adtátok közre Vörös Istvánnal, melynek címe Szilágyi Örzsébet email-jét megírta. Hogyan inspiráljátok egymást?
Remekül működik a páros, István Ausztriában ösztöndíjaskodott, én Amerikában jártam be a magyar közösségeket felolvasó-körúton, s közben egymást őrjítettük meg az éterben ide-oda száguldó átiratokkal. San Francisco és Los Angeles között például volt a buszon wifi, úgyhogy gyorsan begépeltem pár füzetbe írt szöveget, és robogott is Pista felé. Nem is kell összebeszélnünk, olyan vad agya van mindkettőnknek, hogy úgysem ugyanazon a nyomvonalon indulunk el. Gőzfürdőről, dohányzásról, ivásról, szegénységről, világvégéről, ökológiáról, Star Wars-ról, kései gyerekvállalásról, csapatépítő tréningről, zombitámadásról, Isten-kísértésről, bulizásról, kivándorlásról, rendszerváltásról írtunk, sokszor személyesen, máskor balladásan vagy társadalom-kritikusan. Mindkettőnknek volt mit mondani.
Honnan jött az ötlet, hogy ezúttal a magyar irodalom közismert, klasszikus verseinek átiratait készítsétek el?
A kihívás logikusan következett a korábbi munkákból: az Apám kakasa a kisiskolás versélményeket gyúrta át maivá, a Csavard fel a szöveget! viszont a legnépszerűbb magyar slágereket főzte újra a mai konyha kívánalmai szerint. Most bizony magasan volt a léc, mégiscsak a magyar irodalom legjobb verseit írtuk át. Ellenben a kötet minősége garantált, biztosan a legjobb könyvek egyike ebben az évtizedben, még ha a mi verseinket nem vesszük figyelembe, akkor is...
Mire készülsz, milyen újabb tervek vannak most a fejedben?
Ősszel jön Levágott fül című regényem, és utána sorban több másik, ha minden igaz. És persze új versek is születnek, legfőképp zsoltárokat írok... Közben Molnár Krisztina Ritával írtunk egy Titkos versműhely című Kreatív Írás-könyvet 10-16 éves gyerekeknek. Mesekönyvem is érkezik a csíkszeredai Gutenberg Kiadónál. Ja, és most derült ki, hogy megyek például Hanoiba, a Milyenek a magyarok? vietnami kiadásának bemutatójára. Meg még a genfi, londoni, ausztráliai magyarokat is végiglátogatom az elkövetkező időkben. Johanna lányom pedig férjhez megy a nyáron. Van pörgés.
Kérdezett: Ménesi Gábor
