Megkérdeztük

 

keszlet

 

Megkérdeztük Keresztury Tibort

 

A készlet erejéig című könyvének meghatározó színtere – Miskolc mellett – Debrecen, ahol hosszú ideig tevékenykedett az Alföld folyóirat szerkesztőjeként. Ezzel együtt el is emelkednek onnan az írások, és számos ponton magunkra és környezetünkre ismerünk. Mennyire hangsúlyos mégis a kötetben elmesélt történetek és felbukkanó figurák debrecenisége, illetve a vidékiség és a „keleti kilátások” szövegbe emelése?

A helyszínek és a figurák nem véletlenszerűek: hőseim helyhez – mondhatnám: röghöz – kötöttsége nyilvánvaló. Motoros Mária nem elgondolható Győrben, a DVTK a szombathelyi Haladással nem behelyettesíthető. Erős lokális meghatározottságuk, „keletiségük” egyszerre brutálisan konkrét és képletes, szimbolikus: a lefokozott, méltatlan élet, az elhibázott sors dőlő-boruló figuráim számára nagyon is valóságos tapasztalat, de reményeim szerint hordoz általánosítható tanulságokat, belátásokat is.

 

Az írások legtöbbje eredetileg a Magyar Narancs, az Élet és Irodalom és a Hajdú-Bihari Napló hasábjain jelent meg. Hogyan gondolkodik a szövegek műfajiságáról, novella és publicisztika, fikcióteremtés és valóságrögzítés közötti pozíciójáról?

Ezek határterületeit keresem. A vegytiszta fikció éppúgy nem érdekel, mint a valósághű lírai szociográfia, a szabályos novellaforma éppúgy nem vonz, mint az alkalmi publicisztika. A kereteket feszegetem a kilencvenes évek közepe óta, azon munkálkodván, hogy találjak egy olyan helyet a műfajok, az elbeszélői szerepek, attitűdök és a szövegekben megszólaló hangok, modorok, stílusok között, ami karakteresen és felismerhetően az enyém. Ez a számos új írást is tartalmazó számot vető, összegző kötet most remek alkalmat teremt arra, hogy próbálkozásom sikere lemérhető legyen.

 

Nagyjából másfél évtized telt el az első írások keletkezésétől a legújabb szövegek megszületéséig, amelyek az utolsó, A másik Madárné című ciklusban kaptak helyet. Változott-e ez idő alatt, s ha igen, milyen tekintetben a szemlélet és az elbeszélésmód?

Annyit, amennyit az ország, a közeg. Még szarabb hely lett, mint amilyennek látszott, s barátságos kedélyességét is elvesztette, mióta lakóinak fel kellett adniuk a jelennel és a jövővel kapcsolatos mindennemű illúziójukat. Ahogy valamelyik könyvbeli tárcában írom: csak a felirat más rajta, a nejlonszatyor ugyanaz. És ugyanaz az is, aki viszi. Keserűbb, öregebb lettem én is: egyre nehezebb önfeledten kiröhögni magamat, s azt, ami megy.

 

Az eredeti kötetek, a Reményfutam, A vaddisznó rokona és a Bejárat a semmibe, amelyekből bizonyos szövegek átkerültek, összesen több mint hétszáz oldalt tesznek ki, az új könyv terjedelme pedig az új írásokkal együtt is nagyjából a fele. Milyen szempontok szerint rostálta meg az anyagot?

Kőkemény önkritikával, drasztikusan megrostáltam tényleg a készletet. Egyrészt minőségi alapon, másrészt aszerint, hogy illik-e abba a lineáris kötetszerkezetbe, amelyre újrarendezve felfűztem ezt az irdatlan mennyiségű anyagot. Szívem vérzett persze a kimaradtakért, de nem volt kegyelem. A szándék az volt, hogy ez a százharmincegynéhány írás tényleg a legjava legyen.

 

Nem kerülhetjük meg beszélgetésünkben az ugyancsak Debrecenhez kötődő Tar Sándor nevének említését, ugyanis életművét irodalomtörténészként, kritikusként ön is alaposan megvizsgálta. Mennyiben tekinthető tárcanovellái előzményének Tar sajátos prózavilága?

A mi utcánk feltétlenül. Mint ahogy Bodor Ádám tárcanovellái is, ha az nem is látszik annyira. Kettőjük zseniális novellisztikájával már kevesebb az érintkezési pont – egy lapon se merném velük említeni magam.

 

Nemrég tért haza Stuttgartból, ahol a Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként tevékenykedett. Jelenleg ismét a Litera irodalmi portál főszerkesztője. Visszautalva a könyv címére: meddig tart a megfigyelő készlete? Ez a gyűjteményes kötet lezár egy folyamatot, vagy továbbra is a tárcanovella lesz a fő csapásirány a szerkesztői munka mellett?

Addig csinálom, ameddig élvezem, meg ameddig van rá igény a lapok és az olvasók részéről. Egyelőre mindennél több örömmel tölt el az írás – azon dől majd el a jövő, hogy mennyiben sikerül a most összefoglaltakhoz képest a világomat, hangomat megújítva elmozdítanom. A könyv sikere, a számtalan olvasói visszajelzés, a tízegynéhány könyvbemutató és az első kritikák egyelőre nem arról szólnak, hogy azonnali hatállyal hagyjam abba és keressek más elfoglaltságot.

 

(Ménesi Gábor)


 Főoldal 

2013. január 14.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Változó falu, változó székely ember – Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőtVáltozó falu, változó székely ember – Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőtLehet-e nevetésbe csomagolni a tragédiát? – Kovács Dominik, Kovács Viktor: Lesz majd mindenHazatérés a versbe – Szentmártoni János: Eső előtt hazaérni
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png